51.rész: Téli haláltánc?

Sziasztok! :D

 A Nyuszi hozta az új részt ;) Jó olvasást! ^^

[Strify szemszöge]

/Nehéz dolog elfogadni,

hogy szükségünk van valakire.

Elismerni, hogy egy másik személy létezése

a boldogságunk egyik feltétele,

hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez./

- Chris Grehard -

Komótosan lépkedtem lefelé a lépcsőkön miközben azon elmélkedtem, hogy miért nem képes elismerni, hogy mi már egy pár vagyunk. Szomorú, s ugyanitt meglehetősen irritáló tényező, hogy egy hozzám hasonlóval jár valaki, és nem ismerné be az Istenért sem! Bánt a dolog, de még inkább dühít és csak azt veszem észre, hogy tanácstalanul állok a dolog előtt. Ha nem hát nem! Ettől függetlenül még jól tudom, hogy merről fúj a szél: lehet még magának sem képes beismerni, hogy velem jár, Strifyvel, a Cinema Bizarreból! Másra nem tudok gondolni, és ez kivételesen nem hajthatatlanul egoista énem megnyilvánulása. De ha belegondolok... mi lenne ha a helyében lennék? Ó, passzolok... hiszen nem vagyok a helyébe, és nem is érzek leküzdhetetlen vágyat ez iránt! Sosem voltam az az együttérző típus, de ez jól is van így. Egy lány kedvéért sem kell nekem teljes személyiség zavarba szenvednem! Vagyok, aki vagyok.

Ifjúsági regényekbe illő benső monológomból anya szavai szakítottak ki, s egyben ekkor is vettem észre, hogy már a konyhában vagyok, egy adag kávéval a kezemben.

- Andy, hol a barátnőd? - grimaszoltam egyet, majd sajátos stílusban megkértem:

- Anya, ne hívj így.

- Rendben. De Rima kisasszony merre van?

- A szobámban emózik.

- Mit...?! Felvágja az ereit?! - pupillám kitágult, de aztán eszembe jutott, hogy édesanyám a szappanoperák és a valóság köztes világában teng-leng amióta csak megalapult (és egyben szét is ment) a bandánk.

- Hát hogyne! Azért jöttem le, hogy kést adjak neki... - adtam választ, amire ő egy percig kétségbeesetten pislogott, majd csípőre tett kézzel dühös arcot vágott:

- Andreas Hudec! Én nem ilyen nevelést adtam neked, és jól tudom, hogy valójában te sem vagy ilyen! Szóval mi történt? Hallgatlak.

- Mi történne? A nők egy külön dimenzió, ahol én nem tudok megélni.

- Mesélj! - kérlelte, sőtt inkább követelte, legalábbis a hangsúlyból ez jött le. Hát sóhajtva nekikezdtem - volna... de annyira nem érdekel az egész dolog, hogy anyám ölében sírjak miatta!

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anya, aki arra kérte a fiát, hogy meséljen, de a fiú nem tudott neki mesélni. Itt a vége fuss el véle!

- ANDY!!!! - rám ordított, amire gyorsan lehörpintettem a kávét, és megindultam a lépcső felé. Férfiúi becsületem nem engedi, hogy egy lány miatt panaszkodjak!

Felérve az emeletre Rima hangja fogadott. S mivel az ajtó csukva volt kénytelen-kelletlen nekisimultam és hallgatództam:

- Hát majd holnap, Opa-san! ... Nem tudom, majd délután. ... Hát igen... mit? ... most is elmondhatod! ... Hát jó... akkor holnap! ... Szia. ... Én is!

A dolgok értelmezése már másik kérdés volt. Ezúttal csak kifejezően pislogtam és végül benyitottam. Rima a maga módjám fogadott:

- Na? Kidühöngted magad?

- Többé-kevésbé. - leültem az ágyra és tovább fixíroztam a padlón fetrengő lányt, aki a telefonján pötyögött.

- Apu keresett... - mondta, én pedig teljesen önkéntelenül visszakérdeztem:

- És ezt ki kérdezte? - Rima hirtelen felpattant, aztán rám rivallt:

- Hogy lehetsz ennyire öntelt, egoista, szemétláda?! - ordította én meg már majdnem elnevettem, csak előtte kísértés áldozatául estem: Rima közvetlen előttem állt, csípőre tett kezeivel, dühödt arcával, kicsi terpeszállásban. Formás derekára terelődött figyelmem és, mint derült égből villámcsapás elkaptam azt a szép kis derekát, és 90 fokos fordulatot téve magam alá gyűrtem.

