49.rész: Családi házlátogatás

Halihahó!

 Ó igen, tisztában vagyok, hogy közel-lassan két hónapja nincs rész, de azért még élek xD Szóval elöljáróban is jó olvasást! De szeretném közölni veletek: az tény, hogy Strifynek van egy tesója (itt a bizonyíték), de az is tény, hogy én nem tudom a nevét. Ha valaki mégis tudomást szerez a srác kivoltjáról, és életkoráról, az kérlek közölje velem - de mindeddig Danielnek hívják, és 14 éves^^ Pápiii :D

[Strify szemszög]

/Most tél van, beállt a patak;

sétálgatok a fák alatt: 

öles hóban áll mindegyik,

odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a galy,

mindent fehér szirom takar./

- William Henry Davies: A tél szépsége -

Néhány nappal később

Miközben lassú léptekkel körítve haladtam a frissen hullott hóban az üzlet felé elgondolkoztam milyen rég nem voltam már otthon. Persze nem mintha szükségem lenne a családi légkörre, pedig egész éppelméjű családom van - de én szólóban is tökéletesen el vagyok. Soha nem volt szükségem senkire, mindig mindent magam oldottam meg, mindenből egyedül másztam ki. Na jó azért nem mindig, de ha netán segítségre lett volna szükségem elég volt csak a kisujjam mozdítani. Ez jár azzal, ha az ember országi szinten elismert híresség.

Elmerülve gondolataimban nem vettem figyelmet az előttem vonuló óvodás csoportnak. Aprók voltak, szinte jelentéktelenek. Bár az én szememben ki nem az? Az óvónő után tipegtek, és biztos figyelmetlen lehettem, mert egyszeriben belém ütközött egyikük.

- Jaj ne haragudj. - sajnálkoztam, majd odébb araszoltam, mire a kis szőke, duci fiú közölte velem: - No probléma! - csak pislogtam. És szinte azonnal eszembe jutott Daniel... az öcsém. Hirtelen elegendő késztetést éreztem egy látogatásra, és mivel más dolgom úgysem volt - Rima meg minden bizonnyal idővel rájön, hogy most nem megyek érte, nem fárasztom magam a telefonálással - jobb híján fogtam magam, bementem az üzletbe és vettem egy-két nyalánkságot, mert ha a tékozló fiú egy másfél év után hazatér akkor azt nem üres kézzel kéne tennie! Bár szerintem az anyámék megértenék, hiszen a személyiségem velejárója, hogy inkább magamra gondolok, miközben másokat gyönyörűen elfeledek.

Egyenlőre halvány fogalmam nem volt arról, hogy mit fognak szólni, de minden esetre hazaaraszoltam, hogy Kirot és Yut is kellő információval lássam el.

- Mi?! Haza akarsz menni? - sajnálkozott Kiro, mire Yu rögtön megragadta a vállát, és leültette a székre.

- Ha haza akar menni nem kéne megakadályoznunk. Különben nekem nem fog hiányozni! - közölte Yu, amit egy lesajnáló mosollyal elrendeztem. Aztán szóra nyitottam számat: - Szerintem nekem sem fogsz, Yu! De ha mégis... már elég rég voltam otthon, meg különben is mindjárt itt vannak az ünnepek.

- Persze. Menj csak... de nem felejtettél el valamit? - tanácstalankodott tovább Yu, amire Kiro "nem értem" pillantást váltott. Hát követtem példáját, de én vele ellenben meg is kérdeztem: - Mit?

- Inkább kit... - egyből megvilágosodtam, és szarkaztikus mosollyal közöltem: - Rima előbb-utóbb rájön, hogy nem vagyok itthon, szóval...

- Hát gratulálok Strify, hogy ennyi empátiára nem vagy képes a saját barátnőddel szemben! - szólt közbe Kiro, amire szemeim a kétszeresükre kerekedtek. Még ilyen szakkifejezéseket alkalmazni! Vajon tudja, hogy mit jelent? Mert én ugyan nem, de biztos valami rosszat. Valami lekezelőt.

- Jaj ne sírj már. Strify melyik barátnőjével szemben volt empatikus? - na jó, már véglegesen összezavarodtam. Inkább leültem és nekiestem szürcsölni a kávémat. De csak nem hagyhattam szó nélkül.

- Ezt meg hogy értitek?

- Hát csak belegondolom magam a szemszögébe. Énnekem elég gáz lenne, ha fogalmam nem lenne, hol van a hapsim. Tudod Strify az empátia szakkifejezés együttérzést jelent! - adta tudtomra a holló-hajú, amire megforgattam a szemeimet - és bár nem így volt, de azt mondtam: - Tudom. Ennyire nem nézhettek hülyének!

- Oké. Bocs. - mentette a menthetőt a szöszi, amire megfogtam homlokom, és befejeztem a kávészünetet. Aztán felpattantam.

- Annyira elegem van, hogy mindig kibeszélitek a csigát a házából! - álltam elő ezzel a hasonlattal, és megfogtam a szatyornyi édességet, majd szó nélkül bedobtam a táskámba, amiben a hétvégére szükséges cuccaimat tettem. Elindultam az ajtóig, majd a vállam fölött az asztal előtt ülő társaságra meredtem:

- Na én léptem, majd jövök valamikor! Csá. - köszöntem el, és lerobogtam a lépcsőkön (nem volt türelmem liftezni), egyenesen a fekete passátomhoz. Ledobtam - először - magam mellé a táskát, majd előkaptam a telefonom, és SMS-eztem anyámnak, majd magam mellé hajítottam a Galaxy Minimet. Épp a slusszkulcsot készültem elfordítani, amikor akaratom ellenére ismét mobilomra néztem és...

- Ó! Hülye Yu. Hülye Kiro. Argh! - morogtam, és megint kezem ügyébe kerítettem a telefont. Benyomtam a kettes gyorstárcsázót, és fülemhez emeltem a kagylót.

~ Halihahó! - köszönt bele, mire én önkénytelenül kiegyenesedtem.

~ Merre vagy?

~ A Donatellában ücsörgök Erinnel és Rosezal.

~ Oké. - mondtam, majd letettem. Szinte magam előtt láttam Rima értetlen boci szemeit, és ahogy a lányoknak hisztizik, hogy mekkora idióta vagyok.

Utálom azokat az embereket, akik megmondják mit csináljak. De ezektől az emberektől már csak jobban azokat utálom, akik képesek bennem bűntudatot kelteni. Jó kevés ilyen személy van, de igen rövid távon irritálóak tudnak azok is lenni.

Öt perc és odaértem. Kiugrottam a kocsiból, mire Rima elém rohant, és határozottan rámförmedt:

- Mi az, hogy csak úgy lecsapod a telót?!?!?!

- Jól van ne sírjál már. Hol vannak a barátnőid? - meredtem a Donatella szűk kis teraszára, ahol ott ült Erin, és minden bizonnyal Rose. Roset még nem ismerem. Szőke, göndör hajú, ábrándos, zöld tekintetű lány. A lila-kék-sárga- és rózsaszín sálja fel volt húzva az orráig. Sokat tehát így sem láttam belőle, de különösebben nem is érdekelt.

- Látom. - szóltam közbe, mikor Rima ismét felém fordult.

- Oké, miért kerestél? Mert mielőtt megkérdezhettem volna letetted. - amikor ilyen követelődző szinte 100%-ig magamra emlékeztet. Nem is tudom, talán ezért nem bírom elviselni őt sem sokáig. Na jó, ez túlzás! Persze, a magam módján egész... pff. Szeretem... igen! Fogjuk rá szeretem őt. Vagy nem is tudom mit érzek iránta! Ezt szavakkal nem lehet körbeírni.

- Remélem van kedved kicsit kocsikázni!

- Ööö... a lányok! - hirtelen (rajzfilmbe illő mód) jelent meg Rose és Erin Rima két oldalán, és vigyorogva, sunyi, ravasz pislogások közepedte közölték velünk - pontosabban velem: - De van kedve! Mi úgyis hozzánk akarunk menni filmezni. Jó szórakozást! - ujjongtak felváltva, majd baráti ölelésbe burkolódzva Rimával elköszöntek, aztán tovább mentek. Mi meg összenéztünk. Én zsebre vágtam a kezem.

- Akkor gondolom benne vagy.

- Hova megyünk?

- A családomhoz. - de már el is kaptam a csuklóját, mert láttam a szeme állásán, hogy el akar futni.

- Mi?! Mi az, hogy a családodhoz? Ne!

- Nyugi már, imádni fognak, hiszen olyan kis cuki vagy! - hízelegtem neki, és szabadon lévő kezemmel megcsipdostam az arcát, mint az öreganyám szokta.

- Menj már! - utasított, és megkísérelt ellökni, de nem sok sikerrel. A következőkben már a kocsiban ültünk, és próbáltam az apját jobb belátásra bírni, hogy engedje el egy este erejéig.

~ De csak ma este? - aggodalmaskodott Hanataro úr, mire én rámosolyogtam a mellettem ücsörgő Rimára, aki egyébként szúnyogmód tapadt a kocsi ablakjára.

~ Természetesen! Csak szeretném, ha megismernék a szüleim.

~ Ragyogót ötlet, de azért az édesanyjának azt mondom, hogy egy barátnőjénél alszik. Tudod nem nagyon rajong azért, ha Rima fiúknál alszik. - na erre már ingerültté vált tekintetem. Ugyan kérem! Mit tudnék én ártani szegény kis Rimának?!

~ Szerintem nem szükséges hazudni, hiszen a szüleim is ott lesznek, ha ez megnyugtatja magukat.

~ Jaj! Én nem aggódom, vagyis...

~ Hanataro úr esetleg nem bízik bennem? - kontráztam, és sunyi, féloldalas mosolyt villantottam. Hanataro szerintem megérezte:

~ Dehogy is! Jó szórakozást.

~ Visszhall! Vigyázok a kicsi hercegnőjükre. - letettem, és szembe találtam magam Rima sötét tekintetével.

- Hercegnő? - érdeklődött, szemöldöke felívelt.

- Ne hisztizz már, legalább elintéztem!

- Ugyan. Apám csak amiatt engedélyezte, mert te vagy a pénzeszsákja! Ha te nem vagy, akkor pénz sincs. Máskülönben úgysem engedett volna!

- Hm. Ez meggyőző, de fele annyira nem, mint én magam! Nézz rám. Áldott jó gyerek vagyok! - kacsintottam rá, amire ő hitetlenkedve visszafordult az ablakhoz.

A szüleimmel a külvárosban éltünk. A házban öt szoba van, két nappali (emeleti, és földszinti), három fürdő (emelet, földszint, és az enyém), és egy konyha. Kicsi ház, de otthonos! Rimának viszont ez is meghökkentő volt.

- Ember! Te itt laksz?!

- Nem. Ez csak a nyári konyha. - viccelődtem, de Rima egyáltalán nem tartotta viccesnek. Szinte odafagyott az aszfalthoz. Mosolyogva néztem ahogy úgy néz a házamra, mint holmi mese-palotára. Kisegítettem: bal kezemet derekára helyeztem, és meglöktem. Megrázta magát, majd kétségbeesetten rám nézett. Elnéztem egy ideig, majd lassan elkezdtem lehántani a kesztyűket a kezeimről.

- Strify! Én nem megyek be!

- Ne hisztizz már. Ha nem jössz be a kocsiban alszol. - próbáltam ijeszteni, de ő hajthatatlan volt. Kiskutya szerű pillantása a régi cocker-spánielemre emlékeztetett, és mivel a régi cocker-spánielem szerettem, ezért neki sem tudtam túl hosszú távon ellenállni.

- Ne félj Rima. Ott leszek!

- És most kéne megnyugodnom?! - hajthatatlan. Megráztam a fejem, majd megfogtam a kezét, és végre sikerült bejutnunk. Közben csevegésbe kezdtünk:

- És ha nem tetszem nekik?

- Minden barátnőm tetszett nekik eddig.

