24.rész: Kísértés

Sziasztok!

Na most beszorítottam nektek megint egy részt ;) Remélem nem hiába! xD És örülök, hogy végre nem csak egy ember ír. Nagyon szépen köszönöm a kommenteket mind Dorinnak - mind Klaunak! :D

És a rész: ...

/Tudnom kell, jön veled a vágy?

És vajon örökké tart-e a varázs? 

Tudnom kell! A jövő nem felel: 

Ugye mindig, ugye mindig itt leszel?/

- Unique -

[Rima szemszög]

Felfelé tartva az emeletre volt alkalmam a magamban történő puffogáshoz, mert ugyan kimondani merszem nem volt. Kimérten háborogtam apám gondatlanságán, mert attól, hogy kis milliárd ember ismeri őket, még ugyanolyan ismeretlenek - na jó, Shin azért nem, de pl. a többiek? Hát na...

Bár az igazat megvallva semmi ésszerű magyarázatot nem találtam arra, hogy miért is irritál annyira, hogy ők itt vannak, de azért ez a valami nem kis dolog lehet, ha így, ilyen benső harcot indít el bennem. Már küldtem két üzenetet Erinnek, de az jó formán cseszik vissza írni! Azt kizártnak tartom, hogy lefogyott a feltöltő kártyájáról a pénz, mert, hogy számlás telefonja van - tehát mélyebbre merülve csak azt tartom megfelelő indoknak, hogy valakivel van. Valaki nagyon fontos valakivel, hogy a telefont nyolc kilométerrel álrébb raktározza! Jobbnak láttam, ha nem gondolok bele jobban kivel is lehet most, mert akkor belesajdulna a szívem - legalábbis Yu miatt! Így inkább félre tettem a morfondírozást, és benyitottam Akiko szobájába.

- Aki-chan! Gyere vacsorázni.

A látvány ami elém tárult nem volt szokatlan. A saját hordozható DVD lejátszóján nézte az egyik híres barbi mesét, miközben pop-cornal tömte magát. Észre kellett vennem, hogy ő nem figyelt fel jelenlétemre!

- AKI-CHAN?!

- Mi van?

- Először is: nem "mi van?" - hanem: "tessék?" !! Másodszor: édesanya tartott kést a torkomhoz, hogy jöjjek fel, és szóljak neked, hogy vacsorázunk.

- Remek! Máris megyek.

Ezzel lezártnak tudhattam a témát, majd áttipegtem Yukito-hoz. Benyitva itt sem okozott meglepődést semmi. Yuki épp egy filmet töltött lefelé, miközben a hentai képregénye felett nyáladzott. A visszataszító látvány arra késztetett, hogy elmondhatatlan undor, és hányásinger keletkezzen bennem bátyám pedofil énjének előtörését látva. Ezek az animék (japán rajzfilmek!!) kiskora óta befolyásolták, és mire "ivarérett" lett odáig fajultak beteg vágyai, hogy rajzolt kislányokat lessen, ahogy fél pucéran magukba nyomnak egy fagyit, és ebbe belepirulnak. Nem találom normálisnak!

- Áh, Yuki-chan!! Már megint ilyen tini-pornót lesel?!

- Baj?

- Nem! Csak majd gyere zabálni. Lehet az én részem is a tiéd lesz, mert assz'em elment az étvágyam!

- Gyenge idegzetű vagy. Tipri kifelé!

- Kétszer se kell mondanod!!

Szememet forgatva tértem ki a szobából, mire szembe találhattam magammal egy ismerős személyt. Kiro toporzékolt előttem fülig pirulva.

- Rima, merre van a WC?

- Itt!

Mutattam a hátam mögé, de mire visszafordultam jóformán csak egy csíkot láttam Kiroból, annyira gyorsan sprintelt be a mozsdóba. Megvontam vállam, majd lassú, kimért lépések közepedte érkeztem le a földszintre, ismét. A szedett-vedett társaság épp az asztalnál falatozgatott meghitten, miközben én még mindig a bátyámnál látottakon undorogtam. Aztán sok magamban történő hitegetéssel (pl. nem fogsz hányni, minden oké) tértem oda a családunkhoz és az újonnan ismét összeállt Cinema Bizarre itt lévő tagjaihoz. Persze még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy összejött a tervem, és sikerült megint mindent tökéletesen helybe hoznom - itt gondolok apám állására (mert négy ember után sokkal többet kap, mint egy ember után), a szerelmem boldogságára, és Strify lelki békéjére. A többiek számára is biztos sokat jelentett ez az újra megalakulás! Ami megint csak kellemes érzésekkel árasztott el.

