Végre hoztam a részt. Remélem megéri feltenni! ;) Ja és bocsi a 18 +-ért de mostanában rá vagyok kattanva az intim jelenetek írására xDxD
+18
[Strify szemszög]
/A régi láz most meghalt, üt az óra
Új szerelemnek kell kigyúlnia.
A szép lány, kit imádott Rómeója,
Nem szép neki, csak egy szép: Júlia./
- Shakespear: Romeo és Júlia -
Aznap már javában tél tombolt a környező településeken. Mindenhol fél méteres hó, és zúzmara. A csillogó táj fehérsége ezüstre emlékeztetett, bár nem volt szebb annál, aki most emberi lány személyében mellettem didereg. Persze köztudott, hogy a havazás hideggel jár, de most Wia még jobban fázott! Remegő ajkai szemet szúrtak az első perctől kezdve, és őmaga is reszketés közepedte bújt hozzám. Szeme talán lefagyott, mert pislogásnak még a legapróbb jelét sem láttam - de beszédfoszlány sem hangzott köztünk el. Becsukta a könyvét és behelyezte a táskába - persze még mindig hozzám volt szorulva - majd melegséget árasztó barna tekinteteit belém fúrta és szóra nyitotta rózsavörös ajkait:
- Strify, nagyon hideg van.
- Csak - 2 ° C, kicsim...
- Jó, értem én, de akkor is fázok.
- Netalán elmehetnénk sétálni. Vagy ha úgyis szeretsz olvasni menjünk a könyvtárba és ott jó meleg lesz.
- Aláírom, de na... ahhoz meg kéne indulnunk.
Akadtak nehézségeink - bár ez már a kapcsolatunk része - de hamar felálltunk és elindultunk az imént meginduló hószálingózásban a könyvtár irányába. Utunk során egy sétáló utcán haladtunk, mikor Wia ismét köhögésbe kezdett.
- Megálljunk? Itt van egy pad.
Igyekeztem erős, okos, univerzális és céltudó férfinak tűnni, de közben azon izgultam, hogy mégis mi lesz? De Wia láthatólag nem nagyon tudott jelenleg mit kezdeni... a hó tovább esett. Beterítve a sétálóutcát, mostmár (a sok járó-kelő végett) kissé piszkosfehér árnyalatnak örvendett. Wayolette köhögése csak nem hagyott alább. Emlékszem: aznap cappuchino barna, kissé pufajkás kabátot viselt, sötétkék, sztreccs farmert, és fehér, kívülről szőrmével díszített, lapostalpú csizmával. Fekete haját kibontva hagyta, ami fényes árnyalatokban omlott vállára. Arca hófehér volt, és ki volt húzva a szeme - ezt már csak onnan is tudom, hogy magam húztam ki neki a tegnapi este után, kora hajnalban, mikor a vizsgáira igyekezett az egyetemre. Kellemes este volt - meg kell hagynom... jellegzetes, és hagyományos jelzőkkel illetném... az egész azzal kezdődött, hogy...
Visszaemlékezés...
Már késő délután volt, mikor Rima drága végett be kellett ugranom a stúdióba. Állítólagos alapon édesapja üzenetet hagyott a számomra, amit a stúdióban lévő telefon üzenetrögzítője vett fel. De mikor beértem nem volt ott más csak a banda többi tagja és ő.
- Rima! Mi ez az egész?
Rohamozta meg Shin barátnőjét, aki tüstént válaszolt a fel tett kérdésre:
- Nagyon szeretném - és még rajtam kívül több millió ember - ha ismét összeállna a Cinema Bizarre.
A helyzet komoly hatást keltett és hirtelenjében mindd összenéztünk. Aztán folytatta:
- Na jó. Tudom: most hirtelen jött ez az egész számotokra, de az az igazság, hogy véleményem szerint nektek is jobb volt amikor bandátok volt.
- És ezt honnan veszed?
Tette fel a következő kérdést Yu, aki látszólag nem volt elragadtatva az ötlettől. Biztosra veszem - márha csak magamból kiindulva is. De Rima sem tágított könnyen:
- Nézzétek... én csak jót akarnék mindenkinek! Ha felléptek valahol ugyanúgy játszátok a CB dalait is, nem? És attól, hogy te, Shin és te, Strify nem vagytok épp LB-k, még szeretitek egymást. Akkor mi értelme volt egyáltalán feladni?
