51.rész: Téli haláltánc?

Sziasztok! :D

 A Nyuszi hozta az új részt ;) Jó olvasást! ^^

[Strify szemszöge]

/Nehéz dolog elfogadni,

hogy szükségünk van valakire.

Elismerni, hogy egy másik személy létezése

a boldogságunk egyik feltétele,

hogy nélkülözhetetlen a jelenléte a túléléshez./

- Chris Grehard -

Komótosan lépkedtem lefelé a lépcsőkön miközben azon elmélkedtem, hogy miért nem képes elismerni, hogy mi már egy pár vagyunk. Szomorú, s ugyanitt meglehetősen irritáló tényező, hogy egy hozzám hasonlóval jár valaki, és nem ismerné be az Istenért sem! Bánt a dolog, de még inkább dühít és csak azt veszem észre, hogy tanácstalanul állok a dolog előtt. Ha nem hát nem! Ettől függetlenül még jól tudom, hogy merről fúj a szél: lehet még magának sem képes beismerni, hogy velem jár, Strifyvel, a Cinema Bizarreból! Másra nem tudok gondolni, és ez kivételesen nem hajthatatlanul egoista énem megnyilvánulása. De ha belegondolok... mi lenne ha a helyében lennék? Ó, passzolok... hiszen nem vagyok a helyébe, és nem is érzek leküzdhetetlen vágyat ez iránt! Sosem voltam az az együttérző típus, de ez jól is van így. Egy lány kedvéért sem kell nekem teljes személyiség zavarba szenvednem! Vagyok, aki vagyok.

Ifjúsági regényekbe illő benső monológomból anya szavai szakítottak ki, s egyben ekkor is vettem észre, hogy már a konyhában vagyok, egy adag kávéval a kezemben.

- Andy, hol a barátnőd? - grimaszoltam egyet, majd sajátos stílusban megkértem:

- Anya, ne hívj így.

- Rendben. De Rima kisasszony merre van?

- A szobámban emózik.

- Mit...?! Felvágja az ereit?! - pupillám kitágult, de aztán eszembe jutott, hogy édesanyám a szappanoperák és a valóság köztes világában teng-leng amióta csak megalapult (és egyben szét is ment) a bandánk.

- Hát hogyne! Azért jöttem le, hogy kést adjak neki... - adtam választ, amire ő egy percig kétségbeesetten pislogott, majd csípőre tett kézzel dühös arcot vágott:

- Andreas Hudec! Én nem ilyen nevelést adtam neked, és jól tudom, hogy valójában te sem vagy ilyen! Szóval mi történt? Hallgatlak.

- Mi történne? A nők egy külön dimenzió, ahol én nem tudok megélni.

- Mesélj! - kérlelte, sőtt inkább követelte, legalábbis a hangsúlyból ez jött le. Hát sóhajtva nekikezdtem - volna... de annyira nem érdekel az egész dolog, hogy anyám ölében sírjak miatta!

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy anya, aki arra kérte a fiát, hogy meséljen, de a fiú nem tudott neki mesélni. Itt a vége fuss el véle!

- ANDY!!!! - rám ordított, amire gyorsan lehörpintettem a kávét, és megindultam a lépcső felé. Férfiúi becsületem nem engedi, hogy egy lány miatt panaszkodjak!

Felérve az emeletre Rima hangja fogadott. S mivel az ajtó csukva volt kénytelen-kelletlen nekisimultam és hallgatództam:

- Hát majd holnap, Opa-san! ... Nem tudom, majd délután. ... Hát igen... mit? ... most is elmondhatod! ... Hát jó... akkor holnap! ... Szia. ... Én is!

A dolgok értelmezése már másik kérdés volt. Ezúttal csak kifejezően pislogtam és végül benyitottam. Rima a maga módjám fogadott:

- Na? Kidühöngted magad?

- Többé-kevésbé. - leültem az ágyra és tovább fixíroztam a padlón fetrengő lányt, aki a telefonján pötyögött.

- Apu keresett... - mondta, én pedig teljesen önkéntelenül visszakérdeztem:

- És ezt ki kérdezte? - Rima hirtelen felpattant, aztán rám rivallt:

- Hogy lehetsz ennyire öntelt, egoista, szemétláda?! - ordította én meg már majdnem elnevettem, csak előtte kísértés áldozatául estem: Rima közvetlen előttem állt, csípőre tett kezeivel, dühödt arcával, kicsi terpeszállásban. Formás derekára terelődött figyelmem és, mint derült égből villámcsapás elkaptam azt a szép kis derekát, és 90 fokos fordulatot téve magam alá gyűrtem.

- ÚR ISTEN!

- A földön maradjunk csak a Strifynél... - kacsintottam rá, és belepusziltam a nyakába. Ennyit a haragról! Visszacsókolt. Átkarolta a nyakam, és erőteljesen húzott magához - ha formában lettem volna az események tovább fajultak volna, de ez nem így lett, mert valami kellemetlen érzés fogságában elfordultam tőle, és megint jött a szöveg:

- Tudod, csak azt nem értem, miért csókolsz vissza, ha nem szeretsz?! - érdeklődtem tőle, és felültem az ágy szélére. Rima nem esdekelt mellém ülni, jobbnak látta a fekvő pozíciót. Haját csavargatta, miközben válaszolt:

- Soha nem mondtam, hogy nem szeretlek, csak fogalmam sincs mit akarsz tőlem... - erre aztán akkorára kerekedett a szemem, hogy az már rajzfilmbe illő volt. Most kéne, hogy jöjjön, amit hallani akar?! Az a bizonyos "én is imádlak, és teljes egészedben akarlak magamnak"? Hát persze. De ez nem anyám szappanoperája, én meg amúgy sem vagyok egy Juan Miguel alkat!

- Kiszedni a szerveidet, hogy aztán eladjam a piacon. - néztem rá résnyire szűkült szemekkel, de mikor pislogott már olyan ideges lettem, hogy az valami elképesztő... ráhasaltam, és a füléhez hajoltam, miközben megtaláltam pólója alját, és benyúltam az említett ruhanemű alá, puha bőrét pedig simogatni kezdtem:

- Már semmit nem akarok tőled, mert már megkaptalak! - tájékoztattam, ha esetleg nincs tisztában vele. Közben kezeim kitartóan kalandoztak odalent és hirtelenjében rátaláltak melltartójára.

- Persze, mert olyan pofátlanul helyes szépfiú vagy, hogy az bárkiben megindít valamit.

- Na igen... - közben már elgondolkozva haladtam melltartójától délre. Formás hasa közepén végighúztam ujjaimat, majd lassan elérkeztem a nadrágjához. Ott tekergettem ujjaimat és közben mosolyogva észleltem, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt... perverz vigyoromhoz társult a nyelvem is, ahogy szám sarkát nyaltam meg. Lassan, eszméletlenül lassan és nem kevés élvezettel próbáltam a minden jót eltakaró ruhanemű alá férkőzni.

- Mi-mi... mit...?! Ehh... - makogott Rima.

Csak az enyém - futott végig a fejemen, majd próbáltam kijátszani azt az ostoba derékszíjat. De az olyan szorosra volt húzva, hogy nem kis nehézségembe került volna úgy elérni célom, hogy az ott van. Így visszacsúsztattam kezem, és felhúztam pólóját - amit ő visszatolt:

- Mégis hányszor akarod csinálni, amíg itt vagyunk?!?!?! - vontam kérdőre. Vágtam egy hülye pofát, majd elengedtem és rákönyököltem az ágyra, majd megtámasztottam a fejem, és behunytam a szemem:

- Jól van-jól van...

- Nem azért, mintha zavarna... - szólt, amire rá is meredtem. - Hanem, tudod, kicsit nevetséges, de félek, hogy... megunod?

- Pff. Ez jó... - fordultam a hátamra és nevettem. - Téged? Drágám, szexistennő vagy, de semmi probléma...

- Jó, ezt nem így értettem. - nézett rám úgy, mintha én lennék a hülye. Pedig jelenleg is ő beszél marhaságot. Hát ez fergeteges!

- Akkor mégis, hogyan? Mesélj. - mostmár mindkét kezemmel a fejem támasztottam, mint a kislány, aki mesét vár anyukájától. A helyzet fennállása miatt meg is rebegtettem a szempilláimat. Tessék: tökéletesen buzis összkép!

- Csak tudod... nem nagyon tudom meddig vagyok jó neked.

- Egy ideig még biztos! - bíztattam, amire úgy nézett rám, mintha rosszat mondtam volna. Ebben mégis mi rossz is volt?!

- Felejtsd el... - ugrott fel, és kisétált a szobából. Hű, de otthoniasan mozog!

- Rima, most hova méééész? - szóltam utána, amire belesett az ajtón:

- Oda ahová még a király is gyalog jár!

- Oké. Segítsek? - poénkodtam, amire egy ajtócsapódás érkezett válaszul. Hm. Remek!

***

A délután folyamán tettünk egy nagyobb kört Rimával a környéken, majd mikor visszaértünk ő aludt, én meg frissítettem MySpace-en. Épp egy új zenelejátszási listát akartam betenni, amikor megcsörrent a telefonom. Olyan hirtelen történt, hogy felpattantam. A képernyőn pedig Kiro neve jelent meg.

~ Mondd! - szóltam bele köszönés nélkül, és Yu beszélt nekem vissza a vonal túlsó végéről.

~ Hülye bunkó!

~ Bocsmá'. Mi a helyzet?

~ Semmi, csak kérdezősködünk mikor jöttök már haza!

~ Hiszen alig egy napja vagyunk itthon!

~ Persze, de Hanataro holnap S.O.S.-ben próbálni akar.

~ Miért?

~ Nem tudom... és nézz fel youtube-ra! - ezzel le is tette. Sóhajtva teljesítettem kérdését, és megláttam, hogy az album trailert több mint fél millióan megnézték! 5562 komment is érkezett. A legtöbben reménykedtek egy új turnéban, így nem volt nehéz kitalálni, miért is akarja Hanataro, hogy holnap azonnal próbáljunk. Végülis nem a legrosszabb ötlet, hogy egy jelképes turnéba fogjunk, hogy újra a világ eszébe juttassuk magunk. Már ha mondhatom így, de könyörgöm: KÉPLETES ÉRTELEM!

Minden esetre elmondhatatlanul boldog voltam: turné? Pénz? Buli!

- Minek örülsz? - nézett vissza rám Tabita. Akarom mondani Rima!