- Barátnő?! Nem is tudom Strify. Nekem eddig nem volt olyan érzésem, mintha jártunk volna! - puff. Szinte lelökött egy szakadékról. Mentenem kellett a helyzetet, ugyanis anyának már beadtam, hogy járunk.

- Hát figyelj... ha neked az utóbbi napok eseményei nem jelentenek egyet a járás alappilléreivel, akkor nem tudom nálad hol kezdődik egy együttjárás!

- Hm... - nézte hirtelen a földet. Egész a bejáratig így történt. Aztán mikor kitárult az ajtó előre toltam. Becsuktam magam mögött, és elkiáltottam magam:

- Megjöttünk!

48.rész: Dejavu érzés?

Sziasztok!

 Sajnálom, hogy ismét ilyen későn hozom a folytatást, de be kell ismerjem, hogy ez se lett volna meg, ha nem találom meg az e-mailemen xDDD minden esetre ha már így alakult: JÓ OLVASÁST! *-*

[Rima szemszög]

/Most, hogy elmentél

Én rosszul lettem, és

Soha nem fogom megérteni,

Hogy miért jó egyedül lenni egy Valentin napon./

- Fordítások -

Ma már nem megyek haza. - boronáltam el magamban, miközben a mellettem alvó Strifyre meredtem. Fura, hogy őt a szex kifárasztja, engem meg felpörget!

Éppen a telefonom vettem a kezembe, hogy tárcsázzam aput, bár még tudtam, hogy a munkahelyén lesz. Két csöngés után fogadták a hívást. De nem apu...

~ Szia, apád épp a mixerrel konzultál!

~ Öö... Shin? Remek... akkor majd visszahívom! A fenébe, pedig elég fontos lett volna.

~ Micsoda? Átadom szívesen! - hirtelen a torkomba ugrott a szívem, és nem tudtam eldönteni, hogy helyes e ha elmondom neki. Ha tudná, hogy milyen gyorsan túltettem magam a szakításon. Na már nem mintha neki nem lenne így mérföldekkel könnyebb! És különben is... ebben a korban még nem kéne megállapodni, én azt mondom! Persze az sem épp a legokosabb döntés, ha minden héten más partnerünk van, de azért én még itt nem tartok! És várhatólag nem is fogok. Így is elég kellemetlennek érzem a fenn álló szitut!

~...Rima?!

~ Ja! Semmi. Csak mondd neki, hogy üdvözlöm. - hazudtam. De minek? Közben felfigyeltem rá, hogy remeg a kezem, és az ajkaim. Mégha csak én figyeltem volna fel rá!

~ Nála vagy, ugye? - hirtelen kitágult a pupillám, a szívem hatalmasat dobbant, és nem tudtam eldönteni, hogy most visszaszóljak Vanessa kapcsán, vagy inkább bölcselkedve csöndbe maradjak. Shin persze tovább hajtotta saját kis mondandóját: ~ Mondd meg! Tudhatom. Jogom van tudni! - akaratoskodott, és nem tudtam mire fel ez a nagy "nekem is közöm van hozzád" feltüzelés. Na, de ha arra a szőke lányra gondolok... arra a... Vanessára... mi sem egyszerűbb? Ha hallani akarja, hallja!

~ Igen... - suttogtam, és hirtelen megmoccant mellettem Striff. Az ágyon ültem, és ültemben éreztem, mintha mégjobban besüppedne a matrac, és valamiért remegés kerített hatalmába. Tiszta olyannak érzem magam, mint Jenna, a Kínosban.

~ Sejtettem... látod nem olyan nehéz ez! Persze megérdemlem amúgy is. Csak tudod a helyzet az, hogy hiába szeretem Vanessát, de te... - hiába kezdtem izgulni minden porcikámban a ki nem mondott szavakért, mert nem mondta ki - azaz kimondta, csak én nem hallhattam, ugyanis Strify elvette tőlem a telefonom.

~ Akadj már le róla! Mi olyan nehéz ezen? Viseld a következményeket! - ordított bele, úgyhogy már be is fogtam a fülem. Eleve félek mindig, mikor bárki is felemeli a hangját.

~ Mintha te azt tudnád milyen!

~ Hidd el... ha valaki, hát én tudom. - azzal lesütötte tekintetét, és kinyomta a telefont. Én meg persze hoztam a formám, és kikaptam a kezéből, majd rátámadtam:

- Mi a fenét csináltál?! Semmi közöd nincs a magánbeszélgetéseimhez!

- Akkor némítsd le a telefonod... - nyögte be, majd visszazuhant az ágyra, és elfordult a fal felé. Ezzel sem lettem okosabb! Mégis mit vártam? Hogy tárt karokkal fogadja, ha én Shinnel beszélgetek? Már Strifyvel sem ápolunk egy átlag kapcsolatot, tehát nem tehetek ellene semmit. Persze soha nem ismerné be, hogy féltékeny, mert sérti a becsületét - de kit érdekel? Viszont én se a folytonos puffogásomról vagyok híres (na jó ezen vitatkozhatunk, mert Strifyvel rendkívül könnyen hajba kapok), ezért visszafeküdtem mellé, és félénken, de átkaroltam a vállát, és hozzábújtam.

- Ne haragudj...

- Miért kéne?! Nekem nincs közöm a magánbeszélgetéseidhez... - forgattam szemeimet, de nem szakítottam félbe romantikus pillanatunkat. Már amennyiben romantikus az, ha valaki az expasijával beszél telefonon, és a jelenlegi... hát... Strifyt mondjuk azért pasinak se bélyegezném, de azért fogjuk rá, hogy az! Na szóval: és a... tudod: pasim, meg kiveszi a kezemből a telefont, és leteszi. Hm... talán jobb lenne, ha a lepedőakrobata idomáromnak nevezném? Meglehet. Ez amolyan... barátság extrákkal! Na jó mondjuk én nem vagyok egy Mila Kunis... Strify pedig még nyomában sincs egy Justin Timberlake-nek, de azért... a szitu kb. ugyanaz!

- Strify! Te vagy Justin Timberlake, a Barátság extrákból!

- Nem. Én Andreas Hudec vagyok, Zombilandből! Téged egyáltalán nem merít ki a szex?

- Hát... mondhatni...

- Pedig jó lenne! Mindegy. Nálam többet nem alszol!

- MI VAN?! Te se nálam!

- Nekem protekcióm van, mert apád a spanom!

- Nekem is, mert apám az apám!

- Hm. Ezzel tényleg nem lehet vitába szálni...

És innentől kezdve már aludni sem tudtunk. Helyette elég érdekes, mentális problémákról beszéltünk (mint a féltékenység, irigység - amikről ugyan nem tehetünk, mert spontán jönnek), és az én iskolás ügyes-bajaimról. Na meg az újonnan jött hóbortomról, mi szerint minden szituációról legalább egy film - és a komplett szereplőgárda - jut eszembe. Ilyen ez!

- Ez nem akkora probléma, csak engem idegesít. - ismerte be, mire én felsóhajtottam. Persze, minden embernek vannak fura szokásai, mániái, eszményei - de az enyémek miért mindig ilyen különlegesek? És ezáltal különleges mód idegesítőek is.

- Rendben. Majd igyekszem változni! - itt most az ember lánya, valami über-totál-tuti romantikus blablát várna, mint pl. "ne! Soha ne változz meg, mert így vagy jó nekem. Önmagadért szeretlek!", és be kell valljam először én is ezt vártam, de mikor eszembe jutott kivel van dolgom azonnal besírtam volna. Pláne a válaszon!

- Azt nem venném rossz néven... - mondta egyszerűen, én pedig morogtam egy erőteljesebbet, és inkább elfordultam. A helyzet megint kockamód fordult: ő karolt át engem, és jó erősen magához húzott, igen, meztelen felsőtestéhez (kihagytam, hogy az enyém is meztelen, ezért a nyakamig húztam a takarót).

- Jól van már, miért kell mindent komolyan venned? Ez csak vicc. I kidding you! Érted?

- Nem értek spanyolt!

- Ez angol...

- Ja. Azt elvileg értenem kéne, deee... nem! Nem megy. Én franciát tanulok!

- Én is azt tanultam, de mégis tudok angolul. ANYANYELVI SZINTEN!

- Ó, most hova sz*rjak?

- Ne flegmázzál, mert elégetem a ruháidat!

- Én meg a kottáidat! - még mekkora mázli, hogy mindketten tudjuk mivel fenyegetni a másikat, ezért soha egyikőnk se hajtja befolyása alá a másik felet. Így volt ez most is. Ezután már mi sem volt egyszerűbb, mint csöndben maradni.

***

A Strifyvel töltött napom egész jól alakult, attól függetlenül, hogy másnap tudtam iskola. De megígértettem vele, hogy bejuttatom a stúdióba előbb őket - mivel is apámnak üzleti gondjai akadtak, ezért sürgősen Münchenbe kellett utaznia, és a helyettese nem szereti a nyüzsit, ezért örökké csak órák után enged szabad utat a várakozó sztároknak - cserébe ő eljön értem iskolába.

- Egyszerűen imádod a formás kis hátsódat cipeltetni! - horkant fel akkor, és marcona arckifejezéssel továbbállt. Ilyen ez, de legalább nem kell sétálnom! Valamit valamiért.

A suliban a suliboxom előtt tébláboltam miközben Erinre vártam. Ő sajna a külvárosban lakik, szóval kétszer olyan nehéz bejutnia, mint nekem -, de én megvárom, bár addig tökéletes célpont ként szolgálok a Kristi féle osztálytársaimnak. Ja igen: újabban a terror viselője, s kiemelkedő tisztje Kristi lett, a lány, aki előttem ül. Mekkora mázli, hogy előttem! Legalább nem kell kiszedegetnem már az ő papírgalacsinjait is a hajamból! Ó, és lám... csak emlegetni kell.

- Ó, csáó Rima! Min meditálsz? - vigyorgott rám a két srác álltal közre fogott Kristi, mögötte ott csoszogott Wilma, és Loretta, a hűséges talpnyalói - akiket lassan már meg sem lehet különböztetni Kristitől. Sóhajtva vitt gondolatom azon irányba, hogy vajon hány ezer suliban vannak ilyen csapatos klónok - de biztos nem ez az egyetlen. De idegesítően köpönyegforgatónak már ez a legidegesítőbben köpönyegforgató!

- Erint várom. - közöltem csevegő hangnemben. Ó, hogy vagyok én képes ezzel a jeti talpú nőszeméllyel jópofizni?! Csodálom a kitartásom.

- Erint várja! Ó. Jó kis kutya! Nem igaz lányok? - fordult hátra a már viháncoló "barinőjihez". Szúrta a szemem az oldalt kibuggyanó hája, ezért nem tudtam koncentrálni arra a tényre, mi szerint a vicc elsődleges témája én vagyok. Mégis kit izgat mikor rajta nem, hogy 5 kiló felesleg van, hanem ötvenöt!

- Rima! - szólított meg egy ismerős hang a távolból. Megpördültem, és esküszöm majdnem elsírtam magam, mikor megláttam Shint. Várná az ember, hogy majd ott áll mellette Erin, de ez nem így volt.

- Van egy perced?

- Hogyne! - hát mégis milyen kérdés ez? Még ha maga Lucifer állna most ott helyette akkor is rábólintottam volna. Inkább ő, mint ez a megátalkodott hiszti-császárnő. Kedves, és őszinte mosollyal hagytam hátam mögött őt és gárdáját, majd odatopogtam Shin mellé. De ekkor Kristi megint közbeszólt, pontosabban ordított:

- Marcel! Vanessa üzenteti, hogy ma a nagyszüleinél lesz, ott keresd őt!

- Kösz Kristi. - rendezte le az említett, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne.

- Mit szeretnél? - próbáltam kevésbé flegma hangnemet produkálni, de nagyon úgy tűnik, hogy ez neki nem esett le. Ingerülten ismételte meg kérdésemet, majd bővítette:

- MIT SZERETNÉL?!?! Milyen kérdés ez?! Épp most mentettelek meg Kristiéktől. És ha épp tudni akarod Strifytől várhatod, hogy ilyet csináljon, mert NEM FOG! SOHA!!! Neki a legfontosabb személy mindig is önmaga lesz!