Körbetekintve szabad hely után kutakodva fő szerencsétlenségemre pont a két fő-barom között kellett helyet foglaljak, amely személyek alatt értem barátomat, Shint és Strifyt. Letelepedtem, és Shin adott egy puszit üdvözlésképpen, amit Strify nem hagyott kommentár nélkül:

- Nyami! Milyen romantikus...

- Ha zavar csukd be a szemed!

Közöltem vele, majd elmosolyodtam. De csak úgy saját poénomon! Mert rajtam kívül senki sem találhatta ezt kellő képp humorosnak - mégis! Strify nevet és Shin is.

A leves után a második féle brassói volt (sült krumpli és pörkölt szerűség). Abból már épp a második tállal szedtem, mikor Shin telefonja megcsörrent, és kinyomta. Kedvesen kérdeztem meg:

- Ki volt?

- Mit számít az?

Adott egy szájra puszit megnyugtatásom érdekében, de nem hagyhattam figyelmemen kívül ezt a lerázós szöveget. A napokban amúgy is furcsán viselkedett! Nem tudom mi baja. De ez... kellő képpen bántó!

***

A vacsorát befejezve igyekeztem minél előbb visszaosonni a szobámba, de ez nem volt akadály mentes, mert közben egyszerre marasztalt mindenki, aki lent volt épp. Anya, apa és a srácok is. Ám sikeresen kerültem! A kémia dolgozatomra fogtam mindent - ami mellesleg még három nap múlva lesz csak - és így igazán nem volt tovább marasztalásra lehetőségük. Szóval lassan felsétáltam hálókörzetembe, és betartva a látszatot elővettem a kémia könyvet - na meg egy körömreszelőt.

- Egyedül? Miért is? Mindenki lent van.

Csapta meg a fülem hirtelen a bátyám hangja. Nekidőlt az ajtófélfámnak és karba font kezekkel, félmosollyal fixírozott. Nem tartottam fontosnak, hogy kellő információval lássam el, ami zömében az igazság beismerését rejtette, ezért inkább ezt mondtam helyette:

- Fáradt vagyok. Kicsit átolvasgatom a kémiát, majd alszom.

- Jó, te tudod, kis stérber!

- Szálj le rólam Yukito. Bocs, hogy nekem fontos a jövőm!

Már betért a hálókörzetembe, leült az ágyamra, keresztbe tette a lábait, és térdére könyökölve folytatta ezt a sok jót nem rejtegető eszmecserét.

- A jövőd, hm? Édesapád Berlin egyik legnagyobb stúdió tulaja! Nem értem mit kell ezen aggódani.

- Nem akarok senkitől sem függeni.

Közöltem vele,majd visszafordultam könyvem felé. A körömreszelőt szépen becsúsztattam a könyvem alá, így nem igen vehette észre. Mikorra következőleg hátrafordultam már ki volt nyúlva az ágyamon, mint egy kamion-látta béka.

- Na és a suli? Rendeződtek már ezek a problémák?

- Mégis miről beszélsz?

- Múltkor mesélted, hogy terrorban tartanak az osztálytársaid.

- Váó. Díjazom a memóriád!

- Ne affektálj!

Szólt rám, majd tanácstalanul jutott tudtomra, hogy kényeskedés rejtőzött a hangomban. Utáltam amikor gondtalanul elváltoztattam igazi hangom, ezzel megtagadva saját személyem! De már egy ideje nem tudtam kontrollálni...

- Bocs.

- Szóval?

- Semmi.

- Micsoda?

- Semmi nem változott!

- Ja. Értem... nem zavar?

- Ez most komoly?! Hát téged nem zavarna, ha nap mint nap rettegve kéne betérned az osztályodba?

- Ez igaz. Engem mindig szerettek!

- Mert helyes vagy. Semmi többért!

- Nem igaz! A személyiségem is elbűvölő.

- Te magad pedig elbűvölően egoista vagy!