- Hoppá. Itt valaki felébredt! - állapítottam meg. Rima kitémejgett az ágyból és odatipegett mellém. A félhomályban - ugyanis anya előbb leengedte a redőnyt, hogy tudjon aludni - kirajzolódott előttem törékeny, vékonyka testalkata, hajasbabához hasonlóan dús és hullámos vörös haja és macska mód csillogó szemei.

- Fel. - közölte a nyilvánvalót, és megállapodott mellettem. Levette a nadrágot és melltartót mert szorította. Bal kezem óvatosan ráhelyeztem bababőrű lábszárára és egyre feljebb haladva elértem feszes, kerek hátsóféltáját. Nem zavarta, mert a tarkómra tette kezeit, majd kis idő múlva elkezdte hajamat birizgálni.

- MySpace... - böktem a kijelzőre még szabadon lévő kezem mutató ujjával.

- Kocka. - újabb megállapítás Hanataro szájából... rééémes ez a nő. Bárakárhány lehetősége van a beoffolásomra annyiszor él is vele!

- Egyébként kivel beszéltél? - nézett rám boci szemekkel.

- Hát Yuval, aki Kiro telefonjáról hívott.

- Miért is?

- Mert ő így spórol.

- Kiro pedig...?

- Elfogult. Vakít a szerelem!

- Na igen... - gondolkoztunk mindketten. Biztosra veszem, hogy ő is a múltkori csókjelenetükre gondolt! Azért jó tudni, hogy legalább boldogok.

Rima még egy ideig állt felettem, mint holmi kísértet, majd visszasétált az ágyhoz és elkezdte lefejteni maradék ruhanemújét, hogy aztán újult erővel felvehesse mindet. Persze eléggé úgy tettem, mintha minden figyelmemet a képernyőnek szentelném, de szerintem Rima is tudta, hogy egyszer-kétszer (totál véletlenül persze) hátranéztem.

- Remélem élvezed! - szólt be megint. Résnyire szűkült szemeim most szánakozóan festhettek fűszerezve némi dühhel és haraggal - ami amúgy ugyanaz.

- Mindig is élvezem a nők jellemző idomjainak bámulását. Elvégre férfiból vagyok!

- Jó, hogy szólsz, már el is felejtettem. - romantikus érzelmek. Hát persze!

Mikor elfordult én is elfordultam - csak az volt a különbség, hogy én egy fél perc elteltével megint visszanéztem. Épp melltartójába igazgatta be a tartalmat, majd lehajolt a pólójáért az ágyra. Csipkés-fodros tangabugyija így följebb csúszott, én pedig hatalmasat nyeltem. Hát azt hiszem itt a vége. "Sajnos" tényleg férfiból vagyok. Felálltam, és óvatos lépésekkel megindultam a lány felé... mégis mit vár? Üljek tétlenül? Meg akar ölni?

50.rész: Nehéz dolog

Hi^^
 Igen még élek keserűségetekre... nem szabadultok, kac-kac ;) és most még részt is hoztam! Már egy ideje nem volt tudom, de mit tudnék tenni?! Ilyen ez a 3. évfolyam :( minden esetre jó olvasást ;) és aki nem emlékszik mi volt az előző részben: Rima és Strify elmentek Strifyékhez, ahol Rima megismerte a család apraja-nagyját! Lényegében ennyi xD szóval jó szórakozást ;)

/Köszöntlek, Tél! Te szépited,

nagy virággá te épited

ezt a fát, ötven fekete

karját fehérrel vonva be,

míg a gallyakra millió

kis fehér kesztűt húz a hó./

- William Henry Davies: A tél szépsége -

Ahhoz képest milyen dizájnos külseje van egész nyugodt, és kellemes a ház belső tere. Finom illat lengi be a teret, ami leginkább Strify télikabátjának illatára hasonlít nekem, és a falon egy csomó festmény, és családi fotó.

Még mindig bizonytalan léptekkel haladtam, és valószínű az is, ha Strify nem tartja kezét még mindig a derekamon, akkor már rég sarkon fordultam volna, és kifutottam volna. De erre esélyt már nem látok, ugyanis egy kellemes, női hang csapta meg a fülemet:

- Andy?!

- ANDY?!?!?! - ismételtem meg Strify felé fordulva. Megint elfelejtettem, hogy Strifyt igazából Andreas Sebastian Hudecnek hívják! Erre akkor ébredtem rá, mikor a lehető leggonoszabb nézésével vizslatott. Ekkor előzúgott egy göndör, barna hajú, 30 év körüli nő.

- Ő az anyám! Légy kicsit hangosabb, mert 52 éves korára már rosszul hall. - suttogta, amire kidülledtek szemeim. Esküszöm harmincnak nem néztem volna, nem még ötvennek!

A középmagas hölgy felkapta nyakában fityegő, vastag, fekete keretes szemüvegét, ami már megjelenítette a korra utaló jeleket. Meg is könnyebbültem, és végre Strify is elengedhetett.

- Igen anya...

- Jaj, Andy! Tényleg itthon vagy! - ugrott a nyakába, én pedig gyorsan félre álltam, és jobban szemügyre vettem az elő... hm... elő-csarnokot?! Elég nagy előszobának. A bejárati ajtótól egy két méterre lépcső kezdődött, amin át jutottunk fel ide, felérkezve pedig egy nem túl széles, hanem mondhatni keskeny, de annál hosszabb elő-... jaj! Előcsarnok állt, végében csigalépcsővel, kovácsoltvas korláttal. Két oldalt (még lent) ajtó. Gondolom az emeleten lesznek a szobák.

- Te pedig Andreas barátnője vagy!

- Hát ő nem ig... - és Strify befogta a számat, majd vigyorogva mondta anyjának: - Igen, ő az én kis barátnőm.

- Jaj, de kis szép vagy! - ugrott a nyakamba Strify-anyu, én pedig válla fölött elnézve Strifyt döftem le tekintetemmel. Ő zsebre tette kezét, és olyan ördögi mosolyt villantott, azt hittem ott helyben megölöm.

- Mirának hívnak, ugye?

- Mira?! - pislogtam egyet, mire Strify hátulról átkarolta édesanyja derekát, és a fülébe mondta: - Igazából Rima. Csak két betűt kevertél össze!

- Ó, rendben. Olyan fáradt vagyok, biztos ez azért lesz. - találgatott a nő, mire én elkezdtem egyik lábamról a másikra ácsorogni. Ugyan a nevét még nem mondta meg, de annál inkább tudom, hogy egy igazán kedves asszony lehet, csak valósággal fáradt, mert sokat dolgozik. Strify természetesen a szöges ellentéte ebben is! Mert Strify keveset is dolgozik, és bunkó is. Hát ebben az esetben az alma elég messzire esett a fájától - talán egy barackfa alá. Nem tudom.

- Na jól van! Andy, az öcséd még nem ért haza, apáddal elmentek megnézni valami akció filmet. Majd jönnek! Addig menj fel, és mutasd meg Rimának a szobád. - adta ki az utasítást Strify-anyu (akinek továbbra sem tudom a nevét), és hatalmasat csodálkoztam, mert ő azon kevés (elég kevés!!) ember közé tartozhat ezek szerint, akik tudnak hatni Strifyre. Fura! De nem bánom, mert eljött a perc, amire vártam... keleti fekvésű, napos szoba. Bár már este van, de jó az irányérzékem. A szoba falain kék tapéta van, telis-tele poszterekkel. Többnyire manga figurák, és félpucér nők. Hát... ez akkora csalódást nem jelentett.

- Hát itt semmi nem változott. - sóhajtott egyet és ráborult az ágyra, ami fura mód kör formájú volt. Csak pislogtam. Kék matrac, piros párnák. S amíg Strify átadta magát a vélhetőleg puha élvezeteknek, én körbenéztem. Az íróasztalon egy monitor volt, meglehetősen széles. Össze-vissza volt ragasztgatva papírcetlikkel. Versrészleteket olvastam, és pislogtam.

- A dalszövegeim. - segített ki Strify. Megpördültem, ránéztem. Már nem fetrengett, hanem ült az ágy... egyik körcikkén. Nekidőltem az asztal szélének, és megint körbetekintettem. Két ablak volt, földig érő függöny. A redőnyök majdnem teljesen le voltak engedve.

- Na mit szólsz?

- Azt, hogy... azt, hogy: hű! - fejtettem ki véleményem, amire Strify homlokon csapta magát. Bizonyára azt várta, hogy elkezdek lelkendezni neki milyen menő, és milyen hú a háza, de inkább kihagynám. Egyszerűen nincs kedvem itt bájologni neki. Hát szép a szobája, mert telik rá. De az én szobám szebb! Hagy egózzak.

Strify hirtelen felállt, és két lépésből eljutott hozzám. Kezeivel elzárta a menekülésem útvonalát, és olyan közel jött, hogy összeért a hasunk is.

- Nem vártam mást.

- Most minek kezdjem el itt díjazni ezt a szobát? Semmivel nem különbebb, mint másé!

- Hát dehogyis nem! Ez az ÉN szobám. - indokolt egyszerűen.

- És az kit érdekel? - hergeltem és alig bírtam elfolytani a feltörni készülő nevetést. De Strify is osztozott örömömben, és miután pofátlannak nevezett megcsókolt. Épp valahol a pólóm alatt kalandozott a keze, amikor lentről erőteljes ordítás csapta meg a fülem:

- MEGJÖTTEM! - egy férfi hangja. Teszem azt Strify öccséé. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a jó öreg bátyuska: - Daniel hazaért.

- Daniel? - kérdeztem vissza csodálkozva, amire újabban segítségemre sietett egy válasszal: - A kisöcsém.

- Kisöcséd? Ez a Dörmögő Dömötör? - csodálkoztam, amire Strify megint elnevette magát. Megvakarta a tarkóját.

- Igen... 14 éves.

- Mennyi? Jó. Megnyugodtam. - magyaráztam, aztán mikor Strify elindult, hogy üdvözölje Danielt nekem alkalmam támadt arra, hogy elgondolkozzak: ha jobban belegondolom Strifynek férfi létére elég vékony hangja van, de akkor Danielnek, aki 14 éves, hogy lehet olyan hangja, ami olyan, hogyha hozzámszól meg tudnék ilyedni tőle? - gondolataimból egy meghitt testvéri beszédfoszlány szakított ki:

- Mi van? Máris szobára vitted, mikor még csak most jöttetek?

- Szerintem ez természetes, de te is persze a legjobbkor tudsz érkezni...

- Bocs, hogy megzavartalak igen tisztelt szexmajom bátyuskám! - ezen el is kuncogtam magam, de mikor betoppantak...

- Ó! A'sszem így már világos. - mondta Daniel, és ugyanúgy zsebre dugta a kezét, mintha csak Strifyt látnám. Daniel elém lépett: - Üdv! Én vagyok Daniel.