- Azért hívtál ide, hogy ezt közöld?! Hát köszönöm szépen! - hagytam volna hátra, de elkapta a karom, és erőszakosan magához vont. De csak addig ellenkeztem, míg teljesen át nem ölelt. Azután már képtelen voltam...

- Rima, te a legjobbat érdemled! Miért pont Strify?

- MIÉRT PONT VANESSA?!

- Hm. Ez betalált... - engedett el, én pedig hátrahagytam saját gondolataival. Nem tagadom jól esik két férfiú figyelme is egyszerre - már amennyit Strifytől kapok -, de azért nekem is van tartásom! Ilyen még a mesében nincs, komolyan mondom... a becsengetés, ami álltalában a Pokol első bugyra szokott lenni számomra, most megváltásnak tetszett! Azért mint azt szoktam megint bevártam a tanár érkezését a termem előtt, és csak mikor már feltűnt az oktató akkor slisszoltam be.

This Is Halloween ;)

Halihahó *-*

 Elvileg rohadtul álmos voltam, de nem bírtam bealudni, mert tudtam, hogy valamit elfelejtettem - és mi az a valami? A Halloween *-* Ugyanis Halloween alkalmából én elutazom - nem, nem megyek semmi féle buliba, vagy szektába - ezért is szólok előre, hogy, aki most keresne rész ügyben felejtse el, mert nem vagyok itthon xD Telefonon meg még nem vagyok akkora sztár, hogy tudjak blogolni O.o Jó persze ebbe a mai világban mindenki nyáladzik a sok jó okos telefonért (én már csak tudom, hisz ez alól én se vagyok kivétel xD), amik közel lassan már a házidat is megírják helyetted O.O Azért az nem lenne rossz x) De hagyjuk is a sületlenségeket!

Fél kómában ugyan, de muszáj feltegyek két vidit a halloween alkalmából, ami elég profi szerintem legalábbis, és nem mellesleg, amire készültek Marilyn Manson száma - és köztudott, hogy Strify is nagy kedvencének tartja a bizarr egy külsejű énekest. Emellett nyilvánvaló tény, hogy a CB-sek is előszeretettel nyúzzák ezt az ünnepet - télen/nyáron!! Elég csak rájuk nézni xD Ezért már van még egy érvem, hogy miért írjak :P HAPPY HALLOWEEN ^^ pussyy

u.i.: majd igyekszem a folytatással, de csak hétvégén, mert hétközben nem vagyok netközelben, ugyanis az őszi szünetet apumnál töltöm :P pápi ^^

47.rész: Önző ember

Halihahó *-*

 Magamat meghazudtolva siettem a résszel Linnek hála ;) Neki köszönjétek! :) Ám nem is pazarlom a szavakat: jó olvasást ;)

[Strify szemszög]

/A hattyú zeng. Az ég sötétül egyre,

majd sárga lánggal égni kezd lobogva, 

s szálakra bomló zöldre vált remegve./

- Giovanni Pascoli -

Még ha igaza is van egyes szempontjaiban, még azt nem hinném, hogy a többiek nélkül semmit nem érek, hogy finomítsak a Rima által erre használt jelzőn. Persze az jogos, hogy beképzelt vagyok, és evégletből tökéletesen megérthető az is, hogy nem esek egy könnyen szerelembe, csak úgy tartom bármelyik lányt megkaphatom. Hát így belegondolva ez sem mindig igaz... mi van?! Dehogyis nem! Igaz! Ha a kedvem úgy tartaná mind a 10 ujjamra akaszthatnék egy-egy nőcskét. Elvégre Rimánál is elértem, hogy kiszeressen Shinből, és helyette engem részesítsen előnyben! De azért küzdenem is kellett, be kell ismerjem. Viszont a szerelem dologra visszatérve... nem, nem vagyok szerelmes Rimába, szerintem nem! Bár most ellent mondok magamnak, mert a közelmúltban csak elismertem... milyen rosszul tettem ennek megcáfolását! Hisz ha nem lennék magas százallékban szerelmes Belé, akkor nem törtem volna magam azon, hogy Shin helyett rám térjen az érdeklődési köre. Továbbá be kell ismerjek még egy apróságot is: mikor még Wayolettel voltam sem telt el úgy éjszaka, hogy ne gondoltam volna rá. Milyen meglepő ilyet egy férfitól hallani? Na igen. Még magam is elcsodálkozom ezeken a kitöréseimen, de ami igaz, az igaz - és már csak a férfias becsületem végedt sem tagadhatok!

- Strify! - hallottam meg az előbbiek során alaposan kitárgyalt illetékes hangját, és megpördültem. Szaladt. Utánam.

- Mi van? - érdeklődtem stílusomnak megfelelően, ő pedig ezen megint felkapta a vizet, láttam az arcán. De megrázta magát, és már lassú léptekkel indult meg felém. Uta során még meg is botlott, és nem hagyhattam ki a nevetést.

- Ne nevess, mert bocsánatot kérni jöttem!

- Miért is?

- Megsértődtél, nem?

- Hát... ráfoghatjuk. - elgondolkoztam, majd vállat vontam. Nem is tudom min is sértődtem meg... min is?! De most komolyan! Ja persze... a táncórán történtek végedt, legalábbis, ami utána köztünk lezajlott.

- Sajnálom. - búgta, és lesütötte szemét. A lábát kezdte fixírozni, én meg felsóhajtottam. Lassan én is elindultam felé. Mikor már csak pár centi volt köztünk megfogtam állát, hogy a szemembe nézzen. Aztán mikor tekintetünk találkozott... azok a barna szemek. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Éreztem. Furcsa volt, de legalább lezártam a benső vitámat, hogy szeretem e vagy sem. Mosoly húzódott arcomra, ő pedig dermedten figyelt rám. Mekkora mázli, hogy ilyen szexi kék szemeim vannak? Nahát. A "semmi gond" helyett egy sokkal idillibb, romantikusabb módját választottam ennek zárására: a köztünk lévő távolságot csak még jobban lecsökkentettem, és rátapadtam szájfénytől ragacsos ajkaira. Elengedtem állát, és levezettem kezeimet formás derék tájára, majd feljebb húztam - muszály is volt, mert Rima magassága nem épp egekbe törő. Az ő szintje kb. a földszint az enyémhez képest. Apró, japán lány. Mikor elváltunk lenyaltam a számra tapadt ajakbalzsamát, és nem hagyhattam ki a megjegyzést, mi szerint:

- Miért pont epres? Azt utálom. Tudsz róla, hogy a cseresznye mámorítóbb? - grimaszából az jött le, hogy már teljesen kilépett a kábulat határai mögül, ezt mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy pökhendin elfordította fejét, összefonta karjait, és lehordott a sáros földig:

- Én szeretem az epret! Az meg már nem az én hibám, hogy neked ízlés görcsöd van...

Nők. Mit is mondhatnák én, mint férfi szemlélő? Nekem aztán tök mindegy milyen a sminkje, a legszívesebben úgyis pucéran látnám az ágyamba, alattam. Akkor meg hol itt a probléma? De mindegy is. Ezt neki nem mondhatom, mert megint összeveszünk, holott most békültünk ki!

- Hm. Harcias! - jegyeztem meg egy biccentés kíséretében, amire megint elmosolyodott. Ha tehetném folyton azon kísérleteznék mivel lehetne zavarba hozni, mert egyszerűen olyan nevetséges. Vagyis na... hogy is szokták ezt mondani a csajok? Aha. Cuki! - de wait a minute! Miért ne kísérletezhetnék?

- De még mennyire! Muszály megvédenem magam. - így ő, mire én bele is vágtam saját kis játékomba:

- Szeretsz engem, Rima?

Ledöbbent. Hát nem meglepő, de semmi gond! Talán erős kezdés volt, de ezt betudom egy igennek. Ezt nem szégyelltem vele is közölni:

- Hah. Hallgatás beleegyezés! - diadalittasan vigyorogtam, és elfordultam, majd meg is indultam eltervezett irányomnak megfelelően. Ő viszont nem várt választ adott kérdésemre:

- Még szép, hogy igen! - megtorpantam. Tulajdon képen nem a legjobb dolog ilyenkor dermedten megfordulni, és rámeredni. De pedig ez történt. Ha a helyembe lett volna bárki is a saját fajomból biztosra veszem, hogy nem várja el egy szelíd, aranyos, visszahúzódó, de néha mégis csak kissé egoista lánytól az ilyen nemű őszinteséget. Viszont a mucsó-macsó, megrendíthetetlen Men In Black kisugárzásomat meg kell tartanom, ezért visszaváltottam arra az irritáló, és lenéző arckifejezésemre, amit az engem körülvevő emberek már oly' jól ismertek, és így feleltem:

- Hű. Mehetnék lottózni. Gondoltam... - néha nem bírok a bunkóságomnak megálljt parancsolni. De ez szexepil, oké?!

- Na és most beszéljünk arról hol is kezdődik a beképzelt fogalom. Mert ha nálad, akkor eláshatom magam! - közölte hűvösen, és elsietett mellettem. Azt hiszem őt nem könnyű ilyenkor kiborítani. Általánosságban meglehetősen az, de most nem. Persze ha már az általános fogalmánál járunk ki ne hagyjam, hogy bármily bunkó is lehetek, ő mindig képes egy frappáns szöveggel előrukkolni, ami után már élni se mindig van kedvem. Most még van, de nem tudom ez meddig lesz így!

Besiettem mellé.

- Hát ez nem volt kedves! Sőtt. Flegma!

- Közlöm veled drága Striff, hogy a flegmaságnak is te vagy a koronázatlan királya. - még jó, hogy van vésztartalléknyi önbizalmam is! S hogy tervem csak a beteljesedést kövesse elhatároztam, hogy megfogom a kezét. Ugyan kérlek! Noha még egyikőnk sem mondta ki több, mint valószínű, hogy járunk, és ez elég alappillér, nem? De akkor... miért nem merem megfogni a kezét? Maga mellett lóbálta, és szemügyre vehettem neon rózsaszín körmeit, ahogy a Nap fénye megcsillan rajta. Tudom, hogy puha, hiszen a testének többi része is az - vagyis a múltkor az volt. Na jó! Most vagy soha!

Nyúltam keze felé, de ő erre zsebre tette. Most vagy a fejembe lát, vagy hátul is van szeme! És most hogyan tovább?

- A fenébe. - morogtam, és meghallhatta, mert a válla fölött hátra pillantott. Fogalmam sincs miért, de ismét megtorpantam, és én is zsebre tettem a kezeimet. Chh... nevetséges! Gyerünk már Strify...

- Mi van?

- Semmi. Menj csak.

Ha valaki megfogja egy lány kezét az mennyi mindent jelenthet, hogy ilyen nehéz megtenni? Wiáét, és a többi barátnőmét is simán megfogtam. Mi van már?

Megint elindult, és én felsóhajtottam, majd erőteljesen szuggeráltam a keskeny, kicsi, kacsót. És végül egy utolsó hatalmas levegővétel után előre nyúltam, és... hát egy kicsit mást fogtam meg mint kellett volna. Rima pedig visszakézből vágott volna egyet - legalábbis ezt érezhettem, de nem ez történt.

- Ööö... Strify?

- Bocs, de olyan jó a segged! - hitetlenkedve nézett rám, én pedig elpirultam. Hát komolyan nem vágom mi bajom van!

- Remek, de ne az utca kellős közepén kezd el paskolni.

- Mondtam, hogy bocs.

- Hülye kéjenc! - azzal egy hetyke mozdulattal hátra vetette haját, és tovább sietett, majd ismét megállt: - Amúgy merre is megyünk?

- Hát... hozzánk! - válaszoltam neki egyszerűen, és most ő pirult el. Nem értettem ezért rá kérdeztem: - Mi van? - megrázta a fejét, utána duruzsolt valami "semmi" szerűséget. Mivel aranyos volt már biztos voltam benne, hogy sikerülni fog...

- Amúgy mi baj van, Strify? Olyan furi vagy...

