17.rész: Igazságosztás - avagy a férfiak is könnyeznek

Sziasztok!

 Az újév első része. :) Fogadjátok szeretettel! ^^

[Strify szemszög]

/Sírhatnékom van, ha eszembe jut

A szeles éj, amelyen elaludt

S valahányszor hörögve sír a szél,

Mindig azt gondolom, hogy ő beszél./

- Móra Ferenc -

A havazás csak nem hagy alább - már lassan kezdek véglegesen beletörődeni. Ezekben a percekben ugyanis semmi sem aggaszt jobban, mint Wia... vajon mi lehet vele? Már lassan 2 napja semmi hír róla, és még továbbra sem engedték ki a kórházból... - felzaklató gondolataimból akkor tértem ki mikor megálltam egy ruhás bolt kirakata előtt. Ismerem ezt a kollekciót! Wayolette nagy kedvence. Ó, éss ez a darab... mennyeien állna rajta! Ha megvenném neki karácsonyra, örömét lelné benne, vajon? El tudom képzelni...

Nem gondolkoztam tovább: beállítottam és rögtön kérdőre vontam a pénztáros hölgyikét:

- Jó napot, asszonyom. Mondja csak: milyen méretek vannak a kirakatban álló, kék ruhából?

- Az ott középen? Nos: M és S. Az L-es már elfogyott.

- Remek!

Hátra is vonultam és felmartam egy S-es méretűt. Tudtam, hogy Wia ilyet hord, hiszen már volt alkalmam leszedni róla egy jó pár S-es pólót.

Kiválasztva a darabot ismét a pénztáros hölgy elé léptem - de már adtam is a ruhát és elővettem az egyik bankkártyámat.

- Hm. A barátnőjének lesz?

- Igen.

- Akarja, hogy becsomagoljam?

- Jó lenne.

A boltból való távozás után elérkeztem a könyvesboltig, ahol benézve a kirakaton (remélve, hogy Valaki ott lesz) elmosolyodtam és elhatároztam, hogy nekem is be kell ugranom a boltba...

Belépve az üzlet ajtaján az afölé elhelyezett csengő felcsilingelt, mire a kasszás vetett rám egy futó pillantást. Széles mosoly terült arcomra mikor elérkeztem az illető mögé:

- Hali Kiro!

- Bazdmeg Strify...

- Már megint? Miért?

- Megijesztettél. Mit keresel te itt? Egy könyvesboltba?!!

- A kirakaton át megláttalak, ennyi. És te mit keresel errefelé?

- Tudod... Shinnel és Rimával jöttem! Egy könyvet akartak megvenni. Aztán Shinnek el kellett mennie és itt maradtam Rimáva.

- Rima is itt van?

Éreztem, ahogy szemem árulkodóan felcsillan. Ma még nem volt alkalmam nevetni! Mostmár lesz.

- Itt hát. Éppen hátul keres valamit!

- Valóban?

- Már megtalálta. Ott jön!

És valóban Rima jelent meg egy könyvvel a kezében. Fel sem nézett úgy olvasgatta a kis, kemény fedelű könyvecskét. Haját időnként füle mögé simította, aztán lapozott. Manapság a nők mind ilyen sokat olvasnak? Wia is, anyám is, akkor Rima is... miért? Mi olyan izgalmas egy könyvben? A képregények sokkal kedvemre valóbbak... lehet az manga vagy hentai, nekem mindegy! Csak legyen benne kép. És ne pedig csak betűkből álljon! - dehát be kell lássam: a többségnek ez okoz örömet. Én még ahhoz is lusta vagyok, hogy fantáziállgassak egy adott témáról. Többnyire jobb szeretek a magam piszkos kis világában képzelegni...

- Üdv Rima!

Köszöntöttem a kis vöröskét, aki erre olyan pillantást vetett rám, mint maga a Halál akció előtt... de hamar mosolyra váltotta komor orcáját és fogadva köszönésem, eként üdvözölt engem:

- Szia Strify... furcsa és meglepő dolog pont téged, pont egy könyvesboltban látni!

- Csak megláttam Kirot a kirakatban. Nem tudtam, hogy Te is itt vagy! De már nem bánom.

- Ó, vagy úgy... remek! Csak nem indulni készülsz?

- Ellenkezőleg. Inkább maradnék!

Vágtam vissza neki, majd igyekeztem megint bevetni a biztos fegyverem: a csábos féloldalas mosolyt. Ez még a legfapofább csajt is megrengeti! Hát miért pont Rima lenne ez alól kivétel?

- Jól van. Mi meg végeztünk! Akkor szia.

Frappáns válasz. Erre nem számítottam! A francokat megy el!

- Mit veszel?

Tartottam fogva - legalábbis igyekeztem - a lányt. Dehát csak nem adja fel. Már javában a kassza felé tart!

- Forever - Maggie Stiefvater... a shiver folytatása!

- Ó. De jól hangzik!

- Igen. Vérfarkasos! Nem neked való.

- Legalább ebben egyetértünk!

Vettem a poént (ami könnyen lehet, hogy nem is volt poén igazából), majd követtem a kasszáig. Kiro meglehetősen sokat pislogott - talán nem értette miért követem úgy Rimát, akár egy kiskutya... - ezt az igazat megvallva én sem értem, csak egy dolgot tudok: imádom, amikor dühös. Arra begerlyedek! Viccen kívül!!

- Csak ez lesz?

- Igen.

- Jó. 10 € lesz!