- Ó, hát... hali! Rima vagyok! - nyújtottam a kezem, és amikor a srác megszorította a kezem felkaptam a fejem. Az a féloldalas mosoly... szinte ugyanaz. Daniel kuncogott, és magához húzott. Úgy ölelt, azt hittem ketté tör.

- Hozott ördög hugicám! - miután elugrottam tőle, és jobb híján menedéket leltem Strify mögött, majd rápislogtam.

- A tesód esetleg testépítő?! - érdeklődtem a bátyustól, amire az fel is nevetett, és Daniel jobb híján maga válaszolt a kérdésre:

- Nem, hanem hasépítő. - ezzel elővett egy Snickers szeletet és szorgalmasan rágcsálni kezdte. Strify ellépett előlem, így, mivel elmozdult a fedezékem nyilván teljesen szabad prédává válltam. Sóhajtva néztem a plafonra, és reméltem minnél hamarabb eltelik ez az egy-két nap, hogy végre hazajuthassak. Kedves egy család, csak elég fura. Persze nem mintha én olyan sekélyes ribanc féle lennék, akinek semmi nem jó! De várjunk... még az apukával nem találkoztam.

- Striff! Apud?

- STRIFF?! - szólalt fel Daniel, majd hatalmasat nyelt, és folytatta: - Ilyen becenevet még egy csajod sem adott neked.

- Tulajdon képpen mi nem is... - kezdtem volna a szokásos szlogent, mi szerint "mi nem is járunk, ez csak félreértés lehet", de Strify magához szorított hirtelenjében, és olyan hangosan nevetett, hogy azt hittem kiszakad a dobhártyám: - Hát igen... ugye milyen mázlista vagyok?

Szerintem inkább egoista - de ezt nem vághatom oda. Daniel elismerően bólintott, majd valami "viszlát később" szerűséget mormolva el is sietett a szobából. Strify elengedett, odament az íróasztalához, és pakolászott valamit.

- Aranyos az öcséd! - hízelegtem, mert szinte láttam a borús fellegeket közöttünk. Strify persze azonnali témaváltást produkált:

- Komolyan, olyan nehéz lenne egyszer azt mondanod, hogy "igen, mi járunk"? Vagy "igen, Strify a pasim"?

- De hát mi... - elgondolkoztam, és lesütöttem a tekintetem. Rugókat hallottam kattogni, és mire felnéztem Strify már az ágyra dobta magát, és hanyat vágódott. Elszomorodva újabbat sóhajtottam, és elfordultam bal oldalra.

- Mi nem is járunk szerinted? - tudakolta a dühös énekes, mire én vállat vontam. Aztán beismertem neki: - Én nem tudom.

- Hát mit nem lehet ezen tudni? - hirtelen felugrott az ágyáról, és hatalmas lépésekkel elém toppant, majd megragadta a karomat, úgy, hogy az már egyenesen fájt. Majd magából kikelve kiabált: - MIÉRT NEM JELENT NEKED SEMMIT AZ, AMIT ÉN ÉRZEK?! - ilyen romantikus veszekedés még sosem alakult ki kettőnk között, ezért ugyanott, ahol bántott a dolog örültem is, mert ezeddig azt hittem, Strify csak szórakozásból lopott le Shin oldaláról, és szintén szórakozásból harcolta ki a szerelmem, de meg kell valljam, ezek szerint mégsem.

- Dehogynem! Jelentene, ha tudnám mikor mit érzel! - és itt a kopp! Ki kell jelentenem, hogy Strify egy olyan egyéniség, akit egy élet alatt sem ismer ki az ember. Minden esetre most megfoghattam, mert nem nagyon válaszolt, és el is engedett.

- Talán jobb lenne minnél előbb hazamennem. - találgattam, és összekulcsoltam kezeimet. Strify hirtelen felkapta a fejét, majd olyan furán nézett, hogy abba belefájdult a szívem, ezért meg kellett toldanom: - Vagy... nem? - érdeklődtem szerényen, és összehúztam magam, mire ő fintorgott egyet.

- Jellemző.

- Micsoda?! - rögtön éledezni kezdett a lázadó énem. - Ezt, hogy érted?!

- Hát, hogy azonnal, ha valami konfliktus közelít menekülsz. Nem szeretsz vitatkozni.

- Biztos vagy te ebben?! - felemeltem jobb szemöldököm, mert kétségbe kell vonjam állításait, ugyanis vele kivételesen előszeretettel vitázok.

- Persze, azonnal ki akarsz ugrani a kötélből, amint kicsit szorul a hurok.

- Tudod nem akarok egy akasztófán lógni! - vágtam vissza neki. Kiegyenesedtem, harcra készen csípőre vágtam a kezem.

- Ah, felejtsd el, reménytelen vagy... - azzal megindult az ajtó felé. Hirtelen morogtam egyett, mint a macska, akitől el akarják venni a kaját. Körbetekintettem gyorsan, és egy fura, fehér, majom (?) akadt kezem ügyében. Meglódítottam, és az célba érve koppant Strify fején, aki erre rögtön meg is dermedt. Válla fölött visszanézett, így a szemébe tudtam mondani: - Egoista! - vállat vont, kacsintott, és kiment. Ott ahol voltam összerogytam és partra vetett hal módjára terültem ki a padlón. Hogy lehet valaki ennyire öntelt, idegesítő, és mégis piszkosul jó pasi?!

49.rész: Családi házlátogatás

Halihahó!

 Ó igen, tisztában vagyok, hogy közel-lassan két hónapja nincs rész, de azért még élek xD Szóval elöljáróban is jó olvasást! De szeretném közölni veletek: az tény, hogy Strifynek van egy tesója (itt a bizonyíték), de az is tény, hogy én nem tudom a nevét. Ha valaki mégis tudomást szerez a srác kivoltjáról, és életkoráról, az kérlek közölje velem - de mindeddig Danielnek hívják, és 14 éves^^ Pápiii :D

[Strify szemszög]

/Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt: 

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a galy,

mindent fehér szirom takar./

- William Henry Davies: A tél szépsége -

Néhány nappal később

Miközben lassú léptekkel körítve haladtam a frissen hullott hóban az üzlet felé elgondolkoztam milyen rég nem voltam már otthon. Persze nem mintha szükségem lenne a családi légkörre, pedig egész éppelméjű családom van - de én szólóban is tökéletesen el vagyok. Soha nem volt szükségem senkire, mindig mindent magam oldottam meg, mindenből egyedül másztam ki. Na jó azért nem mindig, de ha netán segítségre lett volna szükségem elég volt csak a kisujjam mozdítani. Ez jár azzal, ha az ember országi szinten elismert híresség.

Elmerülve gondolataimban nem vettem figyelmet az előttem vonuló óvodás csoportnak. Aprók voltak, szinte jelentéktelenek. Bár az én szememben ki nem az? Az óvónő után tipegtek, és biztos figyelmetlen lehettem, mert egyszeriben belém ütközött egyikük.

- Jaj ne haragudj. - sajnálkoztam, majd odébb araszoltam, mire a kis szőke, duci fiú közölte velem: - No probléma! - csak pislogtam. És szinte azonnal eszembe jutott Daniel... az öcsém. Hirtelen elegendő késztetést éreztem egy látogatásra, és mivel más dolgom úgysem volt - Rima meg minden bizonnyal idővel rájön, hogy most nem megyek érte, nem fárasztom magam a telefonálással - jobb híján fogtam magam, bementem az üzletbe és vettem egy-két nyalánkságot, mert ha a tékozló fiú egy másfél év után hazatér akkor azt nem üres kézzel kéne tennie! Bár szerintem az anyámék megértenék, hiszen a személyiségem velejárója, hogy inkább magamra gondolok, miközben másokat gyönyörűen elfeledek.

Egyenlőre halvány fogalmam nem volt arról, hogy mit fognak szólni, de minden esetre hazaaraszoltam, hogy Kirot és Yut is kellő információval lássam el.

- Mi?! Haza akarsz menni? - sajnálkozott Kiro, mire Yu rögtön megragadta a vállát, és leültette a székre.

- Ha haza akar menni nem kéne megakadályoznunk. Különben nekem nem fog hiányozni! - közölte Yu, amit egy lesajnáló mosollyal elrendeztem. Aztán szóra nyitottam számat: - Szerintem nekem sem fogsz, Yu! De ha mégis... már elég rég voltam otthon, meg különben is mindjárt itt vannak az ünnepek.

- Persze. Menj csak... de nem felejtettél el valamit? - tanácstalankodott tovább Yu, amire Kiro "nem értem" pillantást váltott. Hát követtem példáját, de én vele ellenben meg is kérdeztem: - Mit?

- Inkább kit... - egyből megvilágosodtam, és szarkaztikus mosollyal közöltem: - Rima előbb-utóbb rájön, hogy nem vagyok itthon, szóval...

- Hát gratulálok Strify, hogy ennyi empátiára nem vagy képes a saját barátnőddel szemben! - szólt közbe Kiro, amire szemeim a kétszeresükre kerekedtek. Még ilyen szakkifejezéseket alkalmazni! Vajon tudja, hogy mit jelent? Mert én ugyan nem, de biztos valami rosszat. Valami lekezelőt.

- Jaj ne sírj már. Strify melyik barátnőjével szemben volt empatikus? - na jó, már véglegesen összezavarodtam. Inkább leültem és nekiestem szürcsölni a kávémat. De csak nem hagyhattam szó nélkül.

- Ezt meg hogy értitek?

- Hát csak belegondolom magam a szemszögébe. Énnekem elég gáz lenne, ha fogalmam nem lenne, hol van a hapsim. Tudod Strify az empátia szakkifejezés együttérzést jelent! - adta tudtomra a holló-hajú, amire megforgattam a szemeimet - és bár nem így volt, de azt mondtam: - Tudom. Ennyire nem nézhettek hülyének!

- Oké. Bocs. - mentette a menthetőt a szöszi, amire megfogtam homlokom, és befejeztem a kávészünetet. Aztán felpattantam.

- Annyira elegem van, hogy mindig kibeszélitek a csigát a házából! - álltam elő ezzel a hasonlattal, és megfogtam a szatyornyi édességet, majd szó nélkül bedobtam a táskámba, amiben a hétvégére szükséges cuccaimat tettem. Elindultam az ajtóig, majd a vállam fölött az asztal előtt ülő társaságra meredtem:

- Na én léptem, majd jövök valamikor! Csá. - köszöntem el, és lerobogtam a lépcsőkön (nem volt türelmem liftezni), egyenesen a fekete passátomhoz. Ledobtam - először - magam mellé a táskát, majd előkaptam a telefonom, és SMS-eztem anyámnak, majd magam mellé hajítottam a Galaxy Minimet. Épp a slusszkulcsot készültem elfordítani, amikor akaratom ellenére ismét mobilomra néztem és...