- ÚR ISTEN!

- A földön maradjunk csak a Strifynél... - kacsintottam rá, és belepusziltam a nyakába. Ennyit a haragról! Visszacsókolt. Átkarolta a nyakam, és erőteljesen húzott magához - ha formában lettem volna az események tovább fajultak volna, de ez nem így lett, mert valami kellemetlen érzés fogságában elfordultam tőle, és megint jött a szöveg:

- Tudod, csak azt nem értem, miért csókolsz vissza, ha nem szeretsz?! - érdeklődtem tőle, és felültem az ágy szélére. Rima nem esdekelt mellém ülni, jobbnak látta a fekvő pozíciót. Haját csavargatta, miközben válaszolt:

- Soha nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak fogalmam sincs mit akarsz tőlem... - erre aztán akkorára kerekedett a szemem, hogy az már rajzfilmbe illő volt. Most kéne, hogy jöjjön, amit hallani akar?! Az a bizonyos "én is imádlak, és teljes egészedben akarlak magamnak"? Hát persze. De ez nem anyám szappanoperája, én meg amúgy sem vagyok egy Juan Miguel alkat!

- Kiszedni a szerveidet, hogy aztán eladjam a piacon. - néztem rá résnyire szűkült szemekkel, de mikor pislogott már olyan ideges lettem, hogy az valami elképesztő... ráhasaltam, és a füléhez hajoltam, miközben megtaláltam pólója alját, és benyúltam az említett ruhanemű alá, puha bőrét pedig simogatni kezdtem:

- Már semmit nem akarok tőled, mert már megkaptalak! - tájékoztattam, ha esetleg nincs tisztában vele. Közben kezeim kitartóan kalandoztak odalent és hirtelenjében rátaláltak melltartójára.

- Persze, mert olyan pofátlanul helyes szépfiú vagy, hogy az bárkiben megindít valamit.

- Na igen... - közben már elgondolkozva haladtam melltartójától délre. Formás hasa közepén végighúztam ujjaimat, majd lassan elérkeztem a nadrágjához. Ott tekergettem ujjaimat és közben mosolyogva észleltem, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt... perverz vigyoromhoz társult a nyelvem is, ahogy szám sarkát nyaltam meg. Lassan, eszméletlenül lassan és nem kevés élvezettel próbáltam a minden jót eltakaró ruhanemű alá férkőzni.

- Mi-mi... mit...?! Ehh... - makogott Rima.

Csak az enyém - futott végig a fejemen, majd próbáltam kijátszani azt az ostoba derékszíjat. De az olyan szorosra volt húzva, hogy nem kis nehézségembe került volna úgy elérni célom, hogy az ott van. Így visszacsúsztattam kezem, és felhúztam pólóját - amit ő visszatolt:

- Mégis hányszor akarod csinálni, amíg itt vagyunk?!?!?! - vontam kérdőre. Vágtam egy hülye pofát, majd elengedtem és rákönyököltem az ágyra, majd megtámasztottam a fejem, és behunytam a szemem:

- Jól van-jól van...

- Nem azért, mintha zavarna... - szólt, amire rá is meredtem. - Hanem, tudod, kicsit nevetséges, de félek, hogy... megunod?

- Pff. Ez jó... - fordultam a hátamra és nevettem. - Téged? Drágám, szexistennő vagy, de semmi probléma...

- Jó, ezt nem így értettem. - nézett rám úgy, mintha én lennék a hülye. Pedig jelenleg is ő beszél marhaságot. Hát ez fergeteges!

- Akkor mégis, hogyan? Mesélj. - mostmár mindkét kezemmel a fejem támasztottam, mint a kislány, aki mesét vár anyukájától. A helyzet fennállása miatt meg is rebegtettem a szempilláimat. Tessék: tökéletesen buzis összkép!

- Csak tudod... nem nagyon tudom meddig vagyok jó neked.

- Egy ideig még biztos! - bíztattam, amire úgy nézett rám, mintha rosszat mondtam volna. Ebben mégis mi rossz is volt?!

- Felejtsd el... - ugrott fel, és kisétált a szobából. Hű, de otthoniasan mozog!

- Rima, most hova méééész? - szóltam utána, amire belesett az ajtón:

- Oda ahová még a király is gyalog jár!

- Oké. Segítsek? - poénkodtam, amire egy ajtócsapódás érkezett válaszul. Hm. Remek!