- Meg akarom fogni a kezed. - mondtam neki egyszerűen, még a vállam is megvontam. Háhá! Megint hozom a formám. Ő pedig még jobban elpirult.

- De miért?

- Nem tudom. - ismertem be, és már nyúltam is apró végtagjáért. Sikerült.

***

- Zárva. - szólt oda, mikor rányitott a kilincsre. Mosolyogtam, és már kezdtem élvezni is a helyzetet, hogy csak ketten leszünk otthon. Épp azon fantáziáltam mit fogunk a szobámba művelni, miközben a kilincset a kulcslyukba paszíroztam. Hm. Egy kis gyakorlás!

Elfordítottam, és kinyitottam. Odabent síri csönd volt. Rima belekapaszkodott a vállamba, és úgy nézett körül - aztán egy sóhajtás csapta meg a fülem. Beljebb surlódtam, ő pedig reszketve bújt hozzám.

- Valaki van odabent!

- Persze. A házi szellemem!

- Strify, ne idegesítsél már! - nyafogott, majd még jobban belém kapaszkodott. Hazudnék ha azt mondanám nem élveztem a helyzetet, mikor helyes kis mellei belém fúródtak, ezért nem is mondom. Csak beljebb léptem, de megint elkapta a kezem:

- Ne már Strify!

- Nyugi, kislány... - és elindultam a hang forrásának megfelelő irányba. Követett, de közben perc-pillanat se engedte el a kezem. Néha elég nehézkes volt vele lépést tartani, mert ha rossz helyre tettem a lábam szinte azonnal letaposta.

Egy nyögés. Azt hiszem már kezdem érteni a dolgot! Aggodalmaskodva meredtem Rimára:

- Ő... hehehe! Nem vársz meg inkább itt?

- Miért tenném? Akkor egyedül leszek! - nyafogott. Hát ha valamit akkor ezt sosem fogom tudni értékelni a nőkben! Minek az örökös hiszti?

- Hát de a hang Kiro szobájából jön. Akkor itt nem lesz semmi bajod!

- Megyek veled! - akaratoskodott, és nem tudtam eleget tenni saját óhajomnak, ehelyett dühösen vágtam egy fejet, és kicsaptam Kiro szobájának ajtaját. A látvány magáért beszélt: Kiro feküdt a takaróján - ami félig le volt már túrva - és Kiron pedig... Yu. Ruha viszont egyiken sem volt. Mivel megmagyarázhatatlan egy szitu volt kapva-kaptam az alkalomnál, és egyik kezemmel elkaptam Rima vállát, a másikkal pedig eltakartam a szemét.

- Bakker! És hol marad a "ne zavarj" tábla?! - nekem nem újdonság a szituáció, hiszen a banda 5/2-e biszexuális. De Rima miatt már aggódtam, mert féltem, hogy az ő... minek is nevezzem? GYERMEKI szívében ez kárt tesz!

- Szorri de valaki az összes papírt összefirkálta! - így Yu, és egy tekintéjes darab párnát lódított felém. Hát jó. Akkor itt az ideje távozni.

Átmentünk a szobámba, és már kezdtem neki a magyarázkodásnak, de Rima újonnan meglepett:

- Jaj de jó, hogy végül mégis összejöttek! - lelkendezett, én pedig úgy nézhettem, mint, aki szellemet látott, mert rám pillantva elnevette magát.

- Bocs, neked nem szóltam, hogy tudom, hogy Kiro bele van buzulva Yuba!

- Még jó, hogy nem szóltál. El se hittem volna, de már mindegy...

- Nem e? Ahhoz képest tök lazán vetted a szitut.

- Mit tehetnék? Ez már csak ugyanaz, mint mikor ők nyitottak rám mikor épp Chrisszel voltam...

- NEM ÉRDEKEL! - hadonászott maga előtt kicsi kezeivel, én meg nem tudtam eldönteni, hogy a homoszexualitás taszítja, vagy csak szimplán féltékeny. Na és az a lehetőség sincs kicsukva, hogy is-is! S amíg én ezen gondolkoztam hirtelen betoppant Yu egy köntösben:

- Anyád keresett!

- Minek?

- Nem mondta, csak, hogy majd hívd vissza.

- Remek.

- Mé' a f*szé hagyod itthon a köcsög telefonod?

- Mert anyám örökké hívogat? És nem mellesleg ti is... - Yu arckifejezéséből lejött, hogy felhúztam, de Rima előtt nem akar kinyírni. Ezt persze közölte is:

- Köszönd meg Rimának, hogy megtisztel a jelenlétével, mert, ha nem lenne itt már rég kiszaggattam volna a beleidet, és úgy akasztottalak volna fel a kinti diófára! Nem elég, hogy megzavarsz szex közben, még bunkóskodsz is.

- Bocs Yu... - vontam vállat, mire ő egy morgást hallatott és rám ugrott volna, ha nem rántom magam elé Rimát. Mondtam valami rosszat?

- Hé! Nem vagyok élő pajzs, cseszd meg! - szólt rám még Rima is. Na tessék... Yu sem állt kötelet a továbbiakban, olyan alapon, hogyha én kötegszem, ő is visszaköt.

- Előbb megzavartál aktus közben baszod, ne akard, hogy a kis barátnődön vezessem le kanos indulataimat!

Ezúton nem csak én hanem Rima is meglepődött. Ő még egy kicsit be is rezelt, mert közelebb súrlódott. Én nem álltam jót magamért - és fogalmam sincs miért, mikor sosem merek szembe nézni Yuval, de most mégis felpattantam, és megragadtam a köntösénél, közelebb rántottam, és befenyítettem:

- Csak próbáld meg, és elköszönhetsz a nagyra becsült heréidtől, te dög! - úgy éreztem, mintha valami adrenalin löket tört volna rám, és már-már legyőzhetetlennek éreztem magam, de utána eszembe jutott ki is Yu, és visszafogtam magam. Elengedtem.

- Szerencséd. - mondta, és kisétált. Én még egy ideig álltam, és néztem utána, majd megpördültem, és Rima csillogó szemeivel találtam szembe magam.

- Mi bajod? - kérdeztem tőle, és ő pedig összetette a kezét, majd feltérdelt, és továbbra sem óvatoskodott visszavenni szeme ragyogásából:

- Ó, Strify! Te megvédtél! - szinte éreztem a rózsaszín ködfelhő utószelét, ezért valamivel azonnal vissza kellett hoznom a földre.

- Ne szokj hozzá...

- Gyökér.

- Máris jobban tetszik! - ültem le az ágy szélére, és megcsókoltam. Hosszú, szenvedélyes csókot produkáltam, miközben lenyomtam az ágyra is. Közben ott simogattam ahol értem, és átadtam magam a gyönyörnek, amit formás idomai jelentettek.

46.rész: Táncolj, ha tudsz?!

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a részt, de mint már korábban is említettem a suli mellett nem tudom milyen sűrűségben fogom pakolgatni a részeket... :/ Remélem egyenlőre ezzel is beéritek, és, ha mégsem... a napokban felfedeztem régi irományaimat, és felpakoltam egy blogra. Ha unatkoztok megnézhetitek, hogy hogyan is jutottam el idáig - minden esetre sokkal (mérföldekkel) jobban fogalmazok, hogy had legyen már egy kis önértékelésem :) pápi ^^

itt a másik blog: http://justmymemoris.blogspot.hu/

[Rima szemszög]

/Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,

ahol az idő feledne s a Bánat nem érne el;

de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,

volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon! /

- William Butler Yeats -

Mivel huzamosabb ideig nem bírtam volna Shin közelében lenni, ezért gyorsan keresni kellett egy jó kis kifogást, olyan alapon, hogy legyen okom lelépni, és senki se kezdje furcsálni a helyzetet. Ez a kifogás ily mód lett Yuki táncórája, amire általában el se szoktam járni, de most épp kapóra jött. Fogalmam sem volt arról, hogy Strify is velem tart e majd.

- Na, nekem mennem kell! - igyekeztem mellőzni a továbbiakban a halogatást, és lassú, kimért léptekkel - hátha Striff rájön, hogy velem akar jönni - elindultam a kijárat felé. Épp jó lett volna kicsit kettesben lenni vele, mert nagyon meg szerettem volna beszélni vele, azt, hogy mi is van kettőnk között. Ez most csak barátság (sz)extrákkal, vagy komolyabban gondolja? Bár esetében az is kérdéses, hogy mi a komolyság, mert meglehetősen szabad szellem a lelkem, szóval mindig azt keresi, amiből haszna lehet. Nem tudom mi haszon származhat abból, ha velem kavar, mert apám a Shinnel való kapcsolatom miatt is padlót fogott. Bár Strify közkívánatra is a kedvenckéje, szóval... de várjunk! Van még egy jobb kérdés is: vajon ÉN akarom?

- Merre mész? - érdeklődött apa, és még fel is pattant ültéből. Gyorsan feldobtam a táskámat vállamra, majd meg is indultam kifelé, de azért válaszoltam neki:

- Megnézni Yukito-kun táncóráját. - magyaráztam szememet forgatva szórakozottan, és kisvártatva még megtoldottam pár jelzővel: - Egyéb aránt ti még meddig maradtok?

- Hát lezárjuk az albummal kapcsolatos tervezgetéseket, és majd utána elengedem a fiúkat.

- Remek! Akkor én léptem a belvárosi színházterembe.

Már mentem is kifelé, meg se várva a folytatást. Ezzel szerintem kellő információ adásával láttam el az engem követni akarókat.

Nem settem túlságosan, mert újabban a legkevésbé sem érdekelt mit ugrálnak össze-vissza a bátyám és kis csapata. Amúgy meglepő, de a bandában nem csak Yukito japán származású, hanem mellette ott van Eric és Keichiro is. Seth, valamint Eathen német származásnak örvendenek, bár Eathen szülei skót bevándorlók. Erről tökéletesen árulkodik az elég angolos kiejtése, valamint a szavak törése, és a "sch", vagy "z" kiejtése.

A srácok elemzésének végére már meg is érkeztem a tánc-terembe (ami esetünkben egy színpad, és sok-sok szék), ahol a fiúk már javában ugrándoztak. Keichiro egy meg nem értett zseni, akár csak én, ezért persze imádjuk egymást, csak nem szándékozom komolyabb figyelmet fordítani a bitang pusztulatosan helyes pofi mögött megbújó vad, homoszexuális, nimfósnak!

- Nahát, ki tévedt erre? - üdvözölt sajátos hangsúllyal az említett, és már toppant is elém, hogy ölelésre invitáljon. Elmosolyodtam, és fogadtam gesztusát, majd egy forró (felőlem értsd akár szó szerint) ölelést követően bátyám vádló tekintetével találtam szembe magam.

- Mindig a legváratlanabb percekben vagy képes előbukkanni. Nem tudsz a s*ggeden megülni, otthon? - éppen kivédtem volna magam a tökéletesen tökéletlen támadás elől, de Eathen cselekedett helyettem: szőke, dús hajába beletúrt, és hatalmasat lökött bátyámon, majd morgott neki valami franciát. Ezért rühellem, hogy bátyámék az egyetemen franciául tanulnak, mert olyan szinten elszalad velük a ló, hogy sajátos egoizmusuk már-már megrendíthetetlen.

- Hallod, ember! Mi lenne, ha kissé kedvesebb lennél a kis nyuszipókkal? - Eathen nagy lelkesedéssel szokott engem minden féle vegyes állatfajnak nevezni, legyen ez akár egy ízelt lábú nyúl, vagy macska, esetenként a "cicabuci", amit nem tudom milyen kategóriába kéne soroljak. Sóhajtva foglaltam helyet az egyik széken, és előkaptam az okos telefonom, majd pötyögni kezdtem rajta szorgalmasan valamit Akane-channak, aki épp lebetegedve otthon fetreng.

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

Meddig tart a táncpróbája Yuki-kunnak?

˙Látta˙15.36perc˙Spend from Chat

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

fogalmam sincs de haza akarok érni

a Csinos kis hazugságokra...