- Ó! Hülye Yu. Hülye Kiro. Argh! - morogtam, és megint kezem ügyébe kerítettem a telefont. Benyomtam a kettes gyorstárcsázót, és fülemhez emeltem a kagylót.

~ Halihahó! - köszönt bele, mire én önkénytelenül kiegyenesedtem.

~ Merre vagy?

~ A Donatellában ücsörgök Erinnel és Rosezal.

~ Oké. - mondtam, majd letettem. Szinte magam előtt láttam Rima értetlen boci szemeit, és ahogy a lányoknak hisztizik, hogy mekkora idióta vagyok.

Utálom azokat az embereket, akik megmondják mit csináljak. De ezektől az emberektől már csak jobban azokat utálom, akik képesek bennem bűntudatot kelteni. Jó kevés ilyen személy van, de igen rövid távon irritálóak tudnak azok is lenni.

Öt perc és odaértem. Kiugrottam a kocsiból, mire Rima elém rohant, és határozottan rámförmedt:

- Mi az, hogy csak úgy lecsapod a telót?!?!?!

- Jól van ne sírjál már. Hol vannak a barátnőid? - meredtem a Donatella szűk kis teraszára, ahol ott ült Erin, és minden bizonnyal Rose. Roset még nem ismerem. Szőke, göndör hajú, ábrándos, zöld tekintetű lány. A lila-kék-sárga- és rózsaszín sálja fel volt húzva az orráig. Sokat tehát így sem láttam belőle, de különösebben nem is érdekelt.

- Látom. - szóltam közbe, mikor Rima ismét felém fordult.

- Oké, miért kerestél? Mert mielőtt megkérdezhettem volna letetted. - amikor ilyen követelődző szinte 100%-ig magamra emlékeztet. Nem is tudom, talán ezért nem bírom elviselni őt sem sokáig. Na jó, ez túlzás! Persze, a magam módján egész... pff. Szeretem... igen! Fogjuk rá szeretem őt. Vagy nem is tudom mit érzek iránta! Ezt szavakkal nem lehet körbeírni.

- Remélem van kedved kicsit kocsikázni!

- Ööö... a lányok! - hirtelen (rajzfilmbe illő mód) jelent meg Rose és Erin Rima két oldalán, és vigyorogva, sunyi, ravasz pislogások közepedte közölték velünk - pontosabban velem: - De van kedve! Mi úgyis hozzánk akarunk menni filmezni. Jó szórakozást! - ujjongtak felváltva, majd baráti ölelésbe burkolódzva Rimával elköszöntek, aztán tovább mentek. Mi meg összenéztünk. Én zsebre vágtam a kezem.

- Akkor gondolom benne vagy.

- Hova megyünk?

- A családomhoz. - de már el is kaptam a csuklóját, mert láttam a szeme állásán, hogy el akar futni.

- Mi?! Mi az, hogy a családodhoz? Ne!

- Nyugi már, imádni fognak, hiszen olyan kis cuki vagy! - hízelegtem neki, és szabadon lévő kezemmel megcsipdostam az arcát, mint az öreganyám szokta.

- Menj már! - utasított, és megkísérelt ellökni, de nem sok sikerrel. A következőkben már a kocsiban ültünk, és próbáltam az apját jobb belátásra bírni, hogy engedje el egy este erejéig.

~ De csak ma este? - aggodalmaskodott Hanataro úr, mire én rámosolyogtam a mellettem ücsörgő Rimára, aki egyébként szúnyogmód tapadt a kocsi ablakjára.

~ Természetesen! Csak szeretném, ha megismernék a szüleim.

~ Ragyogót ötlet, de azért az édesanyjának azt mondom, hogy egy barátnőjénél alszik. Tudod nem nagyon rajong azért, ha Rima fiúknál alszik. - na erre már ingerültté vált tekintetem. Ugyan kérem! Mit tudnék én ártani szegény kis Rimának?!

~ Szerintem nem szükséges hazudni, hiszen a szüleim is ott lesznek, ha ez megnyugtatja magukat.

~ Jaj! Én nem aggódom, vagyis...

~ Hanataro úr esetleg nem bízik bennem? - kontráztam, és sunyi, féloldalas mosolyt villantottam. Hanataro szerintem megérezte:

~ Dehogy is! Jó szórakozást.

~ Visszhall! Vigyázok a kicsi hercegnőjükre. - letettem, és szembe találtam magam Rima sötét tekintetével.

- Hercegnő? - érdeklődött, szemöldöke felívelt.

- Ne hisztizz már, legalább elintéztem!

- Ugyan. Apám csak amiatt engedélyezte, mert te vagy a pénzeszsákja! Ha te nem vagy, akkor pénz sincs. Máskülönben úgysem engedett volna!

- Hm. Ez meggyőző, de fele annyira nem, mint én magam! Nézz rám. Áldott jó gyerek vagyok! - kacsintottam rá, amire ő hitetlenkedve visszafordult az ablakhoz.

A szüleimmel a külvárosban éltünk. A házban öt szoba van, két nappali (emeleti, és földszinti), három fürdő (emelet, földszint, és az enyém), és egy konyha. Kicsi ház, de otthonos! Rimának viszont ez is meghökkentő volt.

- Ember! Te itt laksz?!

- Nem. Ez csak a nyári konyha. - viccelődtem, de Rima egyáltalán nem tartotta viccesnek. Szinte odafagyott az aszfalthoz. Mosolyogva néztem ahogy úgy néz a házamra, mint holmi mese-palotára. Kisegítettem: bal kezemet derekára helyeztem, és meglöktem. Megrázta magát, majd kétségbeesetten rám nézett. Elnéztem egy ideig, majd lassan elkezdtem lehántani a kesztyűket a kezeimről.

- Strify! Én nem megyek be!

- Ne hisztizz már. Ha nem jössz be a kocsiban alszol. - próbáltam ijeszteni, de ő hajthatatlan volt. Kiskutya szerű pillantása a régi cocker-spánielemre emlékeztetett, és mivel a régi cocker-spánielem szerettem, ezért neki sem tudtam túl hosszú távon ellenállni.

- Ne félj Rima. Ott leszek!

- És most kéne megnyugodnom?! - hajthatatlan. Megráztam a fejem, majd megfogtam a kezét, és végre sikerült bejutnunk. Közben csevegésbe kezdtünk:

- És ha nem tetszem nekik?

- Minden barátnőm tetszett nekik eddig.

- Barátnő?! Nem is tudom Strify. Nekem eddig nem volt olyan érzésem, mintha jártunk volna! - puff. Szinte lelökött egy szakadékról. Mentenem kellett a helyzetet, ugyanis anyának már beadtam, hogy járunk.

- Hát figyelj... ha neked az utóbbi napok eseményei nem jelentenek egyet a járás alappilléreivel, akkor nem tudom nálad hol kezdődik egy együttjárás!

- Hm... - nézte hirtelen a földet. Egész a bejáratig így történt. Aztán mikor kitárult az ajtó előre toltam. Becsuktam magam mögött, és elkiáltottam magam:

- Megjöttünk!

48.rész: Dejavu érzés?

Sziasztok!

 Sajnálom, hogy ismét ilyen későn hozom a folytatást, de be kell ismerjem, hogy ez se lett volna meg, ha nem találom meg az e-mailemen xDDD minden esetre ha már így alakult: JÓ OLVASÁST! *-*

[Rima szemszög]

/Most, hogy elmentél

Én rosszul lettem, és

Soha nem fogom megérteni,

Hogy miért jó egyedül lenni egy Valentin napon./

- Fordítások -

Ma már nem megyek haza. - boronáltam el magamban, miközben a mellettem alvó Strifyre meredtem. Fura, hogy őt a szex kifárasztja, engem meg felpörget!

Éppen a telefonom vettem a kezembe, hogy tárcsázzam aput, bár még tudtam, hogy a munkahelyén lesz. Két csöngés után fogadták a hívást. De nem apu...

~ Szia, apád épp a mixerrel konzultál!

~ Öö... Shin? Remek... akkor majd visszahívom! A fenébe, pedig elég fontos lett volna.

~ Micsoda? Átadom szívesen! - hirtelen a torkomba ugrott a szívem, és nem tudtam eldönteni, hogy helyes e ha elmondom neki. Ha tudná, hogy milyen gyorsan túltettem magam a szakításon. Na már nem mintha neki nem lenne így mérföldekkel könnyebb! És különben is... ebben a korban még nem kéne megállapodni, én azt mondom! Persze az sem épp a legokosabb döntés, ha minden héten más partnerünk van, de azért én még itt nem tartok! És várhatólag nem is fogok. Így is elég kellemetlennek érzem a fenn álló szitut!

~...Rima?!

~ Ja! Semmi. Csak mondd neki, hogy üdvözlöm. - hazudtam. De minek? Közben felfigyeltem rá, hogy remeg a kezem, és az ajkaim. Mégha csak én figyeltem volna fel rá!

~ Nála vagy, ugye? - hirtelen kitágult a pupillám, a szívem hatalmasat dobbant, és nem tudtam eldönteni, hogy most visszaszóljak Vanessa kapcsán, vagy inkább bölcselkedve csöndbe maradjak. Shin persze tovább hajtotta saját kis mondandóját: ~ Mondd meg! Tudhatom. Jogom van tudni! - akaratoskodott, és nem tudtam mire fel ez a nagy "nekem is közöm van hozzád" feltüzelés. Na, de ha arra a szőke lányra gondolok... arra a... Vanessára... mi sem egyszerűbb? Ha hallani akarja, hallja!

~ Igen... - suttogtam, és hirtelen megmoccant mellettem Striff. Az ágyon ültem, és ültemben éreztem, mintha mégjobban besüppedne a matrac, és valamiért remegés kerített hatalmába. Tiszta olyannak érzem magam, mint Jenna, a Kínosban.

~ Sejtettem... látod nem olyan nehéz ez! Persze megérdemlem amúgy is. Csak tudod a helyzet az, hogy hiába szeretem Vanessát, de te... - hiába kezdtem izgulni minden porcikámban a ki nem mondott szavakért, mert nem mondta ki - azaz kimondta, csak én nem hallhattam, ugyanis Strify elvette tőlem a telefonom.

~ Akadj már le róla! Mi olyan nehéz ezen? Viseld a következményeket! - ordított bele, úgyhogy már be is fogtam a fülem. Eleve félek mindig, mikor bárki is felemeli a hangját.