***

A délután folyamán tettünk egy nagyobb kört Rimával a környéken, majd mikor visszaértünk ő aludt, én meg frissítettem MySpace-en. Épp egy új zenelejátszási listát akartam betenni, amikor megcsörrent a telefonom. Olyan hirtelen történt, hogy felpattantam. A képernyőn pedig Kiro neve jelent meg.

~ Mondd! - szóltam bele köszönés nélkül, és Yu beszélt nekem vissza a vonal túlsó végéről.

~ Hülye bunkó!

~ Bocsmá'. Mi a helyzet?

~ Semmi, csak kérdezősködünk mikor jöttök már haza!

~ Hiszen alig egy napja vagyunk itthon!

~ Persze, de Hanataro holnap S.O.S.-ben próbálni akar.

~ Miért?

~ Nem tudom... és nézz fel youtube-ra! - ezzel le is tette. Sóhajtva teljesítettem kérdését, és megláttam, hogy az album trailert több mint fél millióan megnézték! 5562 komment is érkezett. A legtöbben reménykedtek egy új turnéban, így nem volt nehéz kitalálni, miért is akarja Hanataro, hogy holnap azonnal próbáljunk. Végülis nem a legrosszabb ötlet, hogy egy jelképes turnéba fogjunk, hogy újra a világ eszébe juttassuk magunk. Már ha mondhatom így, de könyörgöm: KÉPLETES ÉRTELEM!

Minden esetre elmondhatatlanul boldog voltam: turné? Pénz? Buli!

- Minek örülsz? - nézett vissza rám Tabita. Akarom mondani Rima!

- Hoppá. Itt valaki felébredt! - állapítottam meg. Rima kitémejgett az ágyból és odatipegett mellém. A félhomályban - ugyanis anya előbb leengedte a redőnyt, hogy tudjon aludni - kirajzolódott előttem törékeny, vékonyka testalkata, hajasbabához hasonlóan dús és hullámos vörös haja és macska mód csillogó szemei.

- Fel. - közölte a nyilvánvalót, és megállapodott mellettem. Levette a nadrágot és melltartót mert szorította. Bal kezem óvatosan ráhelyeztem bababőrű lábszárára és egyre feljebb haladva elértem feszes, kerek hátsóféltáját. Nem zavarta, mert a tarkómra tette kezeit, majd kis idő múlva elkezdte hajamat birizgálni.

- MySpace... - böktem a kijelzőre még szabadon lévő kezem mutató ujjával.

- Kocka. - újabb megállapítás Hanataro szájából... rééémes ez a nő. Bárakárhány lehetősége van a beoffolásomra annyiszor él is vele!

- Egyébként kivel beszéltél? - nézett rám boci szemekkel.

- Hát Yuval, aki Kiro telefonjáról hívott.

- Miért is?

- Mert ő így spórol.

- Kiro pedig...?

- Elfogult. Vakít a szerelem!

- Na igen... - gondolkoztunk mindketten. Biztosra veszem, hogy ő is a múltkori csókjelenetükre gondolt! Azért jó tudni, hogy legalább boldogok.

Rima még egy ideig állt felettem, mint holmi kísértet, majd visszasétált az ágyhoz és elkezdte lefejteni maradék ruhanemújét, hogy aztán újult erővel felvehesse mindet. Persze eléggé úgy tettem, mintha minden figyelmemet a képernyőnek szentelném, de szerintem Rima is tudta, hogy egyszer-kétszer (totál véletlenül persze) hátranéztem.

- Remélem élvezed! - szólt be megint. Résnyire szűkült szemeim most szánakozóan festhettek fűszerezve némi dühhel és haraggal - ami amúgy ugyanaz.

- Mindig is élvezem a nők jellemző idomjainak bámulását. Elvégre férfiból vagyok!

- Jó, hogy szólsz, már el is felejtettem. - romantikus érzelmek. Hát persze!

Mikor elfordult én is elfordultam - csak az volt a különbség, hogy én egy fél perc elteltével megint visszanéztem. Épp melltartójába igazgatta be a tartalmat, majd lehajolt a pólójáért az ágyra. Csipkés-fodros tangabugyija így följebb csúszott, én pedig hatalmasat nyeltem. Hát azt hiszem itt a vége. "Sajnos" tényleg férfiból vagyok. Felálltam, és óvatos lépésekkel megindultam a lány felé... mégis mit vár? Üljek tétlenül? Meg akar ölni?

