Halihahó!
Ó igen, tisztában vagyok, hogy közel-lassan két hónapja nincs rész, de azért még élek xD Szóval elöljáróban is jó olvasást! De szeretném közölni veletek: az tény, hogy Strifynek van egy tesója (itt a bizonyíték), de az is tény, hogy én nem tudom a nevét. Ha valaki mégis tudomást szerez a srác kivoltjáról, és életkoráról, az kérlek közölje velem - de mindeddig Danielnek hívják, és 14 éves^^ Pápiii :D
[Strify szemszög]
/Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a galy,
mindent fehér szirom takar./
- William Henry Davies: A tél szépsége -
Néhány nappal később
Miközben lassú léptekkel körítve haladtam a frissen hullott hóban az üzlet felé elgondolkoztam milyen rég nem voltam már otthon. Persze nem mintha szükségem lenne a családi légkörre, pedig egész éppelméjű családom van - de én szólóban is tökéletesen el vagyok. Soha nem volt szükségem senkire, mindig mindent magam oldottam meg, mindenből egyedül másztam ki. Na jó azért nem mindig, de ha netán segítségre lett volna szükségem elég volt csak a kisujjam mozdítani. Ez jár azzal, ha az ember országi szinten elismert híresség.
Elmerülve gondolataimban nem vettem figyelmet az előttem vonuló óvodás csoportnak. Aprók voltak, szinte jelentéktelenek. Bár az én szememben ki nem az? Az óvónő után tipegtek, és biztos figyelmetlen lehettem, mert egyszeriben belém ütközött egyikük.
- Jaj ne haragudj. - sajnálkoztam, majd odébb araszoltam, mire a kis szőke, duci fiú közölte velem: - No probléma! - csak pislogtam. És szinte azonnal eszembe jutott Daniel... az öcsém. Hirtelen elegendő késztetést éreztem egy látogatásra, és mivel más dolgom úgysem volt - Rima meg minden bizonnyal idővel rájön, hogy most nem megyek érte, nem fárasztom magam a telefonálással - jobb híján fogtam magam, bementem az üzletbe és vettem egy-két nyalánkságot, mert ha a tékozló fiú egy másfél év után hazatér akkor azt nem üres kézzel kéne tennie! Bár szerintem az anyámék megértenék, hiszen a személyiségem velejárója, hogy inkább magamra gondolok, miközben másokat gyönyörűen elfeledek.
Egyenlőre halvány fogalmam nem volt arról, hogy mit fognak szólni, de minden esetre hazaaraszoltam, hogy Kirot és Yut is kellő információval lássam el.
- Mi?! Haza akarsz menni? - sajnálkozott Kiro, mire Yu rögtön megragadta a vállát, és leültette a székre.
- Ha haza akar menni nem kéne megakadályoznunk. Különben nekem nem fog hiányozni! - közölte Yu, amit egy lesajnáló mosollyal elrendeztem. Aztán szóra nyitottam számat: - Szerintem nekem sem fogsz, Yu! De ha mégis... már elég rég voltam otthon, meg különben is mindjárt itt vannak az ünnepek.
- Persze. Menj csak... de nem felejtettél el valamit? - tanácstalankodott tovább Yu, amire Kiro "nem értem" pillantást váltott. Hát követtem példáját, de én vele ellenben meg is kérdeztem: - Mit?
- Inkább kit... - egyből megvilágosodtam, és szarkaztikus mosollyal közöltem: - Rima előbb-utóbb rájön, hogy nem vagyok itthon, szóval...
- Hát gratulálok Strify, hogy ennyi empátiára nem vagy képes a saját barátnőddel szemben! - szólt közbe Kiro, amire szemeim a kétszeresükre kerekedtek. Még ilyen szakkifejezéseket alkalmazni! Vajon tudja, hogy mit jelent? Mert én ugyan nem, de biztos valami rosszat. Valami lekezelőt.
- Jaj ne sírj már. Strify melyik barátnőjével szemben volt empatikus? - na jó, már véglegesen összezavarodtam. Inkább leültem és nekiestem szürcsölni a kávémat. De csak nem hagyhattam szó nélkül.
- Ezt meg hogy értitek?
