44.rész: Legalább Te

Sziasztok!

 Ha eddig nem lennétek tisztában a dologgal, kijelentem: hétfőn suli! Már akinek, mert míg mi a padban rohadunk, addig pl. Németországban csak szeptember közepe felé kezdik a sulit -.- Áldásom rájuk! De lássuk be, hogy idén már 3-os leszek, és a sulim nem épp egy szolid kis gladiátor képző, mint a környékben nem épp jóról híres szakiskolák többségei. Ezért nem tudom milyen sűrűn fogok részt hozni! Tehát ma rászántam magam és csináltam egy képet, hogy végre feltegyem a részt a blogra ^^ Jó olvasást! Ja és: NÉVTELENEK IS KOMMENTELHETNEK!! *-* Pussyy

[Rima szemszög]

/Ha valaha megtalálom, azt

Aki nekem rendeltetett:

Nekünk kettőnknek el kell válnunk,

Különben szomorú lenne miattam,

Azt pedig semmiképpen sem akarom./

- Chobits -

Az idei tél egy örökké valóságnak tetszett, noha a nyár mellette nem is tengette szirmait. Mély sóhajtással kell nyugtáznom, hogy kisebbik testvérem születésnapjával csak közelebb ugrottunk az iskolához. Be kell ismernem pár ember úgy ahogy hiányzik is, de ezen személyek száma kissé megcsappant az utóbbi három hónapban. Jó formán már csak Erin van, és Shin. Egyenlőre ennek örülhetek, mert Shin még mellettem van! Ó, de miért kell ennyire elkiabálni valamit, aminek még örülök?

Akiko báljáról hamarosan visszahúzódtam a szobámba, mikor már láttam, hogy mindennek vége. Nem tudtam Strify tényleg el mondta e Shinnek, ami köztünk történt, de azt tudtam, hogy Shin nem kicsiny arányban berágott rám valami miatt. Hát, ha a harag múlandó lenne! De az ő esetében nem az. Vegyük példának okáért Strifyt. Kettejük közt ugyan rendeződtek a dolgok - de már semmi sem olyan, mint régen.

Mikor meghallottam a csengőhangom ismerős dallamát ledobtam magamról a könyörtelen magassarkút, és bezárkóztam a szobámba. Hatalmasat szippantottam a füstölőtől édes oxigénből, és rámeredtem a kijelzőre...

*SHIN

Már egy jó ideje csak villogott a mobilom, de nem volt erőm felvenni. De mi van, ha valami olyat mondana, ami mindent rendbe tenne kettőnk között? - immár két kézzel szorongattam az Ace telefonom, és éreztem, hogy a szívem a torkomban lüktet. Még egy hatalmas nyelést követőlegesen benyomtam a hívás fogadó gombot, és bizonytalanul beleszóltam miközben kitekintettem az ablakomon.

- I... Igen?

Odakint már kezdett világosodni, és ezzel tudtam be, hogy talán túl sokáig tartott a buli. Igazából még javában tart, csak már nélkülem. De mit számít ez? Bár lehet jó lett volna valakinek szólni, mielőtt eljövök...

~ Rima!

Abban a percben, mikor kimondta a nevem két dobbanást kihagyott a szívem. Hatalmasra tágult a pupillám, és meg kellett kapaszkodnom az ágyam szélében. Micsoda dráma!

~ Szia Shin...

~ Hagyjuk ezt a hülye jópofizást! Tudom mi volt Strify és közted.

Beharaptam alső ajkamat, és remegni kezdtem. Előre felkészítettem a lelkem, hogy most el fog hordani mindennek. De a vártnál sokkal másabb történt...

~ Igen, és most szakítani akarsz...

~ Nyilván valóan! De Rima... - szinte magam előtt láttam, ahogy a kis szobája ablakában áll, és halovány mosoly suhan át angyali arcán. Mondhatni éreztem, hogy mennyire fáj neki, amit tettem, de emellett tudtam, hogy ugyanitt bűntudata is van Vanessa miatt. Megelevenedett előttem a kép, amint a bálon viselt zakója az ágyon hevert elhajítva, és ő maga csak a fehér ingben ácsorgott, kikötözött nyakkendővel. A képzeletemben ugyan még a nadrág rajta volt, de a cipőt már rég lekapta, és a TV szekrény előtt hagyta, rendezetlenül. A haja kibontva, a sminkje pedig már lekopott.

~... Rima, nekem az a fontos, hogy neked jó legyen! Ha te vele vagy boldog, ugyan engem elveszítesz... de, ha neked ettől függetlenül ő az, aki kell... legyél csak vele!