50.rész: Nehéz dolog

Hi^^
 Igen még élek keserűségetekre... nem szabadultok, kac-kac ;) és most még részt is hoztam! Már egy ideje nem volt tudom, de mit tudnék tenni?! Ilyen ez a 3. évfolyam :( minden esetre jó olvasást ;) és aki nem emlékszik mi volt az előző részben: Rima és Strify elmentek Strifyékhez, ahol Rima megismerte a család apraja-nagyját! Lényegében ennyi xD szóval jó szórakozást ;)

/Köszöntlek, Tél! Te szépited,

nagy virággá te épited

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a gallyakra millió

kis fehér kesztűt húz a hó./

- William Henry Davies: A tél szépsége -

Ahhoz képest milyen dizájnos külseje van egész nyugodt, és kellemes a ház belső tere. Finom illat lengi be a teret, ami leginkább Strify télikabátjának illatára hasonlít nekem, és a falon egy csomó festmény, és családi fotó.

Még mindig bizonytalan léptekkel haladtam, és valószínű az is, ha Strify nem tartja kezét még mindig a derekamon, akkor már rég sarkon fordultam volna, és kifutottam volna. De erre esélyt már nem látok, ugyanis egy kellemes, női hang csapta meg a fülemet:

- Andy?!

- ANDY?!?!?! - ismételtem meg Strify felé fordulva. Megint elfelejtettem, hogy Strifyt igazából Andreas Sebastian Hudecnek hívják! Erre akkor ébredtem rá, mikor a lehető leggonoszabb nézésével vizslatott. Ekkor előzúgott egy göndör, barna hajú, 30 év körüli nő.

- Ő az anyám! Légy kicsit hangosabb, mert 52 éves korára már rosszul hall. - suttogta, amire kidülledtek szemeim. Esküszöm harmincnak nem néztem volna, nem még ötvennek!

A középmagas hölgy felkapta nyakában fityegő, vastag, fekete keretes szemüvegét, ami már megjelenítette a korra utaló jeleket. Meg is könnyebbültem, és végre Strify is elengedhetett.

- Igen anya...

- Jaj, Andy! Tényleg itthon vagy! - ugrott a nyakába, én pedig gyorsan félre álltam, és jobban szemügyre vettem az elő... hm... elő-csarnokot?! Elég nagy előszobának. A bejárati ajtótól egy két méterre lépcső kezdődött, amin át jutottunk fel ide, felérkezve pedig egy nem túl széles, hanem mondhatni keskeny, de annál hosszabb elő-... jaj! Előcsarnok állt, végében csigalépcsővel, kovácsoltvas korláttal. Két oldalt (még lent) ajtó. Gondolom az emeleten lesznek a szobák.

- Te pedig Andreas barátnője vagy!

- Hát ő nem ig... - és Strify befogta a számat, majd vigyorogva mondta anyjának: - Igen, ő az én kis barátnőm.

- Jaj, de kis szép vagy! - ugrott a nyakamba Strify-anyu, én pedig válla fölött elnézve Strifyt döftem le tekintetemmel. Ő zsebre tette kezét, és olyan ördögi mosolyt villantott, azt hittem ott helyben megölöm.

- Mirának hívnak, ugye?

- Mira?! - pislogtam egyet, mire Strify hátulról átkarolta édesanyja derekát, és a fülébe mondta: - Igazából Rima. Csak két betűt kevertél össze!

- Ó, rendben. Olyan fáradt vagyok, biztos ez azért lesz. - találgatott a nő, mire én elkezdtem egyik lábamról a másikra ácsorogni. Ugyan a nevét még nem mondta meg, de annál inkább tudom, hogy egy igazán kedves asszony lehet, csak valósággal fáradt, mert sokat dolgozik. Strify természetesen a szöges ellentéte ebben is! Mert Strify keveset is dolgozik, és bunkó is. Hát ebben az esetben az alma elég messzire esett a fájától - talán egy barackfa alá. Nem tudom.

- Na jól van! Andy, az öcséd még nem ért haza, apáddal elmentek megnézni valami akció filmet. Majd jönnek! Addig menj fel, és mutasd meg Rimának a szobád. - adta ki az utasítást Strify-anyu (akinek továbbra sem tudom a nevét), és hatalmasat csodálkoztam, mert ő azon kevés (elég kevés!!) ember közé tartozhat ezek szerint, akik tudnak hatni Strifyre. Fura! De nem bánom, mert eljött a perc, amire vártam... keleti fekvésű, napos szoba. Bár már este van, de jó az irányérzékem. A szoba falain kék tapéta van, telis-tele poszterekkel. Többnyire manga figurák, és félpucér nők. Hát... ez akkora csalódást nem jelentett.