˙Látta˙15.38perc˙Spend from Mobile

Sóhajtva meredtem az éppen szorgalmasan, franciául konzultáló testvéremre, és annak csapatára, majd mivel tudomásul vettem, hogy semmit nem értek, megfogtam magam, és felálltam. Tettem pár lépést a teremben, majd közben vissza-vissza írogattam Akane-channak.

***

Kirot szokatlanul untatta a bandával való folyamatos, monoton megbeszélés. Ez a téma általánosságban a kedvenc kategóriába sorolódott nála, de, mint észlelni lehet, most nem. Kegyetlenül menekülni akart volna az újabb konfliktusok elől, mert valamilyen úton-módon Yu és Strify nem akartak egyet érteni. Fáradtan, zombi-mód ásított egyet, és rádőlt Shin vállára, majd ebből a pózból szemlélte az események továbbfajulását:

- Felőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz! - hagyta rá végül Yu Strifyre a dolgot, mert tudta, hogy a Szőke Csivasz van olyan kíméletlenül makacs, hogy kiharcolja saját igazát, ami talán nem is mindig helytállóan jogos. De mit lehet tenni? Yu pedig, amolyan "okos enged, szamár szenved" mód leült a szőke gitáros mellé, és rámeredt.

- Megölöm. - jelentette ki mint egy jövőbeli cél gyanánt, és felhelyezte a kanapé háttámlájára kezét. Kiro megdörzsölte szemeit, és odalökte neki, hogy ne tűnjön úgy, mintha tényleg a legkevésbé sem lenne képes koncentrálni (ami pedig igaz):

- Tőlem aztán! - kissé flegmára sikeredett a dolog, ezért gyorsan matatott zsebében, és talált egy csomag rágót. Amiből már csak három darab volt meg! Hamar szétosztotta Shinnek, és Yunak. Romeonak nem adhatott, hiszen ő az előző részek tartalma szerint nem tartózkodhatott egy légtérben velük. Strify pedig már csak azért sem kért, mert - egy: nem is vette észre. Kettő: amúgy se kért volna, mivel Yu kért. És három: sokkal fontosabb elfoglaltsága akadt a CD borító tervezőjének kisorsolása közepedte.

- Nem tudom ez a Miller mennyire értheti a dolgát, de őt szeretném, mert az eddigi tervei alapján tud a csávó! - magyarázta mutogatva, majd kikérte a többiek véleményét, de azoknak édes mindegy volt. Már kissé ő is unta a dolgot - Kirohoz hasonlóan - ezért gyorsan keresnie kellett egy kifogást, hogy Rima nyomaiba szegődjön. Igazából meglepő volt számára, hogy Yukito táncol, és nem hagyta nyugodni az infó, ezért, ha nem is Rima unszolására, még magától is rávetemedett volna egy látogatásra.

- Na remek! Örvendek, hogy kiválasztottuk. Mehetünk?

- Hát még volna pár elintézni való...

- Ó... elvesztünk.

- Tessék?

- Felejtse el! - legyintett, majd a haragja ahogy jött el is ment, és leült Yu mellé.

***

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

mi van a DJ hapsiddal?

˙Látta˙16.18perc˙Spend from Chat

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

hát. ez hosszú! majd elmesélem e-mailben!

˙Látta˙16.19perc˙Spend from Mobile

*pár másodperce˙Rima Hanataro:

merre vagy?!?!?!?!

*pár másodperce˙Akane Yumichiro:

am bocs csak jött a posta

˙Látta˙16.24perc˙Spend from Chat

Megráztam a fejem. Hát ezért útálatos ez a hülye facebook! Kiírja, hogy az üzenetet mikor látta az illető, és ezért a küldő már akarva-akaratlan idegbeteg lesz, hogy miért a francért nem ír vissza a másik? Ez persze nálam sincs máshogy, ezért gyorsan fel kellett volna dobjak egy témát. De nem tettem már csak azért is, mert az istenek végre meghallották óhajomat.

- Azt hittem rossz helyre jövök... - mondta Strify, miközben leült mellém. Mostanában nehéz volt elérni, hogy úgy tegyen, ahogy az én kényes kedvem diktálja, de kivételesen rám hallgatott, és utánam jött.

- Nem. Táncstúdió híján itt szoktak ugrálni.

- Ugrálni. - ismételte meg, ami sokkal inkább tetszett kérdésnek, de mégis kijelentés volt, mert csak papagályt játszott. Viszont nem úgy ismerem Strifyt, hogy holmi nőcske után szaladozzon, ezért gyorsan megkérdeztem tőle:

- Miért jöttél?

- A stúdióban beszélni akartál, láttam rajtad.

- Ez igaz.

- Na és érdekel mire vagy kíváncsi!

- Hm. Kedves... - motyogtam, majd a színpadra meredtem, ahol a bátyám mutogatta az ütemet, és japánul számolt. Mostanában még magamon sem tudok ki menni, nem még, hogy kérdezősködni merjek. Fogalmam sincs hogy s miként fogalmazzam meg azt, amire felettébb kíváncsi vagyok. Vajon csak a protekció érdekében próbálkozik nálam, vagy, mert jó vagyok az ágyban, vagy esetleg azért, mert... hát ez már elméletben is szörnyű! Vagy mert... szeret engem.

- Na és? Nem akarsz belevágni? - rá is néztem, de ő egyenest a táncoló fiúkat fixírozta. Na igen! Yuki-kunék tudnak táncolni, Strify meg csak vonaglik, mint egy... nem gond, mert azért viszonylag ő is jól mozog. Mutogat, a haját rázza, meg nem is tudom. Kicsit az An Cafe-s Miku stílusa ez, merthogy Miku sem tud táncolni! Ennyit erről.

Yukitoék a Beast zenéjére ugrándoztak, még pedig a Shockra. A legnagyobb beletörődéssel mértem végig bátyám izmos felsőtestét, és akarva-akaratlan a Shinnel való első csók jutott eszembe. Fel is kaptam a fejem, és megint ránéztem Strifyre. Aztán valamiért inába szállt minden bátorságom. Elpirultam, és úgy éreztem magam, mint egy olcsó cafka.

- Na nem kérdezel? - idegesített, és közben rajta kaptam, hogy végre rám néz, nem pedig bárhova rajtam kívül. Kénytelen leszek feltenni neki a kérdésem...

- Csak érdekel miért pont én.

- Mit miért pont te? Mert te voltál első kéznél.

- Kösz.

- Na jó fel ne fújd már magad, cicamica! Nem úgy értettem.

- Akkor mégis hogyan? De vannak jobb kérdéseim is. Csak azért akarod, hogy köztünk bármi is legyen, hogy apám meghosszabbítsa a szerződést akár fél áron, vagy mert jó vagyok az ágyban?! Mert azt kétlem, hogy szerelmes lennél... - a végén a mondat őszinte volt, de már nem mertem a szemébe nézni. Elsandítottam oldalra, és átengedtem magam a zene ringató ritmusának. Hm! Figyeled milyen frankón alliterál? Ringató Ritmus... viszont a válasza történetesen várható volt, de mégis nagy kést döfött belém, amit ráadásul meg is forgatott.

- Nem hinném, nálam a szerelem nem jön könnyen, Rima. A másik két ok viszont véletlenül sem fordult meg a fejembe, de most, hogy így mondod... - jelképesen megfogta az állát, mire én a feltülemkező hormonlöket végedt olyan szabályosan tarkón vágtam, hogy Bud Spencer, ha látta volna sírva könyörgött volna a receptért, ugyanis a nagy lökettel természetesen megfejelte az előtte lévő széket.

- Júj! Most mondanám, hogy "bocsi Strify"... de nem megy.

- Hehe! Ezt most azért kaptam, mert apuci kicsi hercegnőjének nem adtam olyan választ, amit szeretett volna?! - ha valakiről, hát róla lehet tudni, mennyire nyers, és lekezelő egyén másokkal szemben. De rólam ezzel átellenben azt lehet tudni, hogy rendkívül hirtelen haragú vagyok!

- Haha! Ez az apuci kicsi hercegnője mindjárt úgy pofán vág, hogy a fal adja a másikat.

- Ez van Rima... tudod veled csak az a bajom, hogy néha túl sokat képzelsz magadról!

- Pont te mondod?!?! - csattantam fel, amire már a fiúk is leállították a zenét. Persze tudtam, hogy a közönség előtt premier plánba megy egy szappanoperákat megcsúfoló konfliktus, de nem, hogy beleavatkoznának (nos ezt jól is teszik), hanem csak vigyorognak, vagy épp bárgyú pofával merednek ránk. Ez persze nem rettentett vissza attól, hogy ne fejezzem be, amit elkezdtem: - Kettőnk közül ponthogy terád kéne mondja bárki, hogy egoista állat vagy! Mint minden együgyű, csini-pofi, énekes! Aki a saját beképzeltsége miatt még a társait is képes ott hagyni, és közben be sem látja, hogy nélkülük sz*rt sem ér! - mire befejeztem hirtelen megilletődtem, és még levegőt is elfelejtettem venni két másodpercig. Éreztem, hogy szemeim elkerekednek a rémülettől, mert olyat mondtam, amit talán nem kellett volna.

- Strify én... - kezdtem bele valami mentegetődzésbe, és mögötte elkezdtem azon elmélkedni, hogy vajon mennyiben jogos, és mennyiben jogtalan, amit mondott. Persze bizonyos szempontokból nekem is határtalan az önbizalmam, de azért nem mondanám magam egy beképzelt libának, aki játsza az eszét - ami nincs - mások előtt. Ennyi önismeretem van!

- Hagyjad is Rima... tudod szerintem most kivételesen neked van igazad, attól, hogy a dolgok többségében nekem. - magyarázta és szórakozottan, bár némi bánattal tekintetében, elvigyorodott. Elém lépett, és megsimogatta a fejem. Aztán elindult kifelé a teremből.

Elcseszettnek éreztem minden levegő vételemet, és közben éreztem az égető szuggerálását testvéremnek, és annak a haverjainak. Gyorsan hátra is néztem, majd mikor mind az öten kitartóan azt mutogatták, hogy menjek utána, rájuk hallgattam, és már mentem is Strify után, mint holmi kiskutya.

45.rész: Kislemez

Hy ^^

 Amíg két lecke megoldása, és vagy 1000 szó közötti pár perces szünetemet élvezem úgy gondolom nem lenne probléma egy résszel kedveskednem felétek nézve. Noha a suli minden időmet leköti még nem jelenti azt, hogy nem lesz rész év végéig! Amikor tudok hozok, és ennyi. Remélem elnyeri tetszéseteket, jó olvasást ♥

[Strify szemszög]

/Éjfél van, az éj rideg és szomorú,

Gyászosra hanyatlik az égi ború:

Jöjj, kedves, örülni az éjbe velem,

Ébren van csak az egy szerelem./

- Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde -

Külföldi tanok szerint, akkor élhetünk lelkünk teljes egészében békés, nyugodt életet, ha megtagadjuk magunktól a testi, és benső örömöket. Noha én sosem voltam hívő típus, azért kijelenteném, hogy a buddhizmus egészen érdekel! De szerintem ez bőségesen megéri, hogy a pokolba végezhessem.

Miután egy újabb feledhetetlen estét hagytunk a hátunk mögött, Rima ébresztőjére keltünk. Elképzelésem sem volt minek kell most hétkor ez a vörös démon, de előbb vagy utóbb úgy is fényt derítek rá. Viszont erre nem tudom mikor kerülhet sor, mert ő még mindig a legnagyobb lelki nyugalomban fekszik tovább, formás hátsó domborulatát oldalamba szúrva. A takarója már nem volt rajta. Nem emlékszem mikor vehette vissza az alsóneműjét, mert a sajátommal voltam elfoglalva épp akkor. Legalábbis minden bizonnyal! Annyira már nem voltam elememben, hogy az alsó nadrágot követően még egy pólót is erőszakoljak magamra, de látom a felsőm jobb helyre került, mint gondoltam, ugyanis most épp Rimán leledzik.