Hát mit ne mondjak nem a várt módon szakítottunk, ami mindig lejátszódik két egymást megcsaló fél között. De, hogy ne essek ki a melankólikus állapotomból muszály vagyok leszögezni, hogy ez nem tett boldoggá. Szinte akartam, epekedve azt vártam, hogy lehordjon! Hiszen azt érdemlem meg. Ez az, ami nekem járna! Gyűlöltem őt ezért, gyűlöltem őt a páratlan türelméért, a szinte emberi ésszel felfoghatatlan kedvességéért. Gyűlöltem, mert tökéletesebb volt, mint valahány pasi az életemben. Annyira utáltam, hogy az elképesztő! Legszívesebben lehordtam volna, de nem erre tellett:

~ ENNYI?! Csak így beletörődsz?

~ Mit tehetnék? Ha valaki, hát ő egy tökéletes srác, minden nőnek. A maga leküzdhetetlen rosszindulatúságán túl egy érző szívet takar, amit van, hogy kimutat gyanútlan "áldozatainak". Nem nevetséges? Minden nő arra vágyik, hogy egy rosszfiút kapjon, aki mellette jó útra tér. Te is így vagy vele, nem?

~ NEM! NEM ÍGY VAGYOK VELE!! Gyűlölöm őt. Gyűlöllek téged is, amiért még mindig képes vagy ilyen kedvesen kezelni engem, és mosolyogni rám! Utálom amiért megvetsz, de ezt nem mutatod ki nekem. Gyűlöllek, hallod Shin?! - keltem ki magamból, és már nem nyeltem vissza a könnyeimet. Az a földöntúli higgadtság viszont csak nem szűnt meg a hangjában.

~ Ha így érzed elfogadom! Annál könnyebb lesz túllépned, nem? Én imádtalak, és még most se vagyok képes utálni téged. De talán, ha ez neked megy helyettem is, nem lesz emiatt álmatlan éjszakám! Szeretlek Rima. Neked kell a boldogság! De ezt nem tőlem kapod meg...

~ SHIN... !! - ordítottam volna még bele egyet, s mást, de nem tehettem, mert kinyomta. A telefonom búgásából arra következtettem, hogy letette. Nem várta meg, hogy befejezzem. Gyáva alak! De ami a legjobban bánt, hogy még így is képes volt a szemembe hazudni, és továbbra sem szólt Vanessáról.

Nem tudom elmondani mennyire haragudtam rá. De azt viszont elmesélhetem mi következett ez után... mérgemben, és könnyzáporom takarásában a falnak vágtam teljes erőmből a telefont, aminek a képernyője szinte azonnal betört, mihelyst a fallal való találkozáskor egy tompa koppanás kíséretében ágyamon landolt. Még mindig hullattam a könnyeket, de letelepedtem a mobilom mellé, az ágyra. Semmit nem mondó nézéssel meredtem rá, és azt figyeltem, ahogy a repedések által hagyott darabkák besüppednek. Néztem, ahogy a képernyője villogott, majd elsötétült. Ezt követően emeltem csak fel a fejem, és éreztem, hogy a savas cseppek végiggördülnek az arcomon. Átöltözni már nem volt erőm... a Galaxy Ace-t egy könnyed hajítással elküldtem az íróasztalom melletti kuka felé, de nem találtam bele. Leesett a padlóra, és még egy felvillanás után végleg elsötétült. Továbbra is szorgalmasan csepegtek a könnycseppeim, de még csak le se töröltem. Eldőltem az ágyon, és álomba sírtam magam. Azt nem értem miért én sírtam, mikor én feküdtem le Shin barátjával! S megelevenedett előttem egy újabb kép álmomban, amint Shin irritáló higgadtsággal leteszi a telefonját az íróasztalára.

***

Fájdalomra keltem. Nem... nem is annyira fájdalomra, mit sem inkább arra, hogy elzsibbadtam. Nem szoktam hason aludni... a nyakam teljesen elgémberedett, és hiába meredtem ki még mindig fél homály köszönt vissza. Nem aludhattam többet, mint puszta fél óra-óra. Ha jobban belegondolok nyugodtan megfordulhattam volna, és aludhattam volna tovább. De aztán eszembe jutott, hogy Akikot is egy szó nélkül hagytam ott a saját szülinapján, valamint sem Erinnek, sem pedig Yunak, vagy Kironak sem szóltam. Anyuékról nem is beszélve... előre láthatólag hozzám sem fognak szólni! Na persze Aky-chan csak mérges lesz, ahogy Erin is. Yu és Kiro sokkal inkább csak csalódott. A szüleimet meg nem jellemezném ebből a szempontból! Tehát egyeztessünk: a barátom - akit legalább annyira szerettem, mint az életemet - kidobott, a húgom totál tuti biztos megutált, két barátom, és szüleim meg halálra izgulják maguk merre vagyok. Hülye Rima! Ha így folytatod mindened elveszíted... noha jobban belegondolok már el is veszítettem. A szüleim szinte itthon sincsenek, a testvéreimnek meg van a saját életük, és nekem nem volt már senkim, aki szerethet, csak Shin. De Ő elvette tőlem! Ő mindenem elvette.