~ Mintha te azt tudnád milyen!

~ Hidd el... ha valaki, hát én tudom. - azzal lesütötte tekintetét, és kinyomta a telefont. Én meg persze hoztam a formám, és kikaptam a kezéből, majd rátámadtam:

- Mi a fenét csináltál?! Semmi közöd nincs a magánbeszélgetéseimhez!

- Akkor némítsd le a telefonod... - nyögte be, majd visszazuhant az ágyra, és elfordult a fal felé. Ezzel sem lettem okosabb! Mégis mit vártam? Hogy tárt karokkal fogadja, ha én Shinnel beszélgetek? Már Strifyvel sem ápolunk egy átlag kapcsolatot, tehát nem tehetek ellene semmit. Persze soha nem ismerné be, hogy féltékeny, mert sérti a becsületét - de kit érdekel? Viszont én se a folytonos puffogásomról vagyok híres (na jó ezen vitatkozhatunk, mert Strifyvel rendkívül könnyen hajba kapok), ezért visszafeküdtem mellé, és félénken, de átkaroltam a vállát, és hozzábújtam.

- Ne haragudj...

- Miért kéne?! Nekem nincs közöm a magánbeszélgetéseidhez... - forgattam szemeimet, de nem szakítottam félbe romantikus pillanatunkat. Már amennyiben romantikus az, ha valaki az expasijával beszél telefonon, és a jelenlegi... hát... Strifyt mondjuk azért pasinak se bélyegezném, de azért fogjuk rá, hogy az! Na szóval: és a... tudod: pasim, meg kiveszi a kezemből a telefont, és leteszi. Hm... talán jobb lenne, ha a lepedőakrobata idomáromnak nevezném? Meglehet. Ez amolyan... barátság extrákkal! Na jó mondjuk én nem vagyok egy Mila Kunis... Strify pedig még nyomában sincs egy Justin Timberlake-nek, de azért... a szitu kb. ugyanaz!

- Strify! Te vagy Justin Timberlake, a Barátság extrákból!

- Nem. Én Andreas Hudec vagyok, Zombilandből! Téged egyáltalán nem merít ki a szex?

- Hát... mondhatni...

- Pedig jó lenne! Mindegy. Nálam többet nem alszol!

- MI VAN?! Te se nálam!

- Nekem protekcióm van, mert apád a spanom!

- Nekem is, mert apám az apám!

- Hm. Ezzel tényleg nem lehet vitába szálni...

És innentől kezdve már aludni sem tudtunk. Helyette elég érdekes, mentális problémákról beszéltünk (mint a féltékenység, irigység - amikről ugyan nem tehetünk, mert spontán jönnek), és az én iskolás ügyes-bajaimról. Na meg az újonnan jött hóbortomról, mi szerint minden szituációról legalább egy film - és a komplett szereplőgárda - jut eszembe. Ilyen ez!

- Ez nem akkora probléma, csak engem idegesít. - ismerte be, mire én felsóhajtottam. Persze, minden embernek vannak fura szokásai, mániái, eszményei - de az enyémek miért mindig ilyen különlegesek? És ezáltal különleges mód idegesítőek is.

- Rendben. Majd igyekszem változni! - itt most az ember lánya, valami über-totál-tuti romantikus blablát várna, mint pl. "ne! Soha ne változz meg, mert így vagy jó nekem. Önmagadért szeretlek!", és be kell valljam először én is ezt vártam, de mikor eszembe jutott kivel van dolgom azonnal besírtam volna. Pláne a válaszon!

- Azt nem venném rossz néven... - mondta egyszerűen, én pedig morogtam egy erőteljesebbet, és inkább elfordultam. A helyzet megint kockamód fordult: ő karolt át engem, és jó erősen magához húzott, igen, meztelen felsőtestéhez (kihagytam, hogy az enyém is meztelen, ezért a nyakamig húztam a takarót).

- Jól van már, miért kell mindent komolyan venned? Ez csak vicc. I kidding you! Érted?

- Nem értek spanyolt!

- Ez angol...

- Ja. Azt elvileg értenem kéne, deee... nem! Nem megy. Én franciát tanulok!

- Én is azt tanultam, de mégis tudok angolul. ANYANYELVI SZINTEN!

- Ó, most hova sz*rjak?

- Ne flegmázzál, mert elégetem a ruháidat!

- Én meg a kottáidat! - még mekkora mázli, hogy mindketten tudjuk mivel fenyegetni a másikat, ezért soha egyikőnk se hajtja befolyása alá a másik felet. Így volt ez most is. Ezután már mi sem volt egyszerűbb, mint csöndben maradni.

***

A Strifyvel töltött napom egész jól alakult, attól függetlenül, hogy másnap tudtam iskola. De megígértettem vele, hogy bejuttatom a stúdióba előbb őket - mivel is apámnak üzleti gondjai akadtak, ezért sürgősen Münchenbe kellett utaznia, és a helyettese nem szereti a nyüzsit, ezért örökké csak órák után enged szabad utat a várakozó sztároknak - cserébe ő eljön értem iskolába.

- Egyszerűen imádod a formás kis hátsódat cipeltetni! - horkant fel akkor, és marcona arckifejezéssel továbbállt. Ilyen ez, de legalább nem kell sétálnom! Valamit valamiért.

A suliban a suliboxom előtt tébláboltam miközben Erinre vártam. Ő sajna a külvárosban lakik, szóval kétszer olyan nehéz bejutnia, mint nekem -, de én megvárom, bár addig tökéletes célpont ként szolgálok a Kristi féle osztálytársaimnak. Ja igen: újabban a terror viselője, s kiemelkedő tisztje Kristi lett, a lány, aki előttem ül. Mekkora mázli, hogy előttem! Legalább nem kell kiszedegetnem már az ő papírgalacsinjait is a hajamból! Ó, és lám... csak emlegetni kell.

- Ó, csáó Rima! Min meditálsz? - vigyorgott rám a két srác álltal közre fogott Kristi, mögötte ott csoszogott Wilma, és Loretta, a hűséges talpnyalói - akiket lassan már meg sem lehet különböztetni Kristitől. Sóhajtva vitt gondolatom azon irányba, hogy vajon hány ezer suliban vannak ilyen csapatos klónok - de biztos nem ez az egyetlen. De idegesítően köpönyegforgatónak már ez a legidegesítőbben köpönyegforgató!

- Erint várom. - közöltem csevegő hangnemben. Ó, hogy vagyok én képes ezzel a jeti talpú nőszeméllyel jópofizni?! Csodálom a kitartásom.

- Erint várja! Ó. Jó kis kutya! Nem igaz lányok? - fordult hátra a már viháncoló "barinőjihez". Szúrta a szemem az oldalt kibuggyanó hája, ezért nem tudtam koncentrálni arra a tényre, mi szerint a vicc elsődleges témája én vagyok. Mégis kit izgat mikor rajta nem, hogy 5 kiló felesleg van, hanem ötvenöt!

- Rima! - szólított meg egy ismerős hang a távolból. Megpördültem, és esküszöm majdnem elsírtam magam, mikor megláttam Shint. Várná az ember, hogy majd ott áll mellette Erin, de ez nem így volt.

- Van egy perced?

- Hogyne! - hát mégis milyen kérdés ez? Még ha maga Lucifer állna most ott helyette akkor is rábólintottam volna. Inkább ő, mint ez a megátalkodott hiszti-császárnő. Kedves, és őszinte mosollyal hagytam hátam mögött őt és gárdáját, majd odatopogtam Shin mellé. De ekkor Kristi megint közbeszólt, pontosabban ordított:

- Marcel! Vanessa üzenteti, hogy ma a nagyszüleinél lesz, ott keresd őt!

- Kösz Kristi. - rendezte le az említett, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne.

- Mit szeretnél? - próbáltam kevésbé flegma hangnemet produkálni, de nagyon úgy tűnik, hogy ez neki nem esett le. Ingerülten ismételte meg kérdésemet, majd bővítette:

- MIT SZERETNÉL?!?! Milyen kérdés ez?! Épp most mentettelek meg Kristiéktől. És ha épp tudni akarod Strifytől várhatod, hogy ilyet csináljon, mert NEM FOG! SOHA!!! Neki a legfontosabb személy mindig is önmaga lesz!

- Azért hívtál ide, hogy ezt közöld?! Hát köszönöm szépen! - hagytam volna hátra, de elkapta a karom, és erőszakosan magához vont. De csak addig ellenkeztem, míg teljesen át nem ölelt. Azután már képtelen voltam...

- Rima, te a legjobbat érdemled! Miért pont Strify?

- MIÉRT PONT VANESSA?!

- Hm. Ez betalált... - engedett el, én pedig hátrahagytam saját gondolataival. Nem tagadom jól esik két férfiú figyelme is egyszerre - már amennyit Strifytől kapok -, de azért nekem is van tartásom! Ilyen még a mesében nincs, komolyan mondom... a becsengetés, ami álltalában a Pokol első bugyra szokott lenni számomra, most megváltásnak tetszett! Azért mint azt szoktam megint bevártam a tanár érkezését a termem előtt, és csak mikor már feltűnt az oktató akkor slisszoltam be.

This Is Halloween ;)

Halihahó *-*

 Elvileg rohadtul álmos voltam, de nem bírtam bealudni, mert tudtam, hogy valamit elfelejtettem - és mi az a valami? A Halloween *-* Ugyanis Halloween alkalmából én elutazom - nem, nem megyek semmi féle buliba, vagy szektába - ezért is szólok előre, hogy, aki most keresne rész ügyben felejtse el, mert nem vagyok itthon xD Telefonon meg még nem vagyok akkora sztár, hogy tudjak blogolni O.o Jó persze ebbe a mai világban mindenki nyáladzik a sok jó okos telefonért (én már csak tudom, hisz ez alól én se vagyok kivétel xD), amik közel lassan már a házidat is megírják helyetted O.O Azért az nem lenne rossz x) De hagyjuk is a sületlenségeket!