- Hát csak belegondolom magam a szemszögébe. Énnekem elég gáz lenne, ha fogalmam nem lenne, hol van a hapsim. Tudod Strify az empátia szakkifejezés együttérzést jelent! - adta tudtomra a holló-hajú, amire megforgattam a szemeimet - és bár nem így volt, de azt mondtam: - Tudom. Ennyire nem nézhettek hülyének!
- Oké. Bocs. - mentette a menthetőt a szöszi, amire megfogtam homlokom, és befejeztem a kávészünetet. Aztán felpattantam.
- Annyira elegem van, hogy mindig kibeszélitek a csigát a házából! - álltam elő ezzel a hasonlattal, és megfogtam a szatyornyi édességet, majd szó nélkül bedobtam a táskámba, amiben a hétvégére szükséges cuccaimat tettem. Elindultam az ajtóig, majd a vállam fölött az asztal előtt ülő társaságra meredtem:
- Na én léptem, majd jövök valamikor! Csá. - köszöntem el, és lerobogtam a lépcsőkön (nem volt türelmem liftezni), egyenesen a fekete passátomhoz. Ledobtam - először - magam mellé a táskát, majd előkaptam a telefonom, és SMS-eztem anyámnak, majd magam mellé hajítottam a Galaxy Minimet. Épp a slusszkulcsot készültem elfordítani, amikor akaratom ellenére ismét mobilomra néztem és...
- Ó! Hülye Yu. Hülye Kiro. Argh! - morogtam, és megint kezem ügyébe kerítettem a telefont. Benyomtam a kettes gyorstárcsázót, és fülemhez emeltem a kagylót.
~ Halihahó! - köszönt bele, mire én önkénytelenül kiegyenesedtem.
~ Merre vagy?
~ A Donatellában ücsörgök Erinnel és Rosezal.
~ Oké. - mondtam, majd letettem. Szinte magam előtt láttam Rima értetlen boci szemeit, és ahogy a lányoknak hisztizik, hogy mekkora idióta vagyok.
Utálom azokat az embereket, akik megmondják mit csináljak. De ezektől az emberektől már csak jobban azokat utálom, akik képesek bennem bűntudatot kelteni. Jó kevés ilyen személy van, de igen rövid távon irritálóak tudnak azok is lenni.
Öt perc és odaértem. Kiugrottam a kocsiból, mire Rima elém rohant, és határozottan rámförmedt:
- Mi az, hogy csak úgy lecsapod a telót?!?!?!
- Jól van ne sírjál már. Hol vannak a barátnőid? - meredtem a Donatella szűk kis teraszára, ahol ott ült Erin, és minden bizonnyal Rose. Roset még nem ismerem. Szőke, göndör hajú, ábrándos, zöld tekintetű lány. A lila-kék-sárga- és rózsaszín sálja fel volt húzva az orráig. Sokat tehát így sem láttam belőle, de különösebben nem is érdekelt.
- Látom. - szóltam közbe, mikor Rima ismét felém fordult.
- Oké, miért kerestél? Mert mielőtt megkérdezhettem volna letetted. - amikor ilyen követelődző szinte 100%-ig magamra emlékeztet. Nem is tudom, talán ezért nem bírom elviselni őt sem sokáig. Na jó, ez túlzás! Persze, a magam módján egész... pff. Szeretem... igen! Fogjuk rá szeretem őt. Vagy nem is tudom mit érzek iránta! Ezt szavakkal nem lehet körbeírni.
- Remélem van kedved kicsit kocsikázni!
- Ööö... a lányok! - hirtelen (rajzfilmbe illő mód) jelent meg Rose és Erin Rima két oldalán, és vigyorogva, sunyi, ravasz pislogások közepedte közölték velünk - pontosabban velem: - De van kedve! Mi úgyis hozzánk akarunk menni filmezni. Jó szórakozást! - ujjongtak felváltva, majd baráti ölelésbe burkolódzva Rimával elköszöntek, aztán tovább mentek. Mi meg összenéztünk. Én zsebre vágtam a kezem.
- Akkor gondolom benne vagy.
- Hova megyünk?
- A családomhoz. - de már el is kaptam a csuklóját, mert láttam a szeme állásán, hogy el akar futni.
- Mi?! Mi az, hogy a családodhoz? Ne!
