23.rész: Érdem és érdek II.rész

Sziasztok!
Hoztam a részt ahogy tudtam. Megint sokat vártatok? Remélem azért még vagytok páran! ^^ Mellesleg: köszönöm a rendszeres olvasást Klaudiának. :) pussyy!!


(u.i.: A kép ne tévesszen meg senkit - a történetben a csajszi farmernadrágban van, csak épp képem nem volt úgy róla! xD)

/A fájdalom s öröm betölti szívemet, 
amíg kezemben érzem átfagyott kezed; 
némán szemedbe nézek, látod, könnyezem, 
szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, a szemem./
- Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj -


[Strify szemszög]

Talán a sors akarta úgy, hogy megbánjam, azt amit egykoron elszúrtam. És mivel már eleget bűnhődtem nem láttam több indokot arra, hogy ne próbáljak mindent helyre hozni! Ennyi elég volt a sínylődésből.

Rámosolyogtam az ölelkezős hangulatú Rimára, aki körbe-körbe repkedett Kiroval a sarkában. Mind a ketten olyan módon viselkedtek, mint a gyerekek! Persze, Rimát még megértem, mert ő még az - de Kiro?

- Kiro! Gyere már ide!

Zendült fel mögöttem Yu hangja, majd Kiro - mint egy engedelmes kis kutya - odajött, és beállt Yu mellé, aki halovány mosollyal körítve túrt bele a szőke srác gondosan égnek állított hajába.

- Nyugi.

Ennyit mondott, mire az új-régi gitárosunk le is nyugodott. Rima persze még mindig ugrándozott... szerencsétlen Perry vérét szívta éppen, és minden lelki energiáját. Hanataro úr irigylésre méltó higgadtsággal lapozgatta a papírjait. Mintha nem is törődene lánya ostoba viselkedésével! Ami pedig engem illet... én sem zavartattam különösképp magam. Figyeltem őt. Annyira jó, hogy legalább ennyivel besegíthettem ideiglenes lelki állapotába. De.. jó szokásomat megtartva ismételten Rima kitűnő domborulatait fixíroztam, nem pedig azt a különösen boldog vigyort az arcán. Farmernadrágjában a hátsó fele igazán feszesnek, és kívánatosnak tetszett. Nem épp világbajnok méretű mellei is igazán kellemes hegyecskéket idéztek fel elmém perverzebbik féltekéjén.

Nem túl sokat tudtam gyönyörködni a lány kellemes megjelenésében, mert egy észhez térítő tockosnak lettem gazdája az elkövetkezendőkben. Megfordultam, és szembe találtam magam az ingerült Shinnel.

- Hé! Lehet kibékültünk, de nagyon könnyen visszakerülhet a vörös zászló!

- Jaj, kérlek... ne fenyegess! Semmi rosszat nem csináltam.

- Hát nem, csak kb. szemmel végigbasztad a BARÁTNŐMET, de nem gond. Tőled már megszoktam!

- Ne zavartassátok magatokat! De itt van az apja is.

Szólt közbe Romeo, akit ma először hallottam megszólalni. Elég régóta nem hallottam a hangját. Pedig kb. tegnap négy óra felé összefutottam vele! És akkor sem szólt, nem is köszönt - csak biccentett.

- Ugyan. Szerintem ez csak testben van itt!

Állapította meg Kiro, majd lecövekelt mellettem. Kihasználtam az alkalmat és ismételten Rimát kezdtem pásztázni! De megint vissza kellett térnem a normális kerékvágásba, ugyanis most a célszemély tipegett a közvetlen horizontvonalam takarásába.

- És mit akartok először csinálni? Elmondani a nagy világnak, hogy megint összeálltatok, vagy esetleg... ?

- Sssst, kicsim... ez nem olyan egyszerű!

Zavart bele Shin. Hangja olyan hirtelen szelte ketté Rimáénak dallamos csengését, hogy az már egyenesen fájt.

- Először még meg kell beszélni pár dolgot, aztán kitaláljuk mi lesz.

- Jó, beszéljetek. Engem nem érdekel, csak a fő: hogy elértem a célom!

Csukott szemmel mosolygott tovább, karjait háta mögé tette. Arcán halovány pír keletkezett, mire hátrafordult - eleinte nem tudtam miért, de aztán megláttam Hanatarot, ahogy egy csiptetős mappán elém tolta a szerződését. Ránéztem először a középkorú férfira, aki nem sokat mondó arccal tartotta rezzenetlenül a papírost és egy tollat. Elvettem tőle, majd körbetekintettem egy asztalt kutatva - felesleges. A legközelebbi asztal túl messze van (kb. 2 méter)... Ránéztem Romeora, aki továbbra is semmit nem sugalló nézés közepedte lesett maga elé. Gondolatmenetemet betartva léptem elé, mellkasára fektettem a mappát és úgy írtam alá. Meg se moccant. Míg a körülöttünk lévő emberek kikerekedett szemekkel azt próbálták kilesni mit ténykedek éppen. Hamarosan lekanyarintottam az utolsó betűt, és tovább adtam a tollat. A többiek is aláfirkantották nevüket. Amikor Romeora került a sor ő a falat használta támasztékként.