Erre persze megkaptam, mert mindenki rám nézett: én persze rögvest pipacspiros lettem, majd elfordultam a többiek vádaskodó tekintetei elől...
- Mi benne lennénk, csak kérdés: Strify és Shin mit akarnak?
Így Kiro. Vajon ő kinek az oldalán áll? Egyáltalán hogy jön ez a kislány ahhoz, hogy öt, 20 év feletti férfi jövőjét megszabja? Számomra kissé idegölő egy téma... de most Shin válaszolt neki először: felállt, odalépett barátnője elé, megfogta a kezét - erre én megforgattam a szemem, mert az ilyen megindító pillanatok szokták bennem elindítani az ebédet felfelé... - majd megpuszilta homlokát és szóra emelte ajkait:
- Kicsim, itt pont ez a harci övezet kiváltója: Strifyre azért haragszom elsők közt, mert anno ott hagyott minket, és miután feloszlottunk, és ismét össze akartunk volna állni, kijelentette, hogy ő már pedig csak azért sem fog! Nos... ez nekem elég érv volt ahhoz, hogy felhúzzam magam!
A kis vöröske továbbra sem hagyott megnyugodni, csak azért is folytatta...
- De... ! Shin én... szerintem... ajj! Strify! Miért?
Ellépett Shin mellől és most egyenesen megállt előttem: tehetetlenül lógatta karjait és kiegyenesedett. Szemeiből a bánat és a düh egyszerre kivehető volt. Vállat vontam, és morcosan elhúzódtam... nem várt esemény következett soron: ezt eddig senkitől sem láttam, aki felkért a Cinema Bizarre ismét összehozására... ökölbe rándultak kezei, de már az erek is tökéletesen kivehetőek voltak. Szaporán kezdte venni a levegőt és mikor következőleg rátekintettem már könnyben állt a szeme. Valamit mondott, de hogy mit azt nem értettem, mert japánul mondta. Megfordult és elszaladt. Az ajtóban Shin el akarta kapni, de ő félre lökte. Gúnymosoly terült arcomra, amivel lepleztem, hogy legbelül számomra mennyire bántóak ezen esemény fejlemények... amikor láttam, hogy sírt olyat éreztem mint még soha: talán bűntudatnak hívják?
- Te köcsög paraszt.
Vágta fejemhez Shin, majd barátnője után rohant. Romeo helyeslően bólintott. Utánna ment - vagyis nem tudom... bár hamar választ kaptam, mert megkérdeztem:
- Most meg hova mész?
- Haza. Nincs értelme annak, hogy tovább itt tartózkodjak.
Ilyen sokat már rég nem beszélt nekem. Kilépett az ajtón, ami a rugó végett visszacsuklott. Hamarosan Yu is követte, és mikor Kiro kapcsolt, hogy csak kettesben maradtunk, Yu nyomába szegődött, de még az ajtóban visszaszólt:
- Kicsit magadba nézhetnél.
Éppen beoltottam volna, de már el is lépett. Zavartan és egyedül maradtam a hatalmas stúdió hideg termében - merthogy még a fűtés is le volt kapcsolva.
Mikor kiléptem a stúdió épületéből már javában esett. Nem régen kezdhetett neki, mert még csak porcukor szinten volt behintődve vele az egész főváros. Utam a kocsimba szállva Hozzá vezetett. Wayolette. Megérkezve mindent elpanaszoltam neki... de úgy látom ez nem az én napom:
- Hát... szerintem jogos, amit Kiro kért tőled. De azért még nem vagy paraszt!
- Te kinek az oldalán állsz??!
Nevetve simított végig arcomon, majd megölelt:
- De tényleg. Miért is nem akarod összehozni a bandát?
- Hát mert... tudom is én! Ahh. Kettőt és könnyebbet.
- Szóval még Te sem tudod?!
- Nem én.
- Te valóban hülye vagy!
Megfogta a kezem és behúzott a szobájába. A szülei ma sem voltak otthon: rámtört, hogy kihasználjam az alkalmat...
- Hol vannak a szüleid?