- Nyugi már, imádni fognak, hiszen olyan kis cuki vagy! - hízelegtem neki, és szabadon lévő kezemmel megcsipdostam az arcát, mint az öreganyám szokta.
- Menj már! - utasított, és megkísérelt ellökni, de nem sok sikerrel. A következőkben már a kocsiban ültünk, és próbáltam az apját jobb belátásra bírni, hogy engedje el egy este erejéig.
~ De csak ma este? - aggodalmaskodott Hanataro úr, mire én rámosolyogtam a mellettem ücsörgő Rimára, aki egyébként szúnyogmód tapadt a kocsi ablakjára.
~ Természetesen! Csak szeretném, ha megismernék a szüleim.
~ Ragyogót ötlet, de azért az édesanyjának azt mondom, hogy egy barátnőjénél alszik. Tudod nem nagyon rajong azért, ha Rima fiúknál alszik. - na erre már ingerültté vált tekintetem. Ugyan kérem! Mit tudnék én ártani szegény kis Rimának?!
~ Szerintem nem szükséges hazudni, hiszen a szüleim is ott lesznek, ha ez megnyugtatja magukat.
~ Jaj! Én nem aggódom, vagyis...
~ Hanataro úr esetleg nem bízik bennem? - kontráztam, és sunyi, féloldalas mosolyt villantottam. Hanataro szerintem megérezte:
~ Dehogy is! Jó szórakozást.
~ Visszhall! Vigyázok a kicsi hercegnőjükre. - letettem, és szembe találtam magam Rima sötét tekintetével.
- Hercegnő? - érdeklődött, szemöldöke felívelt.
- Ne hisztizz már, legalább elintéztem!
- Ugyan. Apám csak amiatt engedélyezte, mert te vagy a pénzeszsákja! Ha te nem vagy, akkor pénz sincs. Máskülönben úgysem engedett volna!
- Hm. Ez meggyőző, de fele annyira nem, mint én magam! Nézz rám. Áldott jó gyerek vagyok! - kacsintottam rá, amire ő hitetlenkedve visszafordult az ablakhoz.
A szüleimmel a külvárosban éltünk. A házban öt szoba van, két nappali (emeleti, és földszinti), három fürdő (emelet, földszint, és az enyém), és egy konyha. Kicsi ház, de otthonos! Rimának viszont ez is meghökkentő volt.
- Ember! Te itt laksz?!
- Nem. Ez csak a nyári konyha. - viccelődtem, de Rima egyáltalán nem tartotta viccesnek. Szinte odafagyott az aszfalthoz. Mosolyogva néztem ahogy úgy néz a házamra, mint holmi mese-palotára. Kisegítettem: bal kezemet derekára helyeztem, és meglöktem. Megrázta magát, majd kétségbeesetten rám nézett. Elnéztem egy ideig, majd lassan elkezdtem lehántani a kesztyűket a kezeimről.
- Strify! Én nem megyek be!
- Ne hisztizz már. Ha nem jössz be a kocsiban alszol. - próbáltam ijeszteni, de ő hajthatatlan volt. Kiskutya szerű pillantása a régi cocker-spánielemre emlékeztetett, és mivel a régi cocker-spánielem szerettem, ezért neki sem tudtam túl hosszú távon ellenállni.
- Ne félj Rima. Ott leszek!
- És most kéne megnyugodnom?! - hajthatatlan. Megráztam a fejem, majd megfogtam a kezét, és végre sikerült bejutnunk. Közben csevegésbe kezdtünk:
- És ha nem tetszem nekik?
- Minden barátnőm tetszett nekik eddig.
- Barátnő?! Nem is tudom Strify. Nekem eddig nem volt olyan érzésem, mintha jártunk volna! - puff. Szinte lelökött egy szakadékról. Mentenem kellett a helyzetet, ugyanis anyának már beadtam, hogy járunk.
- Hát figyelj... ha neked az utóbbi napok eseményei nem jelentenek egyet a járás alappilléreivel, akkor nem tudom nálad hol kezdődik egy együttjárás!
- Hm... - nézte hirtelen a földet. Egész a bejáratig így történt. Aztán mikor kitárult az ajtó előre toltam. Becsuktam magam mögött, és elkiáltottam magam:
- Megjöttünk!