Fél kómában ugyan, de muszáj feltegyek két vidit a halloween alkalmából, ami elég profi szerintem legalábbis, és nem mellesleg, amire készültek Marilyn Manson száma - és köztudott, hogy Strify is nagy kedvencének tartja a bizarr egy külsejű énekest. Emellett nyilvánvaló tény, hogy a CB-sek is előszeretettel nyúzzák ezt az ünnepet - télen/nyáron!! Elég csak rájuk nézni xD Ezért már van még egy érvem, hogy miért írjak :P HAPPY HALLOWEEN ^^ pussyy

u.i.: majd igyekszem a folytatással, de csak hétvégén, mert hétközben nem vagyok netközelben, ugyanis az őszi szünetet apumnál töltöm :P pápi ^^

47.rész: Önző ember

Halihahó *-*

 Magamat meghazudtolva siettem a résszel Linnek hála ;) Neki köszönjétek! :) Ám nem is pazarlom a szavakat: jó olvasást ;)

[Strify szemszög]

/A hattyú zeng. Az ég sötétül egyre,

majd sárga lánggal égni kezd lobogva, 

s szálakra bomló zöldre vált remegve./

- Giovanni Pascoli -

Még ha igaza is van egyes szempontjaiban, még azt nem hinném, hogy a többiek nélkül semmit nem érek, hogy finomítsak a Rima által erre használt jelzőn. Persze az jogos, hogy beképzelt vagyok, és evégletből tökéletesen megérthető az is, hogy nem esek egy könnyen szerelembe, csak úgy tartom bármelyik lányt megkaphatom. Hát így belegondolva ez sem mindig igaz... mi van?! Dehogyis nem! Igaz! Ha a kedvem úgy tartaná mind a 10 ujjamra akaszthatnék egy-egy nőcskét. Elvégre Rimánál is elértem, hogy kiszeressen Shinből, és helyette engem részesítsen előnyben! De azért küzdenem is kellett, be kell ismerjem. Viszont a szerelem dologra visszatérve... nem, nem vagyok szerelmes Rimába, szerintem nem! Bár most ellent mondok magamnak, mert a közelmúltban csak elismertem... milyen rosszul tettem ennek megcáfolását! Hisz ha nem lennék magas százallékban szerelmes Belé, akkor nem törtem volna magam azon, hogy Shin helyett rám térjen az érdeklődési köre. Továbbá be kell ismerjek még egy apróságot is: mikor még Wayolettel voltam sem telt el úgy éjszaka, hogy ne gondoltam volna rá. Milyen meglepő ilyet egy férfitól hallani? Na igen. Még magam is elcsodálkozom ezeken a kitöréseimen, de ami igaz, az igaz - és már csak a férfias becsületem végedt sem tagadhatok!

- Strify! - hallottam meg az előbbiek során alaposan kitárgyalt illetékes hangját, és megpördültem. Szaladt. Utánam.

- Mi van? - érdeklődtem stílusomnak megfelelően, ő pedig ezen megint felkapta a vizet, láttam az arcán. De megrázta magát, és már lassú léptekkel indult meg felém. Uta során még meg is botlott, és nem hagyhattam ki a nevetést.

- Ne nevess, mert bocsánatot kérni jöttem!

- Miért is?

- Megsértődtél, nem?

- Hát... ráfoghatjuk. - elgondolkoztam, majd vállat vontam. Nem is tudom min is sértődtem meg... min is?! De most komolyan! Ja persze... a táncórán történtek végedt, legalábbis, ami utána köztünk lezajlott.

- Sajnálom. - búgta, és lesütötte szemét. A lábát kezdte fixírozni, én meg felsóhajtottam. Lassan én is elindultam felé. Mikor már csak pár centi volt köztünk megfogtam állát, hogy a szemembe nézzen. Aztán mikor tekintetünk találkozott... azok a barna szemek. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Éreztem. Furcsa volt, de legalább lezártam a benső vitámat, hogy szeretem e vagy sem. Mosoly húzódott arcomra, ő pedig dermedten figyelt rám. Mekkora mázli, hogy ilyen szexi kék szemeim vannak? Nahát. A "semmi gond" helyett egy sokkal idillibb, romantikusabb módját választottam ennek zárására: a köztünk lévő távolságot csak még jobban lecsökkentettem, és rátapadtam szájfénytől ragacsos ajkaira. Elengedtem állát, és levezettem kezeimet formás derék tájára, majd feljebb húztam - muszály is volt, mert Rima magassága nem épp egekbe törő. Az ő szintje kb. a földszint az enyémhez képest. Apró, japán lány. Mikor elváltunk lenyaltam a számra tapadt ajakbalzsamát, és nem hagyhattam ki a megjegyzést, mi szerint:

- Miért pont epres? Azt utálom. Tudsz róla, hogy a cseresznye mámorítóbb? - grimaszából az jött le, hogy már teljesen kilépett a kábulat határai mögül, ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy pökhendin elfordította fejét, összefonta karjait, és lehordott a sáros földig:

- Én szeretem az epret! Az meg már nem az én hibám, hogy neked ízlés görcsöd van...

Nők. Mit is mondhatnák én, mint férfi szemlélő? Nekem aztán tök mindegy milyen a sminkje, a legszívesebben úgyis pucéran látnám az ágyamba, alattam. Akkor meg hol itt a probléma? De mindegy is. Ezt neki nem mondhatom, mert megint összeveszünk, holott most békültünk ki!

- Hm. Harcias! - jegyeztem meg egy biccentés kíséretében, amire megint elmosolyodott. Ha tehetném folyton azon kísérleteznék mivel lehetne zavarba hozni, mert egyszerűen olyan nevetséges. Vagyis na... hogy is szokták ezt mondani a csajok? Aha. Cuki! - de wait a minute! Miért ne kísérletezhetnék?

- De még mennyire! Muszály megvédenem magam. - így ő, mire én bele is vágtam saját kis játékomba:

- Szeretsz engem, Rima?

Ledöbbent. Hát nem meglepő, de semmi gond! Talán erős kezdés volt, de ezt betudom egy igennek. Ezt nem szégyelltem vele is közölni:

- Hah. Hallgatás beleegyezés! - diadalittasan vigyorogtam, és elfordultam, majd meg is indultam eltervezett irányomnak megfelelően. Ő viszont nem várt választ adott kérdésemre:

- Még szép, hogy igen! - megtorpantam. Tulajdon képen nem a legjobb dolog ilyenkor dermedten megfordulni, és rámeredni. De pedig ez történt. Ha a helyembe lett volna bárki is a saját fajomból biztosra veszem, hogy nem várja el egy szelíd, aranyos, visszahúzódó, de néha mégis csak kissé egoista lánytól az ilyen nemű őszinteséget. Viszont a mucsó-macsó, megrendíthetetlen Men In Black kisugárzásomat meg kell tartanom, ezért visszaváltottam arra az irritáló, és lenéző arckifejezésemre, amit az engem körülvevő emberek már oly' jól ismertek, és így feleltem:

- Hű. Mehetnék lottózni. Gondoltam... - néha nem bírok a bunkóságomnak megálljt parancsolni. De ez szexepil, oké?!

- Na és most beszéljünk arról hol is kezdődik a beképzelt fogalom. Mert ha nálad, akkor eláshatom magam! - közölte hűvösen, és elsietett mellettem. Azt hiszem őt nem könnyű ilyenkor kiborítani. Általánosságban meglehetősen az, de most nem. Persze ha már az általános fogalmánál járunk ki ne hagyjam, hogy bármily bunkó is lehetek, ő mindig képes egy frappáns szöveggel előrukkolni, ami után már élni se mindig van kedvem. Most még van, de nem tudom ez meddig lesz így!

Besiettem mellé.

- Hát ez nem volt kedves! Sőtt. Flegma!

- Közlöm veled drága Striff, hogy a flegmaságnak is te vagy a koronázatlan királya. - még jó, hogy van vésztartalléknyi önbizalmam is! S hogy tervem csak a beteljesedést kövesse elhatároztam, hogy megfogom a kezét. Ugyan kérlek! Noha még egyikőnk sem mondta ki több, mint valószínű, hogy járunk, és ez elég alappillér, nem? De akkor... miért nem merem megfogni a kezét? Maga mellett lóbálta, és szemügyre vehettem neon rózsaszín körmeit, ahogy a Nap fénye megcsillan rajta. Tudom, hogy puha, hiszen a testének többi része is az - vagyis a múltkor az volt. Na jó! Most vagy soha!

Nyúltam keze felé, de ő erre zsebre tette. Most vagy a fejembe lát, vagy hátul is van szeme! És most hogyan tovább?

- A fenébe. - morogtam, és meghallhatta, mert a válla fölött hátra pillantott. Fogalmam sincs miért, de ismét megtorpantam, és én is zsebre tettem a kezeimet. Chh... nevetséges! Gyerünk már Strify...

- Mi van?

- Semmi. Menj csak.

Ha valaki megfogja egy lány kezét az mennyi mindent jelenthet, hogy ilyen nehéz megtenni? Wiáét, és a többi barátnőmét is simán megfogtam. Mi van már?

Megint elindult, és én felsóhajtottam, majd erőteljesen szuggeráltam a keskeny, kicsi, kacsót. És végül egy utolsó hatalmas levegővétel után előre nyúltam, és... hát egy kicsit mást fogtam meg mint kellett volna. Rima pedig visszakézből vágott volna egyet - legalábbis ezt érezhettem, de nem ez történt.

- Ööö... Strify?

- Bocs, de olyan jó a segged! - hitetlenkedve nézett rám, én pedig elpirultam. Hát komolyan nem vágom mi bajom van!

- Remek, de ne az utca kellős közepén kezd el paskolni.

- Mondtam, hogy bocs.

- Hülye kéjenc! - azzal egy hetyke mozdulattal hátra vetette haját, és tovább sietett, majd ismét megállt: - Amúgy merre is megyünk?

- Hát... hozzánk! - válaszoltam neki egyszerűen, és most ő pirult el. Nem értettem ezért rá kérdeztem: - Mi van? - megrázta a fejét, utána duruzsolt valami "semmi" szerűséget. Mivel aranyos volt már biztos voltam benne, hogy sikerülni fog...

- Amúgy mi baj van, Strify? Olyan furi vagy...

- Meg akarom fogni a kezed. - mondtam neki egyszerűen, még a vállam is megvontam. Háhá! Megint hozom a formám. Ő pedig még jobban elpirult.

- De miért?

- Nem tudom. - ismertem be, és már nyúltam is apró végtagjáért. Sikerült.

***

- Zárva. - szólt oda, mikor rányitott a kilincsre. Mosolyogtam, és már kezdtem élvezni is a helyzetet, hogy csak ketten leszünk otthon. Épp azon fantáziáltam mit fogunk a szobámba művelni, miközben a kilincset a kulcslyukba paszíroztam. Hm. Egy kis gyakorlás!

Elfordítottam, és kinyitottam. Odabent síri csönd volt. Rima belekapaszkodott a vállamba, és úgy nézett körül - aztán egy sóhajtás csapta meg a fülem. Beljebb surlódtam, ő pedig reszketve bújt hozzám.