Kifizette, majd berakták neki egy szatyorkába és mihelyst kezébe vette szóra nyitotta ajkait:

- Mehetünk, Kiro?

- Természetesen.

- Strify? Te biztos maradni akarsz?

- Meggondoltam magam...

***

Kiro csakhamar levált tőlünk, révén, hogy az este folyamán (mint újabban mindig, most is...) Yu-val fellépnek egy helyi szórakozó helyen. Nem tudtam mire vélni Rima hangulatváltozásait, ezért én Kiro távozása után továbbra is a sarkában maradtam.

A havazás végre alább hagyott. Csendes, téli szél fújt. Nem rontotta semmi se a táj varázslatosan fehér arculatának látványát, csak az olykor elsikló gépkocsik kipufogó füstje. Épp egy kevésbé forgalmasabb részlegen tartottunk hazafelé, mígnem Rima megtörte a csöndet:

- Hallod... nem gondolkoztál azon, amit mondtam?

- Mit is mondtál?

- Hát, hogy... tudod! A Cinema Bizarre...

- Ja, hogy az... nem, nem gondolkoztam! Sajnálom.

- Azért fontold csak meg, jó?

- Természetesen.

Az idő múlásával a hazudozási technikáimat is majd' hogy nem tükörsimára csiszoltam, de Rima szemében mégis lerít a kétségbe vonás képe. Tudtam, hogy ha valakit, akkor hát őt nem könnyű átverni! Azt is tudtam újabban, hogy Rima nem hülye - tudja mikor hazudik az ember, és tudja mikor mondd valaki igazat! Jó ember ismerő, és emellett mégiscsak kedves. Leszögezem: egészen hasonlít Wiára. De a nagy különbség az, hogy amikor Wiával vagyok az valahogy másabb, mint amikor Vele... elképzelésem sincs, hogy ez most pozitív értelmet rejt, vagy esetleg negatívat - de valami van, az lefixálható...

- Na ééééés... mi van a barátnőddel?

Tette fel a kérdést, amire csodával határos mód megcsörrent a telefonom...

- Bocsi, ezt felveszem! Talán ő lesz...

Rápillantottam a kijelzőre, majd mosolyogva megint Rimára meredtem - csak míg fel nem vettem a kagylót...

- Igen, ez ő...

Telefonbeszélgetés...

~ Hallóóó!

~ Strify? Ugye te vagy az?

~ Persze, szerelmem, mondjad csak!

~ Nem tudnál... gyorsan bejönni a kórházba?

~ Miért? Történt valami?

~ Igen. Kicsit rosszul érzem magam... vagyis... ehemehem! Khm... - kicsit nagyon! És félek...

~ Micsoda? Nem értelek!

~ FÉLEK!!!!

Persze ezt már értettem... rögtön zakatolni kezdett a szívem!

~ Te jó ég! Ne aggódj... megyek!

~ Köszönöm... szere... - - - ###### - - -

Hirtelenjében megszakadt a vonal... nem tudtam miért, de rettegés költözött szívembe! Kétségbe esetten néztem a mellettem álló Rimára, aki ugyancsak megszeppent pillantást vágott felém nézőleg. Eltettem a telefont...

- Mi az? Valami gond van?

- Igen. Fáj neki valami... és borzalmasan fél!

- Akkor miért nem mész be hozzá? A kórház itt van egy 5 percre...

- Azért nem mert... mert csak...én izé...

Tudtam, hogy Rimának bármit el lehet mondani, de valamiért mégsem akartam a tudtára adni mennyire félek... akárcsak Wia! Borzalmasan félek... - ám csakhamar megtörtem hatalmas, barna szemei látványától:

- Félek...

- Ö... az nem segít! Neki szüksége van rád! Menj már!

- Tudom, de... nem merek! Most nem.

- Dehát miért? Mi tart vissza?

- Tán csak az érzés, mi szerint nagyon aggódom, hogy valami történni fog...

- Ó, vagy úgy. Ezen nem nagyon tudok neked segíteni!

- De tudsz.

Kapva-kaptam az alkalomnál és már éhesen vártam, hogy rákérdezzen:

- Miként?

- Gyere te is velem!

- Én? Dehát én nem is ismerem!

- De engem igen. Kérlek, Rima!

- Persze, jó... menjünk!

Hamarába szaporáztuk lépteinket, ami részéről már futásba torkollott - ennyire gyors volnék? Persze... ilyenkor az ember léptei is pehely könnyűek!

Mikorra elérkeztünk a kórház kimagasló tömb épületéhez már a szívem rég cserben hagyott. Elképesztő mennyire féltem! Elhiheted nekem: a férfiak is tudnak félni! Ők is ugyanúgy éreznek olyankor mint a nők. Csak ők nem sírnak! Nekik nem szabad, mert oda a büszkeségük!

Lassan bemasíroztunk az épületbe, ahol kérdőre vontak merre megyünk. Ezt a részét galád módon Rimára hagytam!

- Ö. Egy beteghez! Hívtak, hogy valami nem okés, be kéne jönnünk!

- Igazán? Ki a beteg?

- Wayolette! Wayolette... Wayolette?

Ismételgette Rima Wia nevét, mert természetesen nem tudta a  vezeték nevét. Túlságosan bennem volt a sietség, ezért visszanyúltam Rimáért, elkaptam a karját, majd magam után vontam és fennhangon feleltem az információs illetőnek:

- 128-as kórterem! Tudom merre van.

