25.rész: A szerencse az én oldalamon

Sziasztok!

 Remélem mindenki jól pihenget ezalatt a hosszú hétvége alatt! ^^ Én sem teszek másként, de a nagy pihenésbe, és felhőtlen szórakozásba még beszorítottam nektek egy részt! ;) Remélem eléri a várt hatást :D

/Mint a virág az életkapun, 

Gondolat-kapun kopognak 

A vágyak, és utat kérnek, 

Köntösét a szép szavaknak./

- Mihai Eminescu -

[Strify szemszög]

Csak kicsit rá akartam ilyeszteni, de nem értem el ilyen akart hatást nála, mert felismertem, hogy örömét leli a fenn álló szituációban. Így már nem tetszett annyira izgalmasnak a játék, de valamiért nem akartam véget vetni neki. Most elengedte általa lefogott kezemet, amire én rögtön ihletet nyerve tapasztottam kellemesen puha, és meleg arcára. Igyekeztem a lehető legközelebb hajolni hozzá, de mikor megéreztem a pillanattal járó izgalmat csak ennyit leheltem ajkára:

- Jóéjt... Rima...

Drámai szünetet hagytam a búcsú szövegem és a neve között. Ez kellő képp elérte a kívánt érzelmet nála, és ezt onnan tudom, hogy az arcára minden kiült. Csodálkozva tartotta kissé tátva száját, és tudtam, hogy vár arra a bizonyosra... de nem fogom így becserkészni! Főlleg nem azzal a rémképpel elmémben, hogy Shin a kezeimbe adja a heréimet... de annyi jutalmat én is hagytam magamnak, hogy arcáról lejjebb csúsztassam kezem, a nyakát végigsimítva, elidőzve a kulcs-csontjánál, és utánna elérve a dekoltázsánál is. Nem hagyhattam ki azt az élvezetet, hogy ne csúsztassam végig kezeimet formás mellei között - de persze sietve, esélyt sem hagyva a várt pofonnak! Hasára tapasztottam egy pillanat erejéig szinte önállósodott kezem, majd hátravittem a derekára. De mikor épp a remélhetőleg jó tapintású feneke felé haladtam felszisszent. Vettem a lapot, nem csináltam tovább - elég nehéz volt megfékezni az indulatokat, de nem... nem vagyok ekkora féreg! Csak egy édes kis kukacocska, akiből lassan pillangó lesz, ha ez az érzés tovább kutatja a várt extázist.

Elengedtem, és lerobogtam a lépcsőn, hátra hagyva a megszeppent Rimát. De mikor leértem a nappaliba megint csak izgalom kezdett alakulni testem minden pontjában, elvégre Shint telefonálni láttam, az ablakkal kis híján egybe olvadva, suttogó hangon beszélve. Mégis közelebb érve elcsíptem a tökéletes pillanatot:

- Ne haragudj, de most itt vagyok a barátnőm lakásán. Majd holnap találkozunk! Aludj jól, álmodj szépeket...

Még várt egy kicsit - feltehetőleg a beszélő partner jóéjt-viszonzására várva. Aztán farzsebébe csúsztatta a telefont. Már Romeo és Hanataro is bealudt. Megragadtam az alkalmat:

- Shin, apád véletlenül nem festő volt?

- Mi? Jól tudod, hogy nem! De miért?

- Mert kétszínűre sikeredtél...

- He? Nem az én hajam szőke és barna egyszerre!

- Itt nem külsőségekre gondolok...

Látszólag leesett neki a tantusz. Jó szokásomhoz híven nem adtam fel, és folytattam imént megkezdett szemétkedésemet:

- Szóhoz sem jutok! Az örök-jófiú, romantikus, álompasi, Marcell Gothow megcsalja a barátnőjét!

- Jó ég. Be vagy szívva? Honnan gondolod ennyiből, hogy... ??

- Szóra sem érdemes. Csak tudom és kész. Hogy is hívják?

Próbáltam felidézni magamban egy képet... igen, egy szőke hajú hölgyikéről. Hosszú a haja, és göndör. A napokban láttam Shin telefonjában róla egy képet, amire az volt írva, hogy...

- Vanessa, azt hiszem?

- Strify! Te kutattál a telefonomba?!

- Csak egy picit!

Hogy hatásos legyen ujjamal megformáztam az épp itt értett mennyiséget, és kacsintottam neki. Elmosolyodott, majd megint elkomorodott.

- De Rimának...

- Egy szót sem mondok!