- Valaki van odabent!

- Persze. A házi szellemem!

- Strify, ne idegesítsél már! - nyafogott, majd még jobban belém kapaszkodott. Hazudnék ha azt mondanám nem élveztem a helyzetet, mikor helyes kis mellei belém fúródtak, ezért nem is mondom. Csak beljebb léptem, de megint elkapta a kezem:

- Ne már Strify!

- Nyugi, kislány... - és elindultam a hang forrásának megfelelő irányba. Követett, de közben perc-pillanat se engedte el a kezem. Néha elég nehézkes volt vele lépést tartani, mert ha rossz helyre tettem a lábam szinte azonnal letaposta.

Egy nyögés. Azt hiszem már kezdem érteni a dolgot! Aggodalmaskodva meredtem Rimára:

- Ő... hehehe! Nem vársz meg inkább itt?

- Miért tenném? Akkor egyedül leszek! - nyafogott. Hát ha valamit akkor ezt sosem fogom tudni értékelni a nőkben! Minek az örökös hiszti?

- Hát de a hang Kiro szobájából jön. Akkor itt nem lesz semmi bajod!

- Megyek veled! - akaratoskodott, és nem tudtam eleget tenni saját óhajomnak, ehelyett dühösen vágtam egy fejet, és kicsaptam Kiro szobájának ajtaját. A látvány magáért beszélt: Kiro feküdt a takaróján - ami félig le volt már túrva - és Kiron pedig... Yu. Ruha viszont egyiken sem volt. Mivel megmagyarázhatatlan egy szitu volt kapva-kaptam az alkalomnál, és egyik kezemmel elkaptam Rima vállát, a másikkal pedig eltakartam a szemét.

- Bakker! És hol marad a "ne zavarj" tábla?! - nekem nem újdonság a szituáció, hiszen a banda 5/2-e biszexuális. De Rima miatt már aggódtam, mert féltem, hogy az ő... minek is nevezzem? GYERMEKI szívében ez kárt tesz!

- Szorri de valaki az összes papírt összefirkálta! - így Yu, és egy tekintéjes darab párnát lódított felém. Hát jó. Akkor itt az ideje távozni.

Átmentünk a szobámba, és már kezdtem neki a magyarázkodásnak, de Rima újonnan meglepett:

- Jaj de jó, hogy végül mégis összejöttek! - lelkendezett, én pedig úgy nézhettem, mint, aki szellemet látott, mert rám pillantva elnevette magát.

- Bocs, neked nem szóltam, hogy tudom, hogy Kiro bele van buzulva Yuba!

- Még jó, hogy nem szóltál. El se hittem volna, de már mindegy...

- Nem e? Ahhoz képest tök lazán vetted a szitut.

- Mit tehetnék? Ez már csak ugyanaz, mint mikor ők nyitottak rám mikor épp Chrisszel voltam...

- NEM ÉRDEKEL! - hadonászott maga előtt kicsi kezeivel, én meg nem tudtam eldönteni, hogy a homoszexualitás taszítja, vagy csak szimplán féltékeny. Na és az a lehetőség sincs kicsukva, hogy is-is! S amíg én ezen gondolkoztam hirtelen betoppant Yu egy köntösben:

- Anyád keresett!

- Minek?

- Nem mondta, csak, hogy majd hívd vissza.

- Remek.

- Mé' a f*szé hagyod itthon a köcsög telefonod?

- Mert anyám örökké hívogat? És nem mellesleg ti is... - Yu arckifejezéséből lejött, hogy felhúztam, de Rima előtt nem akar kinyírni. Ezt persze közölte is:

- Köszönd meg Rimának, hogy megtisztel a jelenlétével, mert, ha nem lenne itt már rég kiszaggattam volna a beleidet, és úgy akasztottalak volna fel a kinti diófára! Nem elég, hogy megzavarsz szex közben, még bunkóskodsz is.

- Bocs Yu... - vontam vállat, mire ő egy morgást hallatott és rám ugrott volna, ha nem rántom magam elé Rimát. Mondtam valami rosszat?

- Hé! Nem vagyok élő pajzs, cseszd meg! - szólt rám még Rima is. Na tessék... Yu sem állt kötelet a továbbiakban, olyan alapon, hogyha én kötegszem, ő is visszaköt.

- Előbb megzavartál aktus közben baszod, ne akard, hogy a kis barátnődön vezessem le kanos indulataimat!

Ezúton nem csak én hanem Rima is meglepődött. Ő még egy kicsit be is rezelt, mert közelebb súrlódott. Én nem álltam jót magamért - és fogalmam sincs miért, mikor sosem merek szembe nézni Yuval, de most mégis felpattantam, és megragadtam a köntösénél, közelebb rántottam, és befenyítettem:

- Csak próbáld meg, és elköszönhetsz a nagyra becsült heréidtől, te dög! - úgy éreztem, mintha valami adrenalin löket tört volna rám, és már-már legyőzhetetlennek éreztem magam, de utána eszembe jutott ki is Yu, és visszafogtam magam. Elengedtem.

- Szerencséd. - mondta, és kisétált. Én még egy ideig álltam, és néztem utána, majd megpördültem, és Rima csillogó szemeivel találtam szembe magam.

- Mi bajod? - kérdeztem tőle, és ő pedig összetette a kezét, majd feltérdelt, és továbbra sem óvatoskodott visszavenni szeme ragyogásából:

- Ó, Strify! Te megvédtél! - szinte éreztem a rózsaszín ködfelhő utószelét, ezért valamivel azonnal vissza kellett hoznom a földre.

- Ne szokj hozzá...

- Gyökér.

- Máris jobban tetszik! - ültem le az ágy szélére, és megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes csókot produkáltam, miközben lenyomtam az ágyra is. Közben ott simogattam ahol értem, és átadtam magam a gyönyörnek, amit formás idomai jelentettek.

46.rész: Táncolj, ha tudsz?!

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de mint már korábban is említettem a suli mellett nem tudom milyen sűrűségben fogom pakolgatni a részeket... :/ Remélem egyenlőre ezzel is beéritek, és, ha mégsem... a napokban felfedeztem régi irományaimat, és felpakoltam egy blogra. Ha unatkoztok megnézhetitek, hogy hogyan is jutottam el idáig - minden esetre sokkal (mérföldekkel) jobban fogalmazok, hogy had legyen már egy kis önértékelésem :) pápi ^^

itt a másik blog: http://justmymemoris.blogspot.hu/

[Rima szemszög]

/Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

ahol az idő feledne s a Bánat nem érne el;

de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon! /

- William Butler Yeats -

Mivel huzamosabb ideig nem bírtam volna Shin közelében lenni, ezért gyorsan keresni kellett egy jó kis kifogást, olyan alapon, hogy legyen okom lelépni, és senki se kezdje furcsálni a helyzetet. Ez a kifogás ily mód lett Yuki táncórája, amire általában el se szoktam járni, de most épp kapóra jött. Fogalmam sem volt arról, hogy Strify is velem tart e majd.

- Na, nekem mennem kell! - igyekeztem mellőzni a továbbiakban a halogatást, és lassú, kimért léptekkel - hátha Striff rájön, hogy velem akar jönni - elindultam a kijárat felé. Épp jó lett volna kicsit kettesben lenni vele, mert nagyon meg szerettem volna beszélni vele, azt, hogy mi is van kettőnk között. Ez most csak barátság (sz)extrákkal, vagy komolyabban gondolja? Bár esetében az is kérdéses, hogy mi a komolyság, mert meglehetősen szabad szellem a lelkem, szóval mindig azt keresi, amiből haszna lehet. Nem tudom mi haszon származhat abból, ha velem kavar, mert apám a Shinnel való kapcsolatom miatt is padlót fogott. Bár Strify közkívánatra is a kedvenckéje, szóval... de várjunk! Van még egy jobb kérdés is: vajon ÉN akarom?

- Merre mész? - érdeklődött apa, és még fel is pattant ültéből. Gyorsan feldobtam a táskámat vállamra, majd meg is indultam kifelé, de azért válaszoltam neki:

- Megnézni Yukito-kun táncóráját. - magyaráztam szememet forgatva szórakozottan, és kisvártatva még megtoldottam pár jelzővel: - Egyéb aránt ti még meddig maradtok?

- Hát lezárjuk az albummal kapcsolatos tervezgetéseket, és majd utána elengedem a fiúkat.

- Remek! Akkor én léptem a belvárosi színházterembe.

Már mentem is kifelé, meg se várva a folytatást. Ezzel szerintem kellő információ adásával láttam el az engem követni akarókat.

Nem settem túlságosan, mert újabban a legkevésbé sem érdekelt mit ugrálnak össze-vissza a bátyám és kis csapata. Amúgy meglepő, de a bandában nem csak Yukito japán származású, hanem mellette ott van Eric és Keichiro is. Seth, valamint Eathen német származásnak örvendenek, bár Eathen szülei skót bevándorlók. Erről tökéletesen árulkodik az elég angolos kiejtése, valamint a szavak törése, és a "sch", vagy "z" kiejtése.

A srácok elemzésének végére már meg is érkeztem a tánc-terembe (ami esetünkben egy színpad, és sok-sok szék), ahol a fiúk már javában ugrándoztak. Keichiro egy meg nem értett zseni, akár csak én, ezért persze imádjuk egymást, csak nem szándékozom komolyabb figyelmet fordítani a bitang pusztulatosan helyes pofi mögött megbújó vad, homoszexuális, nimfósnak!

- Nahát, ki tévedt erre? - üdvözölt sajátos hangsúllyal az említett, és már toppant is elém, hogy ölelésre invitáljon. Elmosolyodtam, és fogadtam gesztusát, majd egy forró (felőlem értsd akár szó szerint) ölelést követően bátyám vádló tekintetével találtam szembe magam.

- Mindig a legváratlanabb percekben vagy képes előbukkanni. Nem tudsz a s*ggeden megülni, otthon? - éppen kivédtem volna magam a tökéletesen tökéletlen támadás elől, de Eathen cselekedett helyettem: szőke, dús hajába beletúrt, és hatalmasat lökött bátyámon, majd morgott neki valami franciát. Ezért rühellem, hogy bátyámék az egyetemen franciául tanulnak, mert olyan szinten elszalad velük a ló, hogy sajátos egoizmusuk már-már megrendíthetetlen.