Hiába méregedtem a kis töltött galambot, mert az továbbra is csak egyenletes szuszogással zavarta a reggeli percek nyugalmait. Haja behullámosodott, nyilván leizzadt a "menet" közben. Elképzelhető, hogy erőteljes sikongatásokkal fogja a tükörképe tudtára adni, hogy ki kell vasalnia! A sajátomra viszont ezzel átellenben feleslegesen tekintgetek, mert a sok kilónyi lakk megállja a helyét.

- Rima! Minek álítottál ébresztőt? Mész valahova? - visszadünnyögéssel fejtette ki őszinte véleményképét a helyzetről, ami talán fel is ért volna egy válasszal, már ha értettem volna belőle bármit is az ümmögésen kívül! Hát rávetettem magam és ott csókoltam ahol értem - nem viccelek! Minden takarón kívüli részen (s mivel eleve paplan nélkül aludt, így volt alkalmam válogatni, de nem nagyon tettem). Talán valami sajátos férfias ösztön kíséretében markoltam meg ott a lányt, ami nőiességének talán második legfontosabb jele lehetett. Mondjuk melltartó nélkül rendkívül kicsi, B kosarasnak tetszett a melle, de ez nem kifejezetten zavart. Vajon szokta tömni?

Nem túlzottan zavarta cselekedetem, mert csak egy párnát rántott a fejére, ezért még közelebb csúsztam hozzá.

- Halloooood?!

- KUSS MÁR, HE!!!

- Ó ez az. Akkor az a tegnapi romantikus szöveg csak egy kis édesgetés volt, hogy legyen hálótársad? Még ilyen megátalkodott ribancot!

- Fogd be! A tegnapi igenis őszinte volt. - pattant fel hirtelen, és rám vetette villámokat szóró, barna tekintetét. A pólóm alig ha eltakarta rózsaszín, csipkés alsó neműjét, ezért élvezettel nyaltam végig az alsó ajkamon.

- Tudod, Strify... tegnap sok minden jutott az eszembe, és... ennek gyümölcse lett, amiket a fejedhez vágtam!

- Imádom, hogy belém vagy zúgva!

Csak kijelenteni kellett, és az előbbiekben fejére szorított párnája most az enyémen landolt a lehető legnagyobb eleganciában. Miközben semmit nem láttam a pihefüggöny takarásában, éreztem, hogy a matrac megmoccan. Eltituláltam magamban, hogy egy meglehetősen lányos egyénről van szó. A szobáját nem most látom elsőnek, de tökéletes tini-szoba. Fehér és rózsaszín árnyalatokban! Majd' hogy nem rikító a makulátlanság.

- Olyan egoista, barom vagy!

- Persze, de mégis szeretsz. - kaptam le a fejemről a párnát, és lehelyeztem magam mellé. Ezt követően rámeredtem Rimára, aki épp most kezdett el öltözködni a szemem láttára. Elmosolyodtam a szobához hasonlóan hófehér bőre látványától, és a számomra igazán érdekes, vörös hajától. Ő gyönyörködésem közepedte elővarázsolt egy fekete-piros melltartót a szekrényéből, egy fekete, bő pólót, alul szűkülőt, és egy igazán mini shortot, amolyan ekrü félét. Hátradobta sűrű loboncát, és felemelt egy fésűt íróasztaláról, amivel végigszántotta selymes haját. Mindeközen belekezdett a napi programja kivesézésébe, valamint - meglepő mód - az enyémbe is.

- El kell mennem a tankönyvosztásra, addig neked meg be kell szervezned a bandát a stúdióba! Apám valamit meg akar osztani veletek, én se tudom mit, ne kérdezd! Aztán míg én elmegyek a Donatellába Erinnel és Rytával, addig ti elmehetnétek vásárolni, vagy mit tudom én. Didibárba ne! Hm... mi van még? Ja igen! Ha van kedved eljöhetnél velem Yukito táncpróbájára.

- Yukito táncol?!

- Igen. Még pedig hip-hop, disco táncot! A saját kis bandájával.

- Hm. Azt hittem már társas tánc!

- Felejtsd el. A srácokkal!

- Srácokkal?

- Igen, rajta kívül még öt csivasz.

- Oh, értem. Hát miért ne mennék. Ha már így kiosztotta Miss Önjelölt Személyi Asszisztensem, akkor szerintem nincs más választásom.

- Kell valaki, aki rendben tartja a bandát!

- És Shin?

- Az legyen az én problémám.

Magára erőszakolta a ruhaneműket, majd kihúzott egy fiókot, és kiemelt belőle egy bokazoknit. Felhúzta, és kikocogott a fürdőbe. Követtem, mert mégis mi mást tehetnék?

- De már köztetek mindennek vége, nem? - noha tudtam a választ a saját szájából akartam hallani. Sokkal másabb, ha ő maga mondja, mintha én tisztában vagyok vele. Na de az is lehet, hogy ettől még nem szakítottak.

- Hát ha a falnak vágott telefonom, és az, hogy veled megint lefeküdtem nem elég bizonyíték, akkor, mi?!

- Jó, csak nyugi! - nevettem fel zavartan, amivel lepleztem előtörni kívánkozó öröm-szeánszomat. Rima persze a maga módján a továbbiakban nem volt hajlandó tudomást szerezni rólam, ezért nekiesett saját napi sminkjének.

- Ha a könyvekért mész miért kell kifestened magad?

- Te miért fested magad, amikor sétálni mész?

- Mert én veled ellenben híres ember vagyok!

- Kösz, hogy emlékeztetsz arra, hogy én csak egy jelentéktelen kis senki vagyok.

Mosolya cinikusnak tetszett, én pedig elfintorodtam. Hát ez tényéleg olyan volt, mintha csak a szemére felhántolgattam volna! Ezt persze nem akartam, mert Rima alapjában véve megértő, meg vicces - de elképesztően gyorsan dühbe tud jönni, ha velem beszélget! Minden szavamat alaposan meg kell fontolnom, így minden tettemet is. Egy rossz levegő vétel és robban a bomba! Soha nem találkoztam még ilyen lánnyal... voltam már Japánban, de az biztos, hogy ott kedves emberek élnek, ha nem pénzsóvár 40esek! A tinilányokról nem is beszélve. Mind-mind naiv, önfejű, és rendkívül könnyen befolyásolható - noha ez Rimában is meg van, de ehhez még hozzá társul az a lezserség, ami flegmaság formájában szokott előtörni belőle. De említenem sem kell milyen áldásra méltó idomokkal, és helyes pofival van megáldva e mellett, ugye? Szóval innentől kijelenthetem, hogy Rima megér egy misét. Bár még sosem volt ázsiai barátnőm...

***

Az iskola előtt kitettem, minek után én felderíteni próbáltam saját kis barátocskáimat, akik Berlin 4 különböző kerületében tartózkodtak telefonhívásom idején. Ettől remekebb nem is lehet semmi! Én nem fogom miattuk strapálni magam, ezt kijelenthetem. Ilyen módon adtam ki nekik az utasítást, hogy minden féle képpen jöjjenek a stúdióba fél óra múlva. Késni lehet max. 10 percet.

Még szerencse, hogy utasításomnak megfelelően működtek, és azon perc elindultak mikor szóltam. Én addig jó formámat hozva eldöntöttem, hogy kolbászolok egyett a központban. Utam elsősorban megtorpant a közlekedési lámpánál, mert az ismételten csak pirosat mutatott. Figyeltem a zebra két oldalán álló embereket, ahogy kisebb-nagyobb szatyorokkal ácsorogtak a lámpákra meredve árgus szemekkel. Fél perc múlva megindultak és átsétáltak a túl oldalra. Ennek első sorban azért örültem, mert tudtam, hogy ezek után én kisvártatva megindulhatok a kedvenc kis kávézóm felé. A gázba tapostam és a kocsi hangosan felmordult, majd elindult. Bal kezemet az ablakpárkányra tettem, másikkal pedig megnyomtam a lila gombot, minek után a tető felnyílott. Imádtam ezt a kocsit! Egy kiárusításon vettem, igazi modell, csak ki kellett csiszolni. Nevet is adtam neki, még pedig Priscilla. Annyira ráillett a csodás piros festékre, és az angyali kezekkel formált vázra! A motorját pedig kétség sem fér hozzá maga a szépség és a szerelem istennője teremtette. Kényelmes bőrülések, és hivalkodó minták. Ez a nekem való!

Dorombolása közepedte behajtottam a kávéház parkolójába. Miután leállítottam kinyitottam az ajtót, és kipattantam. Lassú, kimért lépésekkel tettem meg a bejárat és az én Priscillám közötti utat. Amikor a fotocellás ajtó kitárult zsebre dugtam a kezem, és megindultam a pult felé.

- Hello Becky!

- Ohh! Monseur Hudec úr. Mivel szolgálhatok? - Becky Franciaországból származott. Cserediák program keretében érkezett kis hazánkba, és a nyár eljöttével diákmunkába szegeződött. Persze a francia akcentus, az orrhang és mi egymás még mindig elmaradhatatlan volt, de emellett már lehetett vele rendesen is társologni. Hatalmas mellei voltak, és göndör, barna haja. Telt ajkakkal rendelkezett, és kíméletlen domborulataihoz rendkívüli cukisága is frappáns volt.

- Egy kávét, három cukorral, elvitelre, Cherrye! - na persze franciául el tudtam mondani, hogy "szeretlek" ( Je Taim), és, hogy "nem tudom" (Je Ne Regrette), na meg ezt - de ennyivel ki is hunyt a tudományom. Rég volt már a középiskola!

- Máris.

Miközben ő elment én ismét szétnéztem a már jól ismert étterem szerűségben. Amolyan fontos emberek szoktak itt lenni, meg beképzelt középiskolások. Én csak azért járok ide, mert én is beképzelt vagyok. Ó! És nem utolsó sorban azért is, mert jó, és olcsó kávét csinálnak.

- Tessék! Meleg kávé, három cukor, oh. Excuise moa! Véletlen négy.

Eleinte pislogtam, mert nehezemre esett megérteni a tagolgatást, de utána rájöttem. Elmosolyodva megfogtam a kezét.

- Köszöntem édesem! - rákacsintottam, és fizetést követően távoztam. Priscilla már biztos hiányol!

***

- Még, hogy egy kislemezt?! - háborodott fel Yu, mikor Hanataro közölte vele, hogy az új debütáláshoz muszály lenne egy kis lemez. Ennyivel nagyobb sikereink lehetnének! Nekem persze tetszett az ötlet, végül is mindegy csak én legyek a nők középpontjában. Vagy bármely más pontjában! *sunyi mosoly* Emellett el kell ismerjem, hogy Hanataro csak jót akar, de egy kis lemez se másabb, mint egy nagy. Egyenlőre egy szám is elegendő lenne, ha nem több valamivel!

- Hány számra gondol? - kérdezteti Shin, és elgondolkodva rám, majd Kirora mered. Yu kitartó nyafogását Romeo feldörrenése szakította félbe, ami egy morgás formájában tört elő jó öreg szintetizátorosunkból.

- Kb. három-négy is elég, nem? Szerintem nem lenne hülyeség feldolgozni utolsó közös munkálataidat Strifyvel!

Hirtelen berebbent elém a két videó képe, amit Marcellal közösen ügyködtünk. Felidéztem magamban a ritmust, és a kockákat, majd elfintorodva felszólaltam:

- Ezt sajnos nem engedhetem!

- Mi?! - egyszerre mind.

- Nem, mert még ha Shin bele is egyezne, én akkor sem, és ehhez mindkettőnké kell!

- De miért nem? - aggodalmaskodik Hanataro, amire a lehető legravaszabb mosoly varródott arcomra.

- Mert ehhez a banda másik három tagjának semmi köze. Valamit együtt kéne provokálni! Van is egy szövegem... - befejezni már nem volt időm, mert társaim, mint az állatok, borultak nyakamba, és valamelyik akkorát vágott a hátamba, amekkora végedt előre zuhantam. Kiro még tapsolt is, és Romeo pedig a legnagyobb önuralomban ült és nézett minket. Nem értettem minek örülnek, de Kiro hamar kifejtette:

- Együtt megint a Cinema Bizarre! Yeah!! - és átölelte a nyakam, ami Kiro esetében kellemetlen érzéseket keltett bennem, ugyanis én elvileg hajtok egy csajra (mert még nem mondható, hogy együtt vagyunk), de ő attól még biszex marad. Ezért néha meglehetősen fura értelmet vett nála a barátság!