Látszott, hogy most teljesen arra várt, hogy észvesztve rohanok fel a barátnőjéhez, és beszámolok neki minden apró részletről ezt a Vanessát illetően, de ennyire ő sem lehetne ostoba!

- Micsoda?

- Shin, a barátom vagy. Nem akarok neked ártani! Régen már ártottam, és hidd el megbántam...

- Igaz barát vagy!

Odalépett hozzám, majd olyan romantikusan ahogy egy barát a barátját csak tudja, úgy ölelt meg. Persze fogadtam, és viszonoztam ölelését. Aztán mikor elváltunk fintorogva meredtem a szana-szét heverő társaságra.

- Na gyerünk... keltsük fel őket!

- Ez korszak alkotó ötlet volt, Andreas.

- Az is az lesz, ha inkább a Strifynél maradunk!

- Remek.

***

Kiro a kocsiban tért magához. Körbetekintve nem sok mindent tudott beazonosítani a jelen lévő tárgyak és személyek közül. Hamar arra fókusztált, hogy Yu és Romeo a legnagyobb egyetértésben dőlnek vállára és alszanak. Neki is ezt kéne tenni?

Mivel Strify és Shin még nem vették észre, hogy fent van így volt alkalma kihallgatni őket:

- És tényleg nem mondod el neki?

- Minek mondanám? Más terveim vannak.

- Terveid? Istenkéim! Strify, a te terveidből mindig valami rossz sül ki...

- Nem mindig. Legalábbis számomra!

- Annyira aljas vagy néha...

- Néha?! Ez sértés volt?

- Jó, akkor gyakran. Így jobban tetszik?

- Persze.

Kiro megforgatta szemeit és már azon imádkozott, hogy "bárcsak aludtam volna ehelyett". De mivel már késő volt, így nem sokba tellett, és már ő is témánál volt:

- Na és ezekkel a nyomikkal itt mögöttünk mi van?

- Nos. Szerintem még nem kelnek fel egy darabig.

- Ja, jogos. Te Shin!

- Igen?

- Figyelj már: Yu és Erin miért is szakítottak?

Kiro szíve hatalmasatt dobbant és izgalmában remegni kezdett. El is mosolyodott haloványan, belebújva pulóverének nyakába. Mindig is örömét lelte Yu és Erin szakításaiban! Bár akár hányszor is kibékültek mindezek ellenére...

***

A témát tulajdon képpen magam sem tudom miét hoztam, de Shin mindezek ellenére válaszolt rá:

- Nos, azt én nem tudom, állítólag Erin megcsalta őt az exével.

- Váó. Mióta is járnak?

- A legutóbbi szakításukat beszámítva? Nem tudom. Már nem töröm magam azon, hogy számoljam!

- Na jó. És Kiro mit szól ehhez?

- Mit szólnék?

Egyszerre meredtünk hátra és szemkontaktust létesítettünk a gitárosunkkal, aki kíváncsi, de ugyanott rejtetten ingerült pillantásokkal illetett minket.

- STRIFY!!!

Kiro előre mutatott, amire megpördültem, és szembe találtam magam a guruló halállal, ami ezúttal egy kamionban testesült meg. Hárman egyszerre kezdtünk ordítani torkunk szakadtából (és innen már biztosra veszem, hogy Romeo és Yu is felpattant). Az utunk végállomását az árok jelentette - legalábbis majdnem az árok. De sikerült a széle előtt lefékeznem. Belemarkoltam a kormányba és olyan nézéssel meredtem magam elé, mint aki sokkot kapott. Mellettem Shin se tett másként (ezt még szemem sarkából tudtam látni), és szerintem Kiro se, bár őt nem láttam már. Viszont hallottam:

- Mostmár kétség sem fér hozzá, hogy te tombolán nyerted a jogsidat!

Nem tudtam venni a poént és ezért nem épp egy kedves, szívmelengető nézéssel ajándékoztam meg barátomat. Szavakra nem volt szükségem, látszólag így is felfogta:

- De most mi van? Ahh. Hagyjuk...

Besüppedt az ülésbe, mint aki el akar merülni az óceánba egy kínos pillanatot követően. Határozottan egyet kell értsek vele! Jobban is teszi, ha elbújik...

- Minden esetre ehhez már szerencse kell!

- Szerencse?

Meredtem Shinre. Aki vállat vont és folytatta a nekem szánt dialógusát:

- Mi lenne ha innen inkább én vezetnék?

- Nem!

- Szerintem is jobb ötlet!

Csatlakozott be a beszélgetésben a most ébredt Yu. Romeo bólogatott - de tőle már ez is több, mint amire számítottam. Azt hittem nem fog semmit "szólni" ehhez. Minden esetre kiáltam magam mellett:

- Nem akarom, hogy Shin vezessen!

- De miért? Úgy sokkal...

- Fogd be Kiro. Én vezetek!

A körülöttem lévő emberek hatalmas egyet értésben sóhajtottak fel, és végre Romeonak is akadt alkalma elsütnie egy kis kommentárt - ami megint az én szívásomat jelentette.

- Szerintem hagyjuk rá. Túl fáradt vagyok, hogy ezzel a bánattal veszekedjek!

Erre a többiek bólogattak, én meg titokba felrobbantam. Milyen jó is ha az embereknek ilyen igaz, kitartó, kedves barátai vannak?

Némiképp óvatosabban tapostam a gázra, amikor a kocsi megindult. Kb. két métert mehetett, amikor egy hangos puffanást hallatva ismét leállt. És megint mindenki rám néz!

- Mi fasz van?!

Idegeskedtem, de erre csak még ingerültebb tekinteteket, és hangokat kaptam válaszul.

A következőkben mindannyian a kocsi körül álltunk. Azon morfondírozott mindenki, hogy most mit kéne tenni. Legalábbis magamból kiindulva csak ez volt az ötletem! És a látványból se igen tudtam többet kiszedni. Kiro látványosan szenvedett, Romeo őt figyelte szótlanul (szokásához híven), Yu felnyitotta a motorháztetőt és szemügyre vette a helyzetet, Shin meg valóban törte a fejét! Bátorkodtam megkérdezni:

- Min gondolkozol?

- Azon, hogy te vagy az Isten 8. csapása, vagy tényleg nem a te hibád minden.

- Kösz.

- Alap dolog! Na mindegy. Segítek valamit Yunak! Felhívod Hanatarot? Hátha tud nekünk segíteni.

- Ööö... oké. Add a telefonod!

- Neked nincs?

- De van, de mivel a te ötleted volt...

- Vágom! Nesze.

Odadobta nekem a mobilt, amit hamarosan kezelésbe is vettem. Elkezdtem keresgélni a telefonszámok között. Megtaláltam a célszemélyét! De azt aztán csörgethetem, mert ki van kapcsolva... legalábbis tartok tőle! Ha a hívott fél nem érhető el. Önállósodni aztán próbálhatok ilyen körülmények között, így inkább csak hangosan Shintől kértem segítséget:

- Nem veszi fel! Most mi lesz?

- Hívjad Rimát! Ő nem szokta kikapcsolni.

- Jó.

Ha azt tudom, hogy őt is hívhatom - azaz ha előbb eszembe jut, mint Shinnek Hanataro - akkor aztán kapva-kaptam volna az alkalomnál. Így viszont... mindegy is! Már kicsöng... ami beleszólt tartok tőle nem ember volt. Olyan rekedtes és bágyadt a hangja, hogy... de ahogy beleszólt.

- Mi az, édesem?

Édesem. Így Wia hívott engem, mikor már jártunk - és mielőtt meghalt volna. Akaratom ellenére belepirultam, és kissé szíven szúrt Rima hangja. És folytatta:

- Hallod! Shin? Itt vagy? Kicsim!

Sóhajtottam egyet. Nem nagyon ment beleszólni, de rá kellett bírnom magam!

- Rima én... én nem Shin vagyok.

- Akkor ki a bánat?

- Nem ismered fel a hangom?

- A hangod? Jaj! Te tényleg a bánat vagy. Mi a gond, Strify?

- Nos. Apudat akartuk hívni, de az nem veszi fel.

- Persze, mert ki van kapcsolva. Mi történt? Shin ott van?

Továbbra is fájdalmas ponton talált el azzal, hogy rögtön Shint kezdte keresni, és arra fittyet sem hányt, hogy most velem beszél. Hangjából kivettem az aggodalmat - de nem értem aggódott. Legalábbis először azt hittem!

- Jól vagy, Strify? Olyan mintha... történt valami?

- Ja, lerobbantunk.

- MI?!

- Igen.

- Jézusom! Az gáz. Mindjárt szólok apunak.

Halottam ahogy lecsapja a telefont talán egy asztalra. A lépéseket, ahogy elhagyja a szobát. Mindent tisztán hallottam. De nem jutott több mondandó a számra... kinyomtam a telefont.