- Túlóráznak. Majd jönnek! Nem alszol nálam? Olyan egyedül vagyok.
- Hogyne aludnék. Ha nem kérdezősködsz többet a bandáról!
- Oké.
Az idő múlsával egyre jobban felbátorodtam és egy kisebb csókáradattal igyekeztem Wia tudtára adni szándékomat, de láthatólag született ária, ugyanis nem nagyon vette a lapot. A későbbiekben viszont lassanként elértem célom mivoltját: megtalálva ajkait igyekeztem teljesen összetapadni vele, mindeközben szorgalmasan simogattam testének csodás domborulatait. Mikorra átkarolta a nyakam már tudtam, hogy leesett neki (végre), hogy mit akarok. Levette a pólóját, majd az enyémet is. Nem is tudom hova dobhattuk a ruhaneműket, de a következőkben már a nadrágoknak is nyomuk veszett. A tempót kissé gyorsabbra készültem venni és még erőteljesebben eresztettem nyelvemet megkívánt útvonalára, és közben a melltartó csatjával vacakoltam. Nem tellett bele sok idő, majd ezt is eltűntettem. Mikorra már az utolsó akadályt jelentő ruhadarab is lekerült rólunk végre feldobhattam a napomat. Tudtam, hogy Wia törékeny lány, ezért is próbáltam óvatos lenni ezzel a behatolás témával, majd minnél óvatosabban mozogtam benne. Igyekeztem minnél gyorsabb lenni, s közben minden jelenleg elérhető helyre csókokat hintettem. Bársonypuha bőrét símogatva próbáltam minnél izgatóbb hatást elérni, és láthatólag ezen ötletem sikerrel is járt, mert apró, és félénk nyögések hagyták el a száját. Bár szex közben nem tudom, hogy lehet az ember félénk - de ő tud az lenni, azt én is vágom! Én viszont kevésbé... bár éreztem, hogy minnél erőteljesebben húz magához, és csodás mellei egyre erősebben fúródtak felső testembe, ami számomra egy erőteljes löketet jelentett a csúcsra...
A "dolog" végén következett a "szex utáni nyugalom" téma, de láthatólag ez is alvásba fulladt...
E kellemes este emlékei számomra örökké megmaradnak elmémben... csak akkor még nem vettem számításba, hogy elképzelhető: ez lesz az utolsó ilyen alkalom...
Reggel idejében felkeltünk ugyan, de negyed órán át hemperegtünk, nevetgéltünk, és én még csiklandoztam is őt, amire az este bevésődött hangeffektusok voltak a válaszok.
Mikorra végre kikeltünk áttémferegtünk a fürdőbe és együttes erővel letusoltunk, ami kis híján egy újabb közösülésbe torkollott - persze ismét csak miattam. Wia nem ilyen bátor, bevállalós szerelem téren - ő csak szimplán hagyja magát...
Reggelire ittunk egy kávét, és ettünk melegszendvicset. A falatozás közepedte szóba elegyedtünk:
- Szerintem most ez jobb menet volt, mint a múltkori...
Szólaltam fel hirtelenjében - persze bók gyanánt - de Wayolette válasz helyett csak kiköpte a kávéját, ami az asztalra és a pólómra fröccsent. Aztán gyorsan felállt, és véletlenül meglökte az asztalt, és az azon lévő váza virág nadrágomra ömlött. Erre már odarohant hozzám, hogy gyorsan mentse ami menthető és a nagy hevben véletlenségből rálépett a lábamra - ez persze belőlem is érdekes hangokat hozott ki.
- Jézus Mária! Strify! Ne haragudj! Sa-sajnálom. Olyan szerencsétlen vagyok!
- Ne! Ne! Nyugi. Én zavartam be, mert egy nem épp reggeli evészet közben felmerülő témával áltam elő...
- Úr Isten. Ne haragudj!
- De nem haragszom.
- Van még itt ruhád! Gyorsan: gyerünk! Öltözz át!
Miután átvedlettem elfurikáztam az egyetemig, majd kiszállás előtt még egy csókkal búcsút vettünk egymástól. Közöltem vele:
- 2re itt vagyok!
- Oké...
A jelenben...