Kuncogtam, amit Yukito is nevetéssel díjazott. Felpattant az ágyamról és odalépett mellém. Fejem tetején összeborzolta a hajam, majd homlokon csókolt, és kilebegett köszönés nélkül. Nos: ezt betudhatom egy "jó éjszakát"-nak!

Rámeredtem az órára: meg kell hagyni kicsit megilletődtem, mikor tudtomra jutott az óramutató állása! Fél 11. Nevetést ugyan már nem hallottam, ezért bátorkodtam lemenni. A látvány igazán igéző volt: Romeo és apám a TV-t lesték fél álomban, Yu és Kiro egymásra dőlve aludtak a másik kanapén, Shin a fotelben aludt be. Tekintetemmel kerestem Strifyt, de sehol sem találtam. Aggódva tekintettem jobbra-balra - csak a hátam mögé nem...

- Csak nem engem keresel?

A reménykedés tisztán kivehető volt a hangjából, de olyan hirtelen hasított az esti idillt környező csöndbe, hogy akarva-akaratlan ugorva fordultam szembe vele. Kezemet szívemre tettem, ezzel jelezve: 

- A szívbajt hoztad rám...

- Szóval mégis engem kerestél?

- Ne reménykedj!

Ábrándítottam ki, teljesen megtagadva az igazságot. A mosolyom talán elárult egy bizonyos szinten, de nem annyira, mint az övé. Azért mosolygott, mert félig-meddig abban a hiszemben van, hogy én őt kerestem. Ezt az egocentrikumot...

- Hogyhogy ilyen későn, nem lőtték már fel a pizsamát?

- Képzeld: akkor alszom, amikor akarok!

- Jó, megértettem! Ne harapd le a fejem, oké?

- Bocs.

- Meg tudod nekem magyarázni, hogy most mégis mi a bajod velem?

A kérdés jogos, de még magam sem tudom a választ. Talán csak egyszerűen az irritál, hogy minden nap muszály vagyok vele találkozni, és a szívem legsötétebb mélyén ebben még örömömet is lelem. De ezt persze nem mondhatom el neki! Így inkább...

- Tudod mit? Majd visszatérünk erre máskor. Jóéjt Strify!

Már éppen megfordultam, hogy ismételten feltrappoljak saját kis sötét zugomba ez elől a veszélyesen bálygúnár, szőke csivasz elől - de az nem követett?

- Minek jösz utánnam? Kutyának hiszed magad?

- Ejnye Rima. Csak be akarlak takarni!

- Attól félek én is!

Majd gyorsítottam lépéseimen, de csak tudott követni... ám még mielőtt felfedtem volna szobám igazi hollétét szembe fordultam vele a közlekedő tetején, mikor már csak ketten voltunk.

- Na most mi van?

- Semmi. Amúgy elég egyszerű: megálltál, én is megállok.

- Ha kútba ugrok, te is jösz?

- Igen.

A témát lezártnak tudhattam. Ez mindent elintézett, pedig csak egy szó! Ám ez a megigéző kék szempár... szinte beleőrülök folyton! Olyan csodálatos szeme van, hogy ez semmi drága kőhöz nem hasonlítható, a tenger csillámló kék vizéhez sem! És az ég bolondító kékségéhez sem fogható. Akaratom ellenére is rákényszerültem, hogy belepiruljak.

- Mi a gond?

- Izé... semmi. Meddig szándékoztok itt maradni?

Érdeklődésemre vállat vont, majd elvigyorodott, és végigsimított arcomon. Későn kapcsoltam ugyan, de még kerítettem arra alkalmat, hogy kezét ellökjem magamtól, egy megrovó kérdéssel fűszerezve:

- Mit művelsz?!

- Semmit, amiért meg kéne ölnöd neked, vagy Shinnek.

- Mi van?

- Hidd el, amiért megölnétek mind a ketten az nem itt kezdődik. Nálad pedig még messze nem itt!

- Mi van?!

- Nem vagyok vak, csak ennyi...

Kezét ismételten arcom felé irányította, de nem engedhettem meg magamnak ezt a miniatűr boldogságot... hátra léptem egyet, és elkaptam kezét, hogy elzárjam további cselekvéseinek lehetőségét. De mintha csak erre várt volna kapta el még szabadon lévő kezével az én másik kezemet, és kitoloncolt a falnak. Olyan közel hajolt, hogy az orrunk és a homlokunk összeért.

Remegtem. Nem a félelemtől. Hanem valami egészen mástól!