- Hát itt semmi nem változott. - sóhajtott egyet és ráborult az ágyra, ami fura mód kör formájú volt. Csak pislogtam. Kék matrac, piros párnák. S amíg Strify átadta magát a vélhetőleg puha élvezeteknek, én körbenéztem. Az íróasztalon egy monitor volt, meglehetősen széles. Össze-vissza volt ragasztgatva papírcetlikkel. Versrészleteket olvastam, és pislogtam.

- A dalszövegeim. - segített ki Strify. Megpördültem, ránéztem. Már nem fetrengett, hanem ült az ágy... egyik körcikkén. Nekidőltem az asztal szélének, és megint körbetekintettem. Két ablak volt, földig érő függöny. A redőnyök majdnem teljesen le voltak engedve.

- Na mit szólsz?

- Azt, hogy... azt, hogy: hű! - fejtettem ki véleményem, amire Strify homlokon csapta magát. Bizonyára azt várta, hogy elkezdek lelkendezni neki milyen menő, és milyen hú a háza, de inkább kihagynám. Egyszerűen nincs kedvem itt bájologni neki. Hát szép a szobája, mert telik rá. De az én szobám szebb! Hagy egózzak.

Strify hirtelen felállt, és két lépésből eljutott hozzám. Kezeivel elzárta a menekülésem útvonalát, és olyan közel jött, hogy összeért a hasunk is.

- Nem vártam mást.

- Most minek kezdjem el itt díjazni ezt a szobát? Semmivel nem különbebb, mint másé!

- Hát dehogyis nem! Ez az ÉN szobám. - indokolt egyszerűen.

- És az kit érdekel? - hergeltem és alig bírtam elfolytani a feltörni készülő nevetést. De Strify is osztozott örömömben, és miután pofátlannak nevezett megcsókolt. Épp valahol a pólóm alatt kalandozott a keze, amikor lentről erőteljes ordítás csapta meg a fülem:

- MEGJÖTTEM! - egy férfi hangja. Teszem azt Strify öccséé. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a jó öreg bátyuska: - Daniel hazaért.

- Daniel? - kérdeztem vissza csodálkozva, amire újabban segítségemre sietett egy válasszal: - A kisöcsém.

- Kisöcséd? Ez a Dörmögő Dömötör? - csodálkoztam, amire Strify megint elnevette magát. Megvakarta a tarkóját.

- Igen... 14 éves.

- Mennyi? Jó. Megnyugodtam. - magyaráztam, aztán mikor Strify elindult, hogy üdvözölje Danielt nekem alkalmam támadt arra, hogy elgondolkozzak: ha jobban belegondolom Strifynek férfi létére elég vékony hangja van, de akkor Danielnek, aki 14 éves, hogy lehet olyan hangja, ami olyan, hogyha hozzámszól meg tudnék ilyedni tőle? - gondolataimból egy meghitt testvéri beszédfoszlány szakított ki:

- Mi van? Máris szobára vitted, mikor még csak most jöttetek?

- Szerintem ez természetes, de te is persze a legjobbkor tudsz érkezni...

- Bocs, hogy megzavartalak igen tisztelt szexmajom bátyuskám! - ezen el is kuncogtam magam, de mikor betoppantak...

- Ó! A'sszem így már világos. - mondta Daniel, és ugyanúgy zsebre dugta a kezét, mintha csak Strifyt látnám. Daniel elém lépett: - Üdv! Én vagyok Daniel.

- Ó, hát... hali! Rima vagyok! - nyújtottam a kezem, és amikor a srác megszorította a kezem felkaptam a fejem. Az a féloldalas mosoly... szinte ugyanaz. Daniel kuncogott, és magához húzott. Úgy ölelt, azt hittem ketté tör.

- Hozott ördög hugicám! - miután elugrottam tőle, és jobb híján menedéket leltem Strify mögött, majd rápislogtam.

- A tesód esetleg testépítő?! - érdeklődtem a bátyustól, amire az fel is nevetett, és Daniel jobb híján maga válaszolt a kérdésre:

- Nem, hanem hasépítő. - ezzel elővett egy Snickers szeletet és szorgalmasan rágcsálni kezdte. Strify ellépett előlem, így, mivel elmozdult a fedezékem nyilván teljesen szabad prédává válltam. Sóhajtva néztem a plafonra, és reméltem minnél hamarabb eltelik ez az egy-két nap, hogy végre hazajuthassak. Kedves egy család, csak elég fura. Persze nem mintha én olyan sekélyes ribanc féle lennék, akinek semmi nem jó! De várjunk... még az apukával nem találkoztam.