Ezen megindító eseménysorozatok után még az egész délutánt együtt töltöttük. Elmentünk, vettünk hamburgert, később beültünk egy forrócsokira, majd eljutottunk a sültkrumplizásig a sarki gyorskajáldába.
És most itt vagyunk két köhögő roham között!
- Hallod, Wia! Mindenki minket néz. Gyere gyorsan! Üljünk le.
Ingatta a fejét, de válaszolni nem tudott, mert tovább fulladozott. A köhögése egyre csúnyábbá vált - és a hóhoz hasonló, fehér kesztyűjét szájához emelte. Rászorította, és becsukta a szemét. Szempillái sűrűjéből egy könnycsepp tört utat magának. Egy hatalmas köhintés: és az ujjai közül egy irigylésre méltóan szép, piros, sűrű folyadék tört elő. Fehér kesztyűjét teljesen befestette.
- Atya ég!
Szólt egy járó kelő, és már egy kisebb csoport vett minket körül. Hirtelenjében nem tudtam mitől féljek jobban: a paparazzóktól, vagy Wia esetleges halálától? Persze az utolsót választottam, és elkiáltottam magam, mikor Wia térdre rogyott.
- Valaki hívjon már egy mentőt, basszus!
Nem volt épp a legszebb módja a közvetlen közlésnek, de ilyen helyzetekben az ember nem tudja kontrollálni idegszálait. Az aggodalom végett kipirult az arcom - éreztem - és letérdeltem Wiával szembe. Magamhoz szorítottam. A köhögés megint kezdetét vette. Tudtam jól, hogy az én kabátom is beszíneződik, de egyáltalán nem érdekelt. Mellkasomra szorítottam, mire egy rekedtes hang nevemen szólított. Az ő hangja.
- Stri-fy...
Tovább köhögött, és éreztem, ahogy egyre jobban elnehezedik. Oldalra dőlt. Már tudtam, hogy elájult... odasietett egy illető, aki közölte velünk a tényeket:
- Orvos vagyok, talán tudok segíteni. Fektessük ki!
- Megőrült??! A hó miatt teljesen felfázik!
- Kérem, higgyen nekem!
Talán magam sem tudom miért, de ezekben az óvatlan percekben rámtört egy "igen, hiszek neked" hullám, amit hamarosan a mentő autó sípolása szakított félbe. Két nagyobb darab férfi lépett elő a kocsiból, akik hátra rohantak egy hordágyért. Felrakták rá Wia vékonyka testét.
- Dr. Mason?
- Igen, én volnék.
- A maga betege lesz, nem igaz?
- De. szóval tüstént irány a kórház! Maga is velünk jön, uram?
- Igen, ha nem probléma.
- Már hogyan is lenne? A kis hölgy örülni fog annak, ha magát látja meg először.
- Szóval még meg tudja menteni?
- TBC beteg, ugye?
- Igen.
- Akkor most még igen, de nem tudom meddig bírja még.
Megkönnyebbültem kissé, de még mindig aggodalmaskodtam. Bár hamarosan bejutottunk a kórházba, és Wiát bevitték az elsőbbségire - de oda már nem engedtek be. Amíg bent voltak Wayolettevel, addig felhívtam a szüleit, de ők közölték, hogy csak két óra múlva tudnak bemenni. Münchenben vannak, ami nem épp egy közeli város... szóval továbbra is csak magamra maradtam a félelmeimmel.
Azt a mindenit!! :O
VálaszTörlésKörülbelül ez volt az első amit kinyögtem, miután elolvastam a részt. Ez a rész egyszerűen varázslatos és sokkoló is egyben. Varászlatos mert fantasztikusan fejezted ki magad, mint mindig és a +18-ast is szépen megoldottad, de Wia, oh szegénykém. Remélem minden rendben lesz.
Iszonyatosan tetszett a rész, már nagyon vártam, épp úgy, ahogy a folytatást is!
Puszi
Azt a mindenit - köszönöm :)
VálaszTörlésIgyekszem minden körülmények között az elvárásoknak megfelelni ^^ bár ez nem is olyan egyszerű mint azt elsőre gondolná az ember lánya... :/ de minden esetre nagy örömet okoz a tudat, mi szerint neked tetszett! ^^ KÖSZÖNÖM :) igyekszem is a folytatással ;)