Felkaptam a fejem Rima és Kiro tapsolási szinkronjára, és ujjongására, majd kivettem Romeo kezéből a mappát, és visszaszolgáltattam Hanataronak.

- Köszöntem.

- Apa! Én is alá írhatok?

- Minek?

- Nem tudom, csak úgy - de inkább felejtsd el!

A következőkben még leültünk és beszélgettünk valamiről, de nem tudtam követni a témát, mert minden figyelmemet lekötötte az, ahogy Rima Shint ölelgette. Kellemetlenül kezdtem érezni magam, és lassan a szemem is rángatódzani kezdett.

- Szerinted, Strify?

- Mi van?

- Ahh. Látom nagyon figyelsz rám!

Panaszkodott Yu, majd rámeredt Kirora, aki épp egy csokoládé rudat majszolt. Kicsit ledöbbenten meredtem rá, majd tele szájjal így szólt:

- Mi van, basszus? Éhen döglök.

- Ó! Talán vacsorázhatnátok nálunk!

Tanácsolta Hanataro, amire Rima nyögött egyet. Én persze azonnal belementem.

- Milyen remek ötlet! De nem akarunk zavarni!

- Nem zavartok.

- Ja... csak anya ehhez mit szól majd?

Látszott Rimán, hogy valami hihető érvet keres a maradásunkra, de nem akartam engedni belőle.

- Anyukád is otthon van? Pompás! Régóta meg akarom ismerni...

- Látod Rima! Anyád el lesz ragadtatva a fiúktól.

- Hajajj...

Állt fel hirtelen, majd kihúzta keskeny kacsóját Shin tányér szerű mancsából.

***

A ház kellőképp otthonos volt, és nagyon nagy. Belépve egy helyes kis előszoba fogadott bennünket, beljebb kerülve pedig egy hatalmas nappali, egy lépcső, és egy csomó ajtó. Annyira nem volt sok! Meg tudtam, hogy ez mindössze konyha- vendég szoba- háló szoba- vendég szoba- vendég szoba és fürdő.

- Jézusom! Mekkora!

Lelkendezett Kiro majd mint egy kíváncsi kiskutya ide-oda szaladgált Yu-t magával rángatva. Shin leragadt egy egyirányú beszélgetésbe Romeoval, mire én inkább kihasználva az alkalmat, Rima mellé léptem.

- Nooooooooos... ha ilyen csinos, nagy és szép házatok van a szobád sem lehet más!

- Nem fogom megmutatni.

Ezzel lezártnak tudhattam a témát, majd a következőkben már tudtam, hogy nem lesz alkalmam unatkozni. Egy alacsony, fiatalos nő tartott lefelé a lépcsőn. Fekete haja varázslatosan lobogott, mint az óceán hullámzása. Kétség sem fér hozzá, hogy Rima honnan örökölte meghökkentő szépségét!

- Anya! Ők itt... apa munkatársai!

- Levágtam, apád írt egy SMS-t. Vacsorázni jöttek, nem?

Fordult kíváncsian Hanataro úrhoz, majd hozzánk, mire Herr Hanataro ekként szólt:

- Igen.

Alig mondta ki, mert Rima felállt és magával víve az összes figyelmemet felsurrant a lépcsőkön. Pár lépcsőfokot surranva felfelé egy közép magas, szintén fekete hajú, kerek arcú srác tért le. Amikor a Rima és az Ő tekintetük találkozott mindketten elindultak az eredeti irányba, vagyis Rima vissza hozzánk, a srác pedig fel.

A lány alig ért Shin mellé, mikor az a srác utánna szólt:

- Rima, te vetted el a hajvasalót?

- Yuki-san! Az az ÉN hajvasalóm. Nem fogom örökké odaadni, hogy mindig ki tudd vasalni a hülye frufrud!

- Milyen önző vagy...

Mostmár tényleg fel ment, mire Rima "menekülés" mód bújt Shin széles vállába. Az új-régi dobos mosollyal nyugtázta, majd megcsókolta a homlokát. A vöröske erre elpirult, majd megint a nyakába ugrott barátomnak. - már megint ez a szar érzés... jézus! Súlyos vagyok...

- Talán akkor asztalhoz is ülhetünk. Rima!

- Na?

- Hívd le Aki-chant és Yuki-chant!

- Értettem.

Mikor Rima feltiprizett volt alkalmam elgondolkozni azon, hogy minek kell a japán nyelvbe ez a sok kötőszó ( - chan, - san, - kun stb. ) - de nem sokra jutottam. Annyira viszont nem foglalkoztatott a kérdés, hogy fel is tegyem. Inkább továbbra is mereven a lépcsőt fixíroztam, Rimára koncentrálva.