- Striff! Apud?

- STRIFF?! - szólalt fel Daniel, majd hatalmasat nyelt, és folytatta: - Ilyen becenevet még egy csajod sem adott neked.

- Tulajdon képpen mi nem is... - kezdtem volna a szokásos szlogent, mi szerint "mi nem is járunk, ez csak félreértés lehet", de Strify magához szorított hirtelenjében, és olyan hangosan nevetett, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám: - Hát igen... ugye milyen mázlista vagyok?

Szerintem inkább egoista - de ezt nem vághatom oda. Daniel elismerően bólintott, majd valami "viszlát később" szerűséget mormolva el is sietett a szobából. Strify elengedett, odament az íróasztalához, és pakolászott valamit.

- Aranyos az öcséd! - hízelegtem, mert szinte láttam a borús fellegeket közöttünk. Strify persze azonnali témaváltást produkált:

- Komolyan, olyan nehéz lenne egyszer azt mondanod, hogy "igen, mi járunk"? Vagy "igen, Strify a pasim"?

- De hát mi... - elgondolkoztam, és lesütöttem a tekintetem. Rugókat hallottam kattogni, és mire felnéztem Strify már az ágyra dobta magát, és hanyat vágódott. Elszomorodva újabbat sóhajtottam, és elfordultam bal oldalra.

- Mi nem is járunk szerinted? - tudakolta a dühös énekes, mire én vállat vontam. Aztán beismertem neki: - Én nem tudom.

- Hát mit nem lehet ezen tudni? - hirtelen felugrott az ágyáról, és hatalmas lépésekkel elém toppant, majd megragadta a karomat, úgy, hogy az már egyenesen fájt. Majd magából kikelve kiabált: - MIÉRT NEM JELENT NEKED SEMMIT AZ, AMIT ÉN ÉRZEK?! - ilyen romantikus veszekedés még sosem alakult ki kettőnk között, ezért ugyanott, ahol bántott a dolog örültem is, mert ezeddig azt hittem, Strify csak szórakozásból lopott le Shin oldaláról, és szintén szórakozásból harcolta ki a szerelmem, de meg kell valljam, ezek szerint mégsem.

- Dehogynem! Jelentene, ha tudnám mikor mit érzel! - és itt a kopp! Ki kell jelentenem, hogy Strify egy olyan egyéniség, akit egy élet alatt sem ismer ki az ember. Minden esetre most megfoghattam, mert nem nagyon válaszolt, és el is engedett.

- Talán jobb lenne minnél előbb hazamennem. - találgattam, és összekulcsoltam kezeimet. Strify hirtelen felkapta a fejét, majd olyan furán nézett, hogy abba belefájdult a szívem, ezért meg kellett toldanom: - Vagy... nem? - érdeklődtem szerényen, és összehúztam magam, mire ő fintorgott egyet.

- Jellemző.

- Micsoda?! - rögtön éledezni kezdett a lázadó énem. - Ezt, hogy érted?!

- Hát, hogy azonnal, ha valami konfliktus közelít menekülsz. Nem szeretsz vitatkozni.

- Biztos vagy te ebben?! - felemeltem jobb szemöldököm, mert kétségbe kell vonjam állításait, ugyanis vele kivételesen előszeretettel vitázok.

- Persze, azonnal ki akarsz ugrani a kötélből, amint kicsit szorul a hurok.

- Tudod nem akarok egy akasztófán lógni! - vágtam vissza neki. Kiegyenesedtem, harcra készen csípőre vágtam a kezem.

- Ah, felejtsd el, reménytelen vagy... - azzal megindult az ajtó felé. Hirtelen morogtam egyett, mint a macska, akitől el akarják venni a kaját. Körbetekintettem gyorsan, és egy fura, fehér, majom (?) akadt kezem ügyében. Meglódítottam, és az célba érve koppant Strify fején, aki erre rögtön meg is dermedt. Válla fölött visszanézett, így a szemébe tudtam mondani: - Egoista! - vállat vont, kacsintott, és kiment. Ott ahol voltam összerogytam és partra vetett hal módjára terültem ki a padlón. Hogy lehet valaki ennyire öntelt, idegesítő, és mégis piszkosul jó pasi?!