Szerintem nem kell mondanom mennyire jól esett, hogy az útálatukból végre ismét kaptam szeretetet is... - eme romantikus monológomból egy ismerős csicsergés hozott vissza a való életbe. Nem értem. Nem elment a barátaival kajálni?

- Ahoj apa, srácok!

Toppant be a vörös, és döglesztó mosollyal intett. Azt hittem kellemetlenebb lesz a Shinnel való találkozás, de csak ennyi volt: Rima odasétált mellé, és csípőre tette a kezét:

- Jössz nekem egy új telefonnal!

- Már megint falnak vágtad? Nem értem mit kell idegeskedni... - tárta szét karjait Shin, erre Rima megint veszedelmes arcot vágott. Megragadta a pólóját barátomnak, és határozottan magához rántotta. Shin a maga "nem akarok meghalni" nézésével, zsebre tett kezeivel tűrte a nála majd egy fejjel alacsonyabb lány terrorát.

- Te basztad fel az agyam! "Ha neked ő kell, legyél csak vele", "nekem az a fontos, hogy boldog legyél" blahblahblah... tudod kicsit azért többet vártam volna, de azért legalább Veronicát megemlíthetted volna!

Shin most ránk sandított, és ismét a lányra, aki eddigre már elengedte.

- Kit?!

- Veronica! Vagy ki a bánat...

Kiro sietett a lány segítségére:

- Vanessa!

- AKKOR AZ! - így Rima, mire Shin hátrált két lépést.

- Te tudsz Vanessáról?! - megint rám sandított, de most nem épp azzal a kedves nézésével. Hatalmasat nyeltem, mert éreztem, hogy Rima be fog mártani.

- Ja! Strify elmondta.

Ohh öcsém! Ennyi erővel lottózni is mehetnék... - s miközben lélekzet visszafolytva meredtem a dobos fickóra, ő elég sötét tekintettel méregetett. Rima annál hízelgősebb volt, és egész fel volt pörögve. Ilyenkor kérdezhetné az ember, hogy miért is pattog, de csak annyit mondanák: papírja van a hiperaktívságáról. Viccen kívül! De talán nem is kéne ilyen szinten meglepődenem ezen, mert ettől még mindig az egyik legjobb nő, akit ismerek. Noha Wia szebb volt, és kedvesebb, valamelyest nem kis mértékben csendesebb, nyugodtabb, attól még mindig úgy látom Rima és köztem lehetne szó komolyabb kapcsolatról. Bár itt most felüti fejét az a szólás, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában (mert Rima is és én is vezető egyéniségek vagyunk), ettől el lehet vonatkoztatni, ha a felettébb lehengerlő hátsó felét méregetem. Többek közt most is! Pedig éppeg Shinnel kéne farkasszemet néznem, de Rima segge sokkal érdekesebb.

- Hát már nem mondok semmit.

- Nem is lenne jogod! Shin, én csak tisztázni akarom a dolgot kettőnk közt...

- Kettőnk közt már vége, Rima!

- Azt hiszed vissza szeretnék kuncsorogni?! Hát el vagy tévedve, apukám! Ha azt akarnám mind a tíz ujjamra keríthetnék legalább két hapsit! Nem fogok egynél leragadni. Kérdezd csak Strifyt!

Nevem hallatán mosolyogva emeltem magasba kezeimet, mint egy megadás jele gyanánt, hogy ezt mondhassam:

- Hé, engem ne keverjetek bele! - de alig fejeztem be Yu már is letámadott, ami nem kis mértékben idegesített ugyan is, ha valakinek, hát neki rohadtul semmi köze nincs az egész kib*szott ügyhöz!

- Miért ne kevernének? Elvégre te voltál a kiváltó ok, amiért szakítottak.

- Hú, mekkora megtiszteltetés... - dörmögtem nem kis cinikával hangomban. A tömény szarkazmus mellett viszont még több gyarló tekintetet kaptam, mint az első pár percben. Ezentúl jobbnak láttam, ha a háttérbe szorulva figyelem az eseményeket.

- Jogos amúgy, de én sem akarnálak bemártani! Ez csak Shinre és rám tartozik.

- Rendben. - ennyit persze még megengedhettem magamnak, mert egy szexistennőnek ennyi már csak kijár. De fura mód már el is terelődött lassan a téma. Rima a munkálatokról kezdte kérdezgetni édesapját, és Hanataro úr a legnagyobb örömmel válaszolt mindre. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg rossz szülő lenne, de az is holt biztos, hogy semmit nem tudott az egész Shin-Rima féle szakítós dologról. Fogalmatlansága tükröződött bamba tekintetében, és inkább visszatért a kompjúterhez, hogy megmutassa Rimának a beköszönő videónkat, amit a napokban tettünk fel az oldalra, valamint a webre. Elkeseredettségem akkor kényszerített földre mikor láttam, hogy pusztán más-fél millió ember nézte a videót, ebből pedig fél milliónak tetszett, és száz ezernek nem. A többi nem volt regisztrált tag, így azt nem tudhattuk, hogy nekik mi a véleményük. Amit pedig tartalmazott mind az öt perc annyi volt, hogy beköszöntünk, és elmondtuk, hogy visszatértünk, megkezdtük az új kislemez körüli munkálatokat, és elképzelhető, hogy egy újabb videóval is érkezünk. Csupán 2365 kommentár érkezett, aminek az egy negyedét egy "it's nice" tette ki. Az újonnan történő feltörekvés szerintem nem is lesz olyan egyszerű, mint vártuk. Bár Rima szerint: ...

- Mi az agyonszentelt, és porrá istenített Jézus Krisztuska Máriája?!?!?! Már is 1 501 118 ember látta?!

- Ez annyira nem sok. A zenés videókat többen nézik! - tájékoztatta Kiro, én pedig helyeslően bólogattam. Rima ivott egy pohár vizet. Nem tudom mi olyan "hú, de hűha" a dologban, de felőlem aztán még le is eshet az a csinos kis álla.

- Remek! Igazán elismerésem, mert azért ez se kevés, ide figyeljetek...

- Ha te mondod.

- Ahh! Ti komolyan ennyire önteltek vagytok?! Ha másfél millió ember nem elég, akkor mennyi kell?!

- 3-4 millió?

- YU!!! - visított a lány, és beletúrt a hajába. Aztán, mintha mi sem történt volna témát váltott: - Na mindegy... apa! Holnap fotózás lesz a suliba, nem maradhatok itthon?

- Eltaláltad.

- Ó! De léééégysziiii! Csak egy napot!

- Nem. Miért kell minden fotózást ellógnod? Azt hiszed csúnya vagy?

- Nem erről van szó, mert tőlem vannak csúnyábbak, mérföldekkel, de nem akarok összebújva lenni a hülye fattyú osztálytársaimmal! Ma is fejbedobtak egy köcsög galacsinnal, pedig dogát írtunk.

- Jaj kicsim... én a te korodban... ! - kezdett volna bele Hanataro lánya látványos vigasztalásába, de mielőtt ezt megtehette volna Kiro, Yu és Romeo egy emberként pattant fel. Kiro megmagyarázta a helyzetet:

- Majd mi megverjük őket, csajszi! - ahh. A tipikus b*zi hanglejtésű "csajszi". Ez annyira snassz... mikor anno lesmároltam Kirot a színpadon már érezhettem, hogy nem pusztán az imidzs kedvéért teszi, de ez sosem aggasztott túlságosan, mert elvégre középiskolában nekem is volt PASIM. Igen, nem tartom szégyennek, hanem be kell ismernem: volt egy fiú, akivel többek voltunk, mint barátok, de kevesebbek, mint szerelmesek. Ezt a korszakomat kinőttem, mielőtt még hót b*zinak kiáltanátok! De volt ilyen na... és nem olyan durva! Legyünk már kicsit toleránsak.

- Nem kell Kiro! Te a magad 40 kilójával amúgy se igen tudsz mit kezdeni velük.

- De mi igen! - Yu Romeo helyett is válaszolt, mert az továbbra is sokat nem mondóan meredt maga elé, sötét gondolataiba mélyülve. Néha félek belegondolni mi járhat ilyenkor Romeo fejében!

- Nem kell. Az is gyávaság, ha másokkal oldom meg a problémáimat.

Legnagyobb meglepetést az jelentette, mikor Shin felállt, odasétált Rima mellé, megfogta a vállát, és a szemébe nézett.

- De azt sem hagyhatod, hogy a halálba kergessenek!

- Osztom! Akarod, hogy elvigyelek majd holnap suliba? - ajánlottam fel, és Rima erre elmosolyodott. Hát ha valaki, akkor én biztos tudom mit kell mondani egy nőnek! Nem ilyet, mint Shin... bleeee!! Hülye csöpögés... anyám kínja!

- Köszönöm srácok. Tudjátok mit? Talán még is elmegyek! Ma pedig átslisszolok Erinhez, és megkérdezem mit vegyek fel.

Egyszerre felujjongtunk, és agyon ölelgettük. Ez sem épp egy komoly glam rock bandára vonatkozna, hanem helyette igaz barátokra! Olyanokra, mint mi Rimának, vagy ő nekünk. Ezért lenne baj, ha tovább folytatnánk ezt, ami kezd kialakulni közöttünk! Mert egy barát mindig fontosabb, mint egy csaj.

44.rész: Legalább Te

Sziasztok!

 Ha eddig nem lennétek tisztában a dologgal, kijelentem: hétfőn suli! Már akinek, mert míg mi a padban rohadunk, addig pl. Németországban csak szeptember közepe felé kezdik a sulit -.- Áldásom rájuk! De lássuk be, hogy idén már 3-os leszek, és a sulim nem épp egy szolid kis gladiátor képző, mint a környékben nem épp jóról híres szakiskolák többségei. Ezért nem tudom milyen sűrűn fogok részt hozni! Tehát ma rászántam magam és csináltam egy képet, hogy végre feltegyem a részt a blogra ^^ Jó olvasást! Ja és: NÉVTELENEK IS KOMMENTELHETNEK!! *-* Pussyy

[Rima szemszög]

/Ha valaha megtalálom, azt

Aki nekem rendeltetett:

Nekünk kettőnknek el kell válnunk,

Különben szomorú lenne miattam,

Azt pedig semmiképpen sem akarom./

- Chobits -

Az idei tél egy örökké valóságnak tetszett, noha a nyár mellette nem is tengette szirmait. Mély sóhajtással kell nyugtáznom, hogy kisebbik testvérem születésnapjával csak közelebb ugrottunk az iskolához. Be kell ismernem pár ember úgy ahogy hiányzik is, de ezen személyek száma kissé megcsappant az utóbbi három hónapban. Jó formán már csak Erin van, és Shin. Egyenlőre ennek örülhetek, mert Shin még mellettem van! Ó, de miért kell ennyire elkiabálni valamit, aminek még örülök?

Akiko báljáról hamarosan visszahúzódtam a szobámba, mikor már láttam, hogy mindennek vége. Nem tudtam Strify tényleg el mondta e Shinnek, ami köztünk történt, de azt tudtam, hogy Shin nem kicsiny arányban berágott rám valami miatt. Hát, ha a harag múlandó lenne! De az ő esetében nem az. Vegyük példának okáért Strifyt. Kettejük közt ugyan rendeződtek a dolgok - de már semmi sem olyan, mint régen.

Mikor meghallottam a csengőhangom ismerős dallamát ledobtam magamról a könyörtelen magassarkút, és bezárkóztam a szobámba. Hatalmasat szippantottam a füstölőtől édes oxigénből, és rámeredtem a kijelzőre...