- Hallod, ember! Mi lenne, ha kissé kedvesebb lennél a kis nyuszipókkal? - Eathen nagy lelkesedéssel szokott engem minden féle vegyes állatfajnak nevezni, legyen ez akár egy ízelt lábú nyúl, vagy macska, esetenként a "cicabuci", amit nem tudom milyen kategóriába kéne soroljak. Sóhajtva foglaltam helyet az egyik széken, és előkaptam az okos telefonom, majd pötyögni kezdtem rajta szorgalmasan valamit Akane-channak, aki épp lebetegedve otthon fetreng.

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

Meddig tart a táncpróbája Yuki-kunnak?

˙Látta˙15.36perc˙Spend from Chat

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

fogalmam sincs de haza akarok érni

a Csinos kis hazugságokra...

˙Látta˙15.38perc˙Spend from Mobile

Sóhajtva meredtem az éppen szorgalmasan, franciául konzultáló testvéremre, és annak csapatára, majd mivel tudomásul vettem, hogy semmit nem értek, megfogtam magam, és felálltam. Tettem pár lépést a teremben, majd közben vissza-vissza írogattam Akane-channak.

***

Kirot szokatlanul untatta a bandával való folyamatos, monoton megbeszélés. Ez a téma általánosságban a kedvenc kategóriába sorolódott nála, de, mint észlelni lehet, most nem. Kegyetlenül menekülni akart volna az újabb konfliktusok elől, mert valamilyen úton-módon Yu és Strify nem akartak egyet érteni. Fáradtan, zombi-mód ásított egyet, és rádőlt Shin vállára, majd ebből a pózból szemlélte az események továbbfajulását:

- Felőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz! - hagyta rá végül Yu Strifyre a dolgot, mert tudta, hogy a Szőke Csivasz van olyan kíméletlenül makacs, hogy kiharcolja saját igazát, ami talán nem is mindig helytállóan jogos. De mit lehet tenni? Yu pedig, amolyan "okos enged, szamár szenved" mód leült a szőke gitáros mellé, és rámeredt.

- Megölöm. - jelentette ki mint egy jövőbeli cél gyanánt, és felhelyezte a kanapé háttámlájára kezét. Kiro megdörzsölte szemeit, és odalökte neki, hogy ne tűnjön úgy, mintha tényleg a legkevésbé sem lenne képes koncentrálni (ami pedig igaz):

- Tőlem aztán! - kissé flegmára sikeredett a dolog, ezért gyorsan matatott zsebében, és talált egy csomag rágót. Amiből már csak három darab volt meg! Hamar szétosztotta Shinnek, és Yunak. Romeonak nem adhatott, hiszen ő az előző részek tartalma szerint nem tartózkodhatott egy légtérben velük. Strify pedig már csak azért sem kért, mert - egy: nem is vette észre. Kettő: amúgy se kért volna, mivel Yu kért. És három: sokkal fontosabb elfoglaltsága akadt a CD borító tervezőjének kisorsolása közepedte.

- Nem tudom ez a Miller mennyire értheti a dolgát, de őt szeretném, mert az eddigi tervei alapján tud a csávó! - magyarázta mutogatva, majd kikérte a többiek véleményét, de azoknak édes mindegy volt. Már kissé ő is unta a dolgot - Kirohoz hasonlóan - ezért gyorsan keresnie kellett egy kifogást, hogy Rima nyomaiba szegődjön. Igazából meglepő volt számára, hogy Yukito táncol, és nem hagyta nyugodni az infó, ezért, ha nem is Rima unszolására, még magától is rávetemedett volna egy látogatásra.

- Na remek! Örvendek, hogy kiválasztottuk. Mehetünk?

- Hát még volna pár elintézni való...

- Ó... elvesztünk.

- Tessék?

- Felejtse el! - legyintett, majd a haragja ahogy jött el is ment, és leült Yu mellé.

***

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

mi van a DJ hapsiddal?

˙Látta˙16.18perc˙Spend from Chat

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

hát. ez hosszú! majd elmesélem e-mailben!

˙Látta˙16.19perc˙Spend from Mobile

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

merre vagy?!?!?!?!

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

am bocs csak jött a posta

˙Látta˙16.24perc˙Spend from Chat

Megráztam a fejem. Hát ezért útálatos ez a hülye facebook! Kiírja, hogy az üzenetet mikor látta az illető, és ezért a küldő már akarva-akaratlan idegbeteg lesz, hogy miért a francért nem ír vissza a másik? Ez persze nálam sincs máshogy, ezért gyorsan fel kellett volna dobjak egy témát. De nem tettem már csak azért is, mert az istenek végre meghallották óhajomat.

- Azt hittem rossz helyre jövök... - mondta Strify, miközben leült mellém. Mostanában nehéz volt elérni, hogy úgy tegyen, ahogy az én kényes kedvem diktálja, de kivételesen rám hallgatott, és utánam jött.

- Nem. Táncstúdió híján itt szoktak ugrálni.

- Ugrálni. - ismételte meg, ami sokkal inkább tetszett kérdésnek, de mégis kijelentés volt, mert csak papagályt játszott. Viszont nem úgy ismerem Strifyt, hogy holmi nőcske után szaladozzon, ezért gyorsan megkérdeztem tőle:

- Miért jöttél?

- A stúdióban beszélni akartál, láttam rajtad.

- Ez igaz.

- Na és érdekel mire vagy kíváncsi!

- Hm. Kedves... - motyogtam, majd a színpadra meredtem, ahol a bátyám mutogatta az ütemet, és japánul számolt. Mostanában még magamon sem tudok ki menni, nem még, hogy kérdezősködni merjek. Fogalmam sincs hogy s miként fogalmazzam meg azt, amire felettébb kíváncsi vagyok. Vajon csak a protekció érdekében próbálkozik nálam, vagy, mert jó vagyok az ágyban, vagy esetleg azért, mert... hát ez már elméletben is szörnyű! Vagy mert... szeret engem.

- Na és? Nem akarsz belevágni? - rá is néztem, de ő egyenest a táncoló fiúkat fixírozta. Na igen! Yuki-kunék tudnak táncolni, Strify meg csak vonaglik, mint egy... nem gond, mert azért viszonylag ő is jól mozog. Mutogat, a haját rázza, meg nem is tudom. Kicsit az An Cafe-s Miku stílusa ez, merthogy Miku sem tud táncolni! Ennyit erről.

Yukitoék a Beast zenéjére ugrándoztak, még pedig a Shockra. A legnagyobb beletörődéssel mértem végig bátyám izmos felsőtestét, és akarva-akaratlan a Shinnel való első csók jutott eszembe. Fel is kaptam a fejem, és megint ránéztem Strifyre. Aztán valamiért inába szállt minden bátorságom. Elpirultam, és úgy éreztem magam, mint egy olcsó cafka.

- Na nem kérdezel? - idegesített, és közben rajta kaptam, hogy végre rám néz, nem pedig bárhova rajtam kívül. Kénytelen leszek feltenni neki a kérdésem...

- Csak érdekel miért pont én.

- Mit miért pont te? Mert te voltál első kéznél.

- Kösz.

- Na jó fel ne fújd már magad, cicamica! Nem úgy értettem.

- Akkor mégis hogyan? De vannak jobb kérdéseim is. Csak azért akarod, hogy köztünk bármi is legyen, hogy apám meghosszabbítsa a szerződést akár fél áron, vagy mert jó vagyok az ágyban?! Mert azt kétlem, hogy szerelmes lennél... - a végén a mondat őszinte volt, de már nem mertem a szemébe nézni. Elsandítottam oldalra, és átengedtem magam a zene ringató ritmusának. Hm! Figyeled milyen frankón alliterál? Ringató Ritmus... viszont a válasza történetesen várható volt, de mégis nagy kést döfött belém, amit ráadásul meg is forgatott.

- Nem hinném, nálam a szerelem nem jön könnyen, Rima. A másik két ok viszont véletlenül sem fordult meg a fejembe, de most, hogy így mondod... - jelképesen megfogta az állát, mire én a feltülemkező hormonlöket végedt olyan szabályosan tarkón vágtam, hogy Bud Spencer, ha látta volna sírva könyörgött volna a receptért, ugyanis a nagy lökettel természetesen megfejelte az előtte lévő széket.

- Júj! Most mondanám, hogy "bocsi Strify"... de nem megy.

- Hehe! Ezt most azért kaptam, mert apuci kicsi hercegnőjének nem adtam olyan választ, amit szeretett volna?! - ha valakiről, hát róla lehet tudni, mennyire nyers, és lekezelő egyén másokkal szemben. De rólam ezzel átellenben azt lehet tudni, hogy rendkívül hirtelen haragú vagyok!

- Haha! Ez az apuci kicsi hercegnője mindjárt úgy pofán vág, hogy a fal adja a másikat.

- Ez van Rima... tudod veled csak az a bajom, hogy néha túl sokat képzelsz magadról!

- Pont te mondod?!?! - csattantam fel, amire már a fiúk is leállították a zenét. Persze tudtam, hogy a közönség előtt premier plánba megy egy szappanoperákat megcsúfoló konfliktus, de nem, hogy beleavatkoznának (nos ezt jól is teszik), hanem csak vigyorognak, vagy épp bárgyú pofával merednek ránk. Ez persze nem rettentett vissza attól, hogy ne fejezzem be, amit elkezdtem: - Kettőnk közül ponthogy terád kéne mondja bárki, hogy egoista állat vagy! Mint minden együgyű, csini-pofi, énekes! Aki a saját beképzeltsége miatt még a társait is képes ott hagyni, és közben be sem látja, hogy nélkülük sz*rt sem ér! - mire befejeztem hirtelen megilletődtem, és még levegőt is elfelejtettem venni két másodpercig. Éreztem, hogy szemeim elkerekednek a rémülettől, mert olyat mondtam, amit talán nem kellett volna.

- Strify én... - kezdtem bele valami mentegetődzésbe, és mögötte elkezdtem azon elmélkedni, hogy vajon mennyiben jogos, és mennyiben jogtalan, amit mondott. Persze bizonyos szempontokból nekem is határtalan az önbizalmam, de azért nem mondanám magam egy beképzelt libának, aki játsza az eszét - ami nincs - mások előtt. Ennyi önismeretem van!

- Hagyjad is Rima... tudod szerintem most kivételesen neked van igazad, attól, hogy a dolgok többségében nekem. - magyarázta és szórakozottan, bár némi bánattal tekintetében, elvigyorodott. Elém lépett, és megsimogatta a fejem. Aztán elindult kifelé a teremből.

Elcseszettnek éreztem minden levegő vételemet, és közben éreztem az égető szuggerálását testvéremnek, és annak a haverjainak. Gyorsan hátra is néztem, majd mikor mind az öten kitartóan azt mutogatták, hogy menjek utána, rájuk hallgattam, és már mentem is Strify után, mint holmi kiskutya.