Ajtó csapódásra kaptam fel a fejem. Felhúzódzkodtam először négykézlábra, majd térdre. Kicsit a fal felé fordítottam fejem, és minden megmaradt erőmmel a kinti zajokra koncentráltam.

- Mondtam, hogy itthon van!

Pislogtam egyet mikor felismertem Strify hangját. Mégis mit keres ez itt?

- Persze Hudec úr... sajnálom, hogy nem hittem neked! De nagyon aggódtam...

Anya? Esetleg az édesapám nem hajlandó társulni? Még a végén Strify anyámra is ráizgul! Azt pedig semmi pénzért nem hagynám!

- Nem probléma. Akkor én megyek is... jó éjt!

Így Strify, és miután anyám is viszont kívánt neki eféléket lépéseket hallottam. Na ne! Nem mondja, hogy csak úgy elsétál?! El... azok után, amiket velem tett?! - ennyi elég is volt, hogy felpattanjak, és miután leküzdöttem a szédelgést úgy ahogy voltam - a gyűrött koktélruhámban, mezítláb, elfeküdt hajkoronával - nekiiramodtam, és lerohantam az emeletről. Még egy ajtócsapódást hallottam, majd a lehető leggyorsabbra húztam a tempót. Lesprintelve nekiszaladtam az ajtónak, és rángatni kezdtem, majd rájöttem, hogy befelé nyílik, mint a bejárati ajtók többsége. Feltéptem, és kirohantam.

- STRIFY!!! - ordítottam torkom szakadtából. Kicsit lassított, majd újra felgyorsult.

- Menj vissza aludni, Rima!

- FELEJTSD EL!!! - üvöltöttem, és be se csuktam az ajtót, de utána szaladtam. Persze kizárt, hogy elérjem, mielőtt kimegy a kapun, és beül a jó kis kocsijába, de azért próba szerencse. Viszont mikor egy fél perces üldözés után sem állt meg már kikeltem magamból, csak azt mondtam, amit éreztem:

- VÁRJ MÁR!!! Ha már elvettél tőlem mindent, amit valaha szerettem, akkor legalább az utolsót ne vedd el tőlem, amiért még talán tudok élni!

Megállt végre. Visszasandított, és láttam a szemében, hogy nem érti, mit is akarok. De tényleg! Mit is? - lényegében annyit, hogyha már elérte, hogy megszeressem ne léceljen le lóhalálában. Ugyanis akkor úgy éreztem, ha elmegy soha nem jön vissza - ami megint csak oltári nagy baromság, ugyanis az apám cégénél dolgozik, és annyit látom, amennyit akarom. De nem... nekem épp abban a percben volt rá szükségem! Akkor, aznap, épp ezen a hajnalon.

Lihegtem, majd tovább folytattam:

- Ne hagyj itt... most ne! - makogtam, majd éreztem, ahogy az ostoba könnycseppek megint naggyűlésbe fognak szemem sarkában. Nem volt energiám letörölni... inkább csak álltam, és szorongattam a ruhám fodros alját. Ő pedig megfordult, és elmosolyodott. Ó, ugyanaz a számító, mocskos, és igazán irritáló vigyor, aminek most jelen pillanatban teljes szívemből örültem. Zsebre dugta kezeit, és lassan megindult felém.

- Ha már egy ilyen szép lány könyörög a maradásomért, azt nem utasíthatom vissza, noha úgy is néz ki, mint egy ágról szakadt.

- A kettő kiüti egymást! Ha valaki szép, az nem lehet ágról szakadt.

Magyaráztam neki, és lassan elérkezett hozzám. Megemelte az állam, hogy a szemébe nézzek. Eddig se keskeny vigyora most még szélesebb lett, és még szabadon lévő kezével magához húzott, majd megcsókolt. Éreztem ajkain a balzsam maradványát, és a melegséget. Belekapaszkodtam a nyakkendőjébe, és miután még pár könnycseppet elhullattam, elfordultam a szájától. De még mielőtt bármit is mondhatott, vagy kérdezhetett volna, gyorsan belebújtam. Nyakkendőjéről a szorításom kigombolt zakójára csusszant, és úgy húztam magamhoz, mint, aki sosem engedné el.

- Nem ismered a Hamupipőke történetét?

Furán jött kérdésére kicsit megemeltem a fejem, de továbbra sem láttam semmit a sok víztől, ami elhomályosította a látásom. De ő folytatta...

- ... abban is a lány ugyan mocskos rongyokban járt, de a herceg mégis beleszeretett.

- Mert a jó tündér széppé varázsolta!

- Higgyél nekem: előtte is gyönyörű volt...

Magyarázta, de engem már semmi nem érdekelt, csak, hogy velem van, és ismét nem vagyok egyedül. Ugyan szerettem volna mondani neki, hogy szeretem, de egyenlőre erre még nem voltam képes. Szóval nem is tettem... helyette hagytam, hogy egy újabb felülmúlhatatlan csók mellett pillantsuk meg a nap első sugarait.