*SHIN

Már egy jó ideje csak villogott a mobilom, de nem volt erőm felvenni. De mi van, ha valami olyat mondana, ami mindent rendbe tenne kettőnk között? - immár két kézzel szorongattam az Ace telefonom, és éreztem, hogy a szívem a torkomban lüktet. Még egy hatalmas nyelést követőlegesen benyomtam a hívás fogadó gombot, és bizonytalanul beleszóltam miközben kitekintettem az ablakomon.

- I... Igen?

Odakint már kezdett világosodni, és ezzel tudtam be, hogy talán túl sokáig tartott a buli. Igazából még javában tart, csak már nélkülem. De mit számít ez? Bár lehet jó lett volna valakinek szólni, mielőtt eljövök...

~ Rima!

Abban a percben, mikor kimondta a nevem két dobbanást kihagyott a szívem. Hatalmasra tágult a pupillám, és meg kellett kapaszkodnom az ágyam szélében. Micsoda dráma!

~ Szia Shin...

~ Hagyjuk ezt a hülye jópofizást! Tudom mi volt Strify és közted.

Beharaptam alső ajkamat, és remegni kezdtem. Előre felkészítettem a lelkem, hogy most el fog hordani mindennek. De a vártnál sokkal másabb történt...

~ Igen, és most szakítani akarsz...

~ Nyilván valóan! De Rima... - szinte magam előtt láttam, ahogy a kis szobája ablakában áll, és halovány mosoly suhan át angyali arcán. Mondhatni éreztem, hogy mennyire fáj neki, amit tettem, de emellett tudtam, hogy ugyanitt bűntudata is van Vanessa miatt. Megelevenedett előttem a kép, amint a bálon viselt zakója az ágyon hevert elhajítva, és ő maga csak a fehér ingben ácsorgott, kikötözött nyakkendővel. A képzeletemben ugyan még a nadrág rajta volt, de a cipőt már rég lekapta, és a TV szekrény előtt hagyta, rendezetlenül. A haja kibontva, a sminkje pedig már lekopott.

~... Rima, nekem az a fontos, hogy neked jó legyen! Ha te vele vagy boldog, ugyan engem elveszítesz... de, ha neked ettől függetlenül ő az, aki kell... legyél csak vele!

Hát mit ne mondjak nem a várt módon szakítottunk, ami mindig lejátszódik két egymást megcsaló fél között. De, hogy ne essek ki a melankólikus állapotomból muszály vagyok leszögezni, hogy ez nem tett boldoggá. Szinte akartam, epekedve azt vártam, hogy lehordjon! Hiszen azt érdemlem meg. Ez az, ami nekem járna! Gyűlöltem őt ezért, gyűlöltem őt a páratlan türelméért, a szinte emberi ésszel felfoghatatlan kedvességéért. Gyűlöltem, mert tökéletesebb volt, mint valahány pasi az életemben. Annyira utáltam, hogy az elképesztő! Legszívesebben lehordtam volna, de nem erre tellett:

~ ENNYI?! Csak így beletörődsz?

~ Mit tehetnék? Ha valaki, hát ő egy tökéletes srác, minden nőnek. A maga leküzdhetetlen rosszindulatúságán túl egy érző szívet takar, amit van, hogy kimutat gyanútlan "áldozatainak". Nem nevetséges? Minden nő arra vágyik, hogy egy rosszfiút kapjon, aki mellette jó útra tér. Te is így vagy vele, nem?

~ NEM! NEM ÍGY VAGYOK VELE!! Gyűlölöm őt. Gyűlöllek téged is, amiért még mindig képes vagy ilyen kedvesen kezelni engem, és mosolyogni rám! Utálom amiért megvetsz, de ezt nem mutatod ki nekem. Gyűlöllek, hallod Shin?! - keltem ki magamból, és már nem nyeltem vissza a könnyeimet. Az a földöntúli higgadtság viszont csak nem szűnt meg a hangjában.

~ Ha így érzed elfogadom! Annál könnyebb lesz túllépned, nem? Én imádtalak, és még most se vagyok képes utálni téged. De talán, ha ez neked megy helyettem is, nem lesz emiatt álmatlan éjszakám! Szeretlek Rima. Neked kell a boldogság! De ezt nem tőlem kapod meg...

~ SHIN... !! - ordítottam volna még bele egyet, s mást, de nem tehettem, mert kinyomta. A telefonom búgásából arra következtettem, hogy letette. Nem várta meg, hogy befejezzem. Gyáva alak! De ami a legjobban bánt, hogy még így is képes volt a szemembe hazudni, és továbbra sem szólt Vanessáról.

Nem tudom elmondani mennyire haragudtam rá. De azt viszont elmesélhetem mi következett ez után... mérgemben, és könnyzáporom takarásában a falnak vágtam teljes erőmből a telefont, aminek a képernyője szinte azonnal betört, mihelyst a fallal való találkozáskor egy tompa koppanás kíséretében ágyamon landolt. Még mindig hullattam a könnyeket, de letelepedtem a mobilom mellé, az ágyra. Semmit nem mondó nézéssel meredtem rá, és azt figyeltem, ahogy a repedések által hagyott darabkák besüppednek. Néztem, ahogy a képernyője villogott, majd elsötétült. Ezt követően emeltem csak fel a fejem, és éreztem, hogy a savas cseppek végiggördülnek az arcomon. Átöltözni már nem volt erőm... a Galaxy Ace-t egy könnyed hajítással elküldtem az íróasztalom melletti kuka felé, de nem találtam bele. Leesett a padlóra, és még egy felvillanás után végleg elsötétült. Továbbra is szorgalmasan csepegtek a könnycseppeim, de még csak le se töröltem. Eldőltem az ágyon, és álomba sírtam magam. Azt nem értem miért én sírtam, mikor én feküdtem le Shin barátjával! S megelevenedett előttem egy újabb kép álmomban, amint Shin irritáló higgadtsággal leteszi a telefonját az íróasztalára.

***

Fájdalomra keltem. Nem... nem is annyira fájdalomra, mit sem inkább arra, hogy elzsibbadtam. Nem szoktam hason aludni... a nyakam teljesen elgémberedett, és hiába meredtem ki még mindig fél homály köszönt vissza. Nem aludhattam többet, mint puszta fél óra-óra. Ha jobban belegondolok nyugodtan megfordulhattam volna, és aludhattam volna tovább. De aztán eszembe jutott, hogy Akikot is egy szó nélkül hagytam ott a saját szülinapján, valamint sem Erinnek, sem pedig Yunak, vagy Kironak sem szóltam. Anyuékról nem is beszélve... előre láthatólag hozzám sem fognak szólni! Na persze Aky-chan csak mérges lesz, ahogy Erin is. Yu és Kiro sokkal inkább csak csalódott. A szüleimet meg nem jellemezném ebből a szempontból! Tehát egyeztessünk: a barátom - akit legalább annyira szerettem, mint az életemet - kidobott, a húgom totál tuti biztos megutált, két barátom, és szüleim meg halálra izgulják maguk merre vagyok. Hülye Rima! Ha így folytatod mindened elveszíted... noha jobban belegondolok már el is veszítettem. A szüleim szinte itthon sincsenek, a testvéreimnek meg van a saját életük, és nekem nem volt már senkim, aki szerethet, csak Shin. De Ő elvette tőlem! Ő mindenem elvette.

Ajtó csapódásra kaptam fel a fejem. Felhúzódzkodtam először négykézlábra, majd térdre. Kicsit a fal felé fordítottam fejem, és minden megmaradt erőmmel a kinti zajokra koncentráltam.

- Mondtam, hogy itthon van!

Pislogtam egyet mikor felismertem Strify hangját. Mégis mit keres ez itt?

- Persze Hudec úr... sajnálom, hogy nem hittem neked! De nagyon aggódtam...

Anya? Esetleg az édesapám nem hajlandó társulni? Még a végén Strify anyámra is ráizgul! Azt pedig semmi pénzért nem hagynám!

- Nem probléma. Akkor én megyek is... jó éjt!

Így Strify, és miután anyám is viszont kívánt neki eféléket lépéseket hallottam. Na ne! Nem mondja, hogy csak úgy elsétál?! El... azok után, amiket velem tett?! - ennyi elég is volt, hogy felpattanjak, és miután leküzdöttem a szédelgést úgy ahogy voltam - a gyűrött koktélruhámban, mezítláb, elfeküdt hajkoronával - nekiiramodtam, és lerohantam az emeletről. Még egy ajtócsapódást hallottam, majd a lehető leggyorsabbra húztam a tempót. Lesprintelve nekiszaladtam az ajtónak, és rángatni kezdtem, majd rájöttem, hogy befelé nyílik, mint a bejárati ajtók többsége. Feltéptem, és kirohantam.

- STRIFY!!! - ordítottam torkom szakadtából. Kicsit lassított, majd újra felgyorsult.

- Menj vissza aludni, Rima!

- FELEJTSD EL!!! - üvöltöttem, és be se csuktam az ajtót, de utána szaladtam. Persze kizárt, hogy elérjem, mielőtt kimegy a kapun, és beül a jó kis kocsijába, de azért próba szerencse. Viszont mikor egy fél perces üldözés után sem állt meg már kikeltem magamból, csak azt mondtam, amit éreztem:

- VÁRJ MÁR!!! Ha már elvettél tőlem mindent, amit valaha szerettem, akkor legalább az utolsót ne vedd el tőlem, amiért még talán tudok élni!

Megállt végre. Visszasandított, és láttam a szemében, hogy nem érti, mit is akarok. De tényleg! Mit is? - lényegében annyit, hogyha már elérte, hogy megszeressem ne léceljen le lóhalálában. Ugyanis akkor úgy éreztem, ha elmegy soha nem jön vissza - ami megint csak oltári nagy baromság, ugyanis az apám cégénél dolgozik, és annyit látom, amennyit akarom. De nem... nekem épp abban a percben volt rá szükségem! Akkor, aznap, épp ezen a hajnalon.

Lihegtem, majd tovább folytattam:

- Ne hagyj itt... most ne! - makogtam, majd éreztem, ahogy az ostoba könnycseppek megint naggyűlésbe fognak szemem sarkában. Nem volt energiám letörölni... inkább csak álltam, és szorongattam a ruhám fodros alját. Ő pedig megfordult, és elmosolyodott. Ó, ugyanaz a számító, mocskos, és igazán irritáló vigyor, aminek most jelen pillanatban teljes szívemből örültem. Zsebre dugta kezeit, és lassan megindult felém.

- Ha már egy ilyen szép lány könyörög a maradásomért, azt nem utasíthatom vissza, noha úgy is néz ki, mint egy ágról szakadt.

- A kettő kiüti egymást! Ha valaki szép, az nem lehet ágról szakadt.

Magyaráztam neki, és lassan elérkezett hozzám. Megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Eddig se keskeny vigyora most még szélesebb lett, és még szabadon lévő kezével magához húzott, majd megcsókolt. Éreztem ajkain a balzsam maradványát, és a melegséget. Belekapaszkodtam a nyakkendőjébe, és miután még pár könnycseppet elhullattam, elfordultam a szájától. De még mielőtt bármit is mondhatott, vagy kérdezhetett volna, gyorsan belebújtam. Nyakkendőjéről a szorításom kigombolt zakójára csusszant, és úgy húztam magamhoz, mint, aki sosem engedné el.

- Nem ismered a Hamupipőke történetét?

Furán jött kérdésére kicsit megemeltem a fejem, de továbbra sem láttam semmit a sok víztől, ami elhomályosította a látásom. De ő folytatta...

- ... abban is a lány ugyan mocskos rongyokban járt, de a herceg mégis beleszeretett.

- Mert a jó tündér széppé varázsolta!

- Higgyél nekem: előtte is gyönyörű volt...

Magyarázta, de engem már semmi nem érdekelt, csak, hogy velem van, és ismét nem vagyok egyedül. Ugyan szerettem volna mondani neki, hogy szeretem, de egyenlőre erre még nem voltam képes. Szóval nem is tettem... helyette hagytam, hogy egy újabb felülmúlhatatlan csók mellett pillantsuk meg a nap első sugarait.