26.rész: Kétségbeejtő álmok

Sziasztok!

 Na már biztosan a karóba húzást fontolgatjátok, hiszen elég ritkán van alkalmam ide keveredni. De szerintem, ha megölnétek még kisebb gyakorisággal lennének részek, nem? Szóval lássuk a mai részhez való egyéni felvilágosítást: Romeo a valóságban talán - sőtt: biztos - jóval többet beszél, mint a történetemben. Ezt csak én vettem észre? Jaj. Már betegesen szeretem a szereplőimet a saját ízlés világomnak megfelelővé tenni! O.o Mindegy. x) Jó olvasást! *.*

/Aludj, szavam fel nem zavar, 
Hisz álmod oly tökéletes! 
Ébredj? Fény várjon, zivatar? 
Sírj és nevess? 
Aludj! Még bűvkört jár vele
Egy álom: Szellemed nyugodt; 
De szertefoszlik Édene
Ébred s zokog./


- Edgar Allan Poe -

[Rima szemszög]

A téli szünetem mindeddig igen csak nyugalmasan telegetett. Ahogy csak kell! Minden okés volt, és minden a legnagyobb rendben volt. Eddig! És most felhív engem Strify, a szerelmem telefonjáról, hogy ők lerobbantak. Mindjárt három óra, és én apámék szobájába rohanok kétségbe esve, mert belegondoltam abba, hogy ő - azaz, hogy ŐK - most épp biztos nagyon fáznak, és félhetnek. Minden bizonnyal azért, mert lerobbantak az isten háta mögött, és ha a média elkapja őket... azok pedig mindenhol ott vannak! És most komolyan ezért aggódom? Istenkéim! Semmiért sem kéne aggodalmaskodnom, mert ez öt felnőtt férfi.

- Apa! Apa!

- Mi az kicsim?

Apa még nem aludt. A TV-t nézte. Anya viszont igen. A vállára dőlve. Éppen halkítottam hangomon, amikor Yukito tévedt be a szobába.

- Mi ez itt? Kupaktanács?

- Nem, csak bejöttem apuhoz. Strify most hívott, hogy szerencsésen lerobbantak! Nem juthattak túl messzire, de lerobbantak. Mi lesz?

- MI?! Ez elég... gázos! Nem nagyon tudok most szerelőt keríteni. Merre vannak?

- Ööö... megkérdezem!

Villám ként rohantam vissza a szobámba a telefonomért. Felmartam és még mielőtt fülemhez emeltem volna ismét berohantam apuék szobájába. Már anya is felébredt.

- Kérdezem!

Közöltem majd fülemhez emeltem a kagylót, de még szuszogást se hallottam. Rá kellett ébrednem arra, hogy letette! Idegesen hívtam vissza. Szerencsémre fel vette! És megint Strify.

- No?

- Na merre vagytok?

- Egy utcával fölöttetek.

- Az klassz! Egy utcával felettünk!

Közöltem a körülöttem lévőkkel. Anya szerencsére hamar kitalálta, hogy mit kell tenni - de az ötlet megint nem nekem kedvezett.

- Akkor Yukito és Rima elmennek értük. Majd itt alszanak nálunk! Van vendég szoba. És elhúzzátok hazáig a kocsit, majd holnap elviszitek és megnézetitek! Vagy hívunk szerelőt.

- Ó, drágám! Milyen inte...

- Hagyd a nyalizást! Menjetek gyerekek.

Engedelmeskedtünk anyunak, de a nagy sietségben már nem volt időnk megfelelő ruhát kapni magunkra. Így bátyám is, meg én is egy szál pizsamában ültünk a volán mögé. A pizsama esetemben egy pólót, egy rövidnadrágot, egy pár pamut zoknit, és egy rögtönzötten felkapott szintén pamut pulóvert jelentett. Testvérem egy kockás pizsamában kapta magára még a legközelebb eső kabátját, ami egy vékony dzsekit jelentett. Tél közepén! Na BRAVO.

Az út rettentően hosszúnak bizonyult, és mikorra végre elértünk a célpontba egy kedves kép köszöntött minket. A fiúk mind bent vacogtak a kocsiba. Na a híres Cinema Bizarre! Ha újságíró lennék kapva-kapnék egy ilyen alkalomnál. Milyen címet is adnék a cikknek? A híres szupersztárok felsültek, vagy lehültek? A Cinema Bizarre milliomos tagjai nem képesek normális kocsit venni? Fogalmam sincs. Nem dolgozom tudtommal a médiánál.

Fittyet hányva a fagyra, a hóra pattantam ki a kocsiból és rohantam oda a srácokhoz. Shin kiugrott a saját járművükből és hozzám szaladt. Magához ölelt.

- Te kis bolond! Meg fogsz fázni, kicsim.

- Ez most nem érdekel! A kisbusz nincs kéznél, tehát hárman beültök hozzánk, és kettőtöket meg elhúzunk.

- Jó! Akkor Strify meg én maradunk a saját kocsiba.

Közölte velem a tényeket, de ezt az énekes persze nem hagyhatta szó nélkül:

- MI?! Miért pont én?!

Shinnel tökéletesen egyszerre sóhajtottunk. Az igazi hülyéken sajnos nem lehet segíteni! De mikor megláttam nem bírtam ki mosolygás nélkül. Bár a tudat, hogy látom, hogy jól van - izé: jól vannak! - meg kellene nyugtasson, de még mindig nem érzek semmi nemű nyugalmat.

Strify lassan odatipegett hozzánk.

- Hallod Shin?

- Persze. Azt akarod, hogy Rima maradjon ebben a kocsiban?

- Mi? Hát persze, hogy nem!

Majd rám nézett az új-régi énekes srác, és tekintéjesen végigmért. Majd röhögött.

- Mi van?!

Érdeklődtem. Amire közelebb lépett hozzám, és Shint szinte félre lökte.

- Szexi a macis zoknid!

- Az íze is érdekel?!

Vágtam vissza, amire Shin fakadt ki, és kis híján összeesett. De mégsem! Aztán Strify a fejét rázta. Összedörzsöltem a tenyerem, de fél percre sem engedtem el tekintetét. Ő sem az enyémet, és még mindig engem fürkészve szólt a dobosnak:

- Shin, add ide a kabátod.

- Minek az neked?

- Nem nekem, te fasz! Hanem a csajodnak! Igazán eszedbe juthatott volna.

Tudtam, hogy Shinen csak egy póló van, és ezt Strify tudtára kellene hozzam:

- Strify! Ne kérj ilyet tőle, mert amilyen drága még ezt is megteszi, holott csak egy hülye póló van a kabija alatt!

- Akkor itt az enyém.

Zárta le a vitát, és még vissza sem tudtam szólni, mert egyszeriben lekapta szövet kabátját, és rám terítette. Rajta ugyan volt pulóver, de... nem akartam, hogy odaadja! Féltem, hogy még így is fázni fog. Na jó! Főlleg így fog fázni, ha én nem fázok. Ajj! Miken is gondolkozom? Na persze... megint megbolondított!

- Kö-köszi, Striff.

Becézésemre elmosolyodott, és kicsit magához vont. De hamar abbahagyta, amikor ránézett Shinre. Rámosolygott a barátomra, aki cinikus mosollyal jutalmazta ezt. Strify megvakarta a tarkóját.

Yukito hangja vetett véget az idillnek!

- Mehetünk?

- Persze!

Vágtam rá, és már rohantam is a kocsiba.

Természetesen az utazás hazafelé sem telt másképpen, mint idefelé. Kiro persze végig fecsegett, de nem zavart, mert nála már a rövid ismertségünk alatt meg szokhattam. Yu persze olyan türelmesen hallgatott, mint a sír! Romeo meg... nos: ha valami életjelet is ad, az is csak pislogás! Kíváncsi vagyok milyen lehet egy fedél alatt élni vele. Lehet otthon többet beszél? Mondjuk helyesebb lenne azt kérdezni, hogy: "vajon otthon szokott beszélni?" - de nem gond.

Hazaérésünk pillanatában apám borult a nyakunkba. Furcsáltam is, hogy engem, és Yukit is megölelt, pedig mi egész nap itthon voltunk, és nem mi robbantunk le hajnalok hajnalán... klassz!

- Majd Keiko megmutatja nektek merre van a vendégszoba!

Anya nem akadékoskodott, hanem felnavigálta a fiúkat. Én pedig követtem, mert kíváncsi voltam mit szólnak!

Felértünk az egyik vendégszobába, amit rögtön befoglalt Kiro, és akaratának megfelelően Yu és Strify is. Shin persze vagy velem alszik, vagy nem tudom. Romeo pedig egy újabb kérdés! De aki erre megoldást talált az Yu volt!

- Majd én alszok Kiroval egy ágyban. Romeo, Strify! Tiétek lehet a mellettünk lévő kettő.

- Én szívesebben aludnék mondjuk Hanataro asszonnyal!

Hízelgett Strify anyámnak, aki persze vette a poént. Körülöttem mindenki nevetett - kivéve pont engem. Nem voltam képes kellő vidámsággal megélni a szituációt! Inkább sarkon fordultam és kimentem. Hallottam, ahogy Shin kiabált utánnam!

- Rima! RIMA!

Persze meg kellett álnom, és meg is álltam. Elnéztem vállam felett az arcát keresve, s azt megtalálva. Lassú lépésekkel ért sarkamba. Elkapta a kezem, amire megfordultam. Megölelt, megcsókolt - de nem különösebben izgatott. Talán csak a fáradtság miatt?

- Ott felejtettél valamit...

- Igazán? Mit?

- Engem!

- Bocsi Shin. Fáradok! Menjünk.

Mondtam neki, majd csak hamar betértünk a szobámba. Olyan álmos voltam, hogy amint bebújtunk az ágyba - én pedig Shinbe - már el is aludtam. Azt tudom, hogy Shin ezeddig az arcomat fürkészte, hiszen kék szemei középpontjában találtam el álomföldre is.

Álmomban egy régi épületben találtam magam. Nem volt odabent se bútor, se egy lélek. Csak én - és velem szemben egy üvegajtó. Az üvegajtón kinézve amit láthattam az rengeteg ember volt. Különböző öltözékekben, de mind-mind háttal nekem. Nem láthatott senki. Valamitől tudtam, hogy zárva van az a bizonyos üvegajtó, de ugyanitt valamiért tudtam azt is, hogy nekem kell megtaláljam a kiutat. És mivel kulcs nem volt nálam: jobb híján kiabáltam. "Segítség!" - "Hahó!" - "Valaki figyeljen már rám!" - de senki nem figyelt rám, bárhogy is kiabáltam.

A tömegben egy ember közvetlen előttem állt - persze háttal. A testalkatát elnézve, valamint a ruházatát csak és kizárólag nő lehetett. Kapucni volt a fejére húzva, így a haját sem láttam. Csak mikor a szél fújt, ahogy hátralebbent! Vörös haj. És abban a pillanatban a pulcsit, ami rajta volt, azt is felismertem! És felismerésemmel megegyező pillanatban elkezdett megfordulni a lány. Saját magammal találtam szemben magam...

Közelebb léptem az ajtóhoz, majd ő is. Senki más nem fordult meg! Hátra sem néztek. Csak én néztem magamat! A saját szemeim, a saját énem. A saját szívverésem!

Ahogy haladtam egyre csak közelebb-közelebb-közelebb a tükörképem is így tett. Már az ajtó előtt álltam, mikor megemeltem a kezem, és a kinti Rima is így tett! Az üvegre tapasztottam tenyeremet, ami körül az üveg csakhamar bepárásodott. A másik oldali Rima is rátette, és az üveg hamarosan eltűnt! Már nem is a buszmegállóban voltunk, hanem egy hatalmas, fehér szobába. Ajtó sem volt! Csak minden fehér. Leemeltem a kezem testem mellé, de a másik énem nem ezt tette ezúttal! Előre nyújtotta mind a két kezét, és mikor kinyitotta kezeit láthattam a két tenyerébe két teljesen egyforma kulcsot.

- Melyik a helyes?

Kérdeztem magamtól, amire elgondolkoztam. Már honnan is tudhatnám, hogy melyik a helyes, ha mind a kettő egyforma? Nem tudtam a választ, nem is igen fogom. Találomra kell választanom!

- Gondold át!

Ennyit erről.

- Csak az egyik helyes!

- De... honnan tudhatnám melyik?

- Azt nem mondhatom meg. Nem is tudom! Te sem tudod?

- Nem én!

- Remek. Akkor még várni kell a választással! Előbb ismerd ki mind a kettőt.

- Ez csak két kulcs.

- Nézz a látszat mögé! Lehet amelyikre először azt mondod, hogy a helyes választás, az nem is a helyes! Mert pl. egy másik ajtót nyit, vagy egyetlen ajtót sem. Na?

- Öö. Nem értelek!

- Ez azt jelenti, hogy magadat sem érted.

Egy hatalmas villanás, és eltűnt a fehér szoba. Megint a buszmegállóba voltam, ugyanott, az üvegajtó mögött... de már csak én ÖNMAGAM.

Felriadtam ebből a különös álomból és kétségbeesetten kutattam tekintetemmel hol vagyok. Lerúgtam magamról a takarót, izzadtam, de fáztam is. Shin pedig nem volt mellettem. Mennyi az idő?

Mikor rámeredtem az órára időm sem volt pánikolni, hiszen dél lesz 5 perc múlva! Visszadőltem. Sóhajtottam. Mi volt ez az egész? Utálok az álmaim jelentésén fantáziálni...

Felkeltem, a szekrényemhez léptem és előszedtem egy pólót és egy melegítő nadrágot. Fel is vettem ezt. A zoknis fiókomba nyúlva egy fehér darabra esett a választásom, amit a lábfejemre húztam, és már surrantam is a tükör elé megfésülködni. Kicsit elaludtam a hajam!

Miután megfésülködtem kitértem a szobámból. Fel sem vettem az ajtóm előtt álló mamuszt! Levegőre volt szükségem. Igen! A lábamnak is ha úgy tetszik!! Így trappoltam le az emeletről. Rögvest az ebédlőbe mentem! Már mindenki ott volt. A hatalmas tömeg egyszerre mozdult, és meredt rám. Shin törte meg a csendet.

- Ejnye! Pedig most akartalak felkelteni.

Elengedtem egy mosolyt, majd lesunytam tekintetem, és lassan odacsoszogtam a Shin melletti székhez. Le is ültem. És magam elé meredtem a már előkészített rántottára. Anya szólt közbe:

- Még meleg! Egyed meg!

- Oké. Már ha lesz étvágyam két agyrázkódás között!

- Megint mi bajod van?

Ez most kizárólagos alapon Aki-chan volt. Kedves kis hugocskám! Imádni való. Nem de? - minden esetre kinyújtottam rá a nyelvem. De aztán Shin tűrt ki arcomból egy kósza tincset.

- Mi történt?

- Hát... érdekes dolgot álmodtam!

- Mégpedig?

- Nos. Magammal beszélgettem! De ne röhögjetek!

Már persze késő volt, mert körülöttem mindenki kifakadt, amíg nem anya el csitította őket.

- Csitt! És ez hogy, vagy mi?

- Tudod...

És elmeséltem neki mindent! A mesém után kissé elhűlt az asztalnál mindenki. De megint csak anya tudott okoskodni!

- Az a két kulcs... nem lehet, hogy két valamit, vagy valakit jelent, amik, vagy akik közül nem tudnál választani?

- Olyan ember nincs is!

Bíztattam egyszerre anyut és magamat is, de lelkem legmélyén már tudtam ki a két esedékes illető. Össze is húztam magam, amire Shin az asztal alatt elkapta a kezem. Felemelte és megpuszilta kézfejem. Még bele is pirultam!

- Ne aggódj, Rima. Ez csak egy álom!

Általában megnyugtató, édes hangja most csak még jobban megkavart. Még az étvágyam is elment!

***

Nekidőltem a pultnak és épp a narancslevet iszogattam, amikor öt szúrós nézés rebbent rám. Nehezemre esett az ivásra koncentrálni ennyi ember fürkésző tekintete középpontjában! Tehát inkább letettem magam mellé, és megkérdeztem őket:

- Mi az?

Aki válaszolni akart - legalábbis meg akarta próbálni - az Strify volt. De ezzel csak rontott a helyzeten!

- Egy földre szált angyalt.

- Az igen! Ha Rima angyal akkor én...

Förmedt fel Yu, és közelgő nevetési rohamában ráborult Kiro vállára, és kuncogott. Szinte láttam, hogy alig kap levegőt! De semmi gond. Meg is forgattam a szemeimet, aztán Shin rohant ki a telefonját szorongatva a konyhából. Utánna néztem, de nem különösebben érdekelt kivel társalog. Szomjas voltam. Ittam. Aztán megint Strify:

- Nem is érdekel kivel beszélget?

- Van magánélete, attól, hogy én vagyok a barátnője! Nem akarok egy pióca lenni.

- Na jó, te tudod.

Emelte fel kezeit, mintha csak megadná magát. Vállat vontam és töltöttem még egy pohárral magamnak. Mire megint szembe fordultam volna velük csak annyit láttam, hogy Romeo hátba vágja Yu-t, Kiro kuncog, Strify meg közelebb lépett. Túl közel, mert már a lábfejünk is összeért!

- Én azért érdeklődenék tőle.

- Na jó...

Zártam a témát, és egy újabb cseles ötleten törtem a piciny agyam. Mire Shin visszatért már hátba is támadtam Strifyt!

- Strify azt akarja, hogy megkérdezzem tőled, hogy kivel beszéltél.

- Mi?

Egyszerre a kettő! Shin mondjuk nem lepődött meg annyira, mint Strify. Pedig ennek nem fordítva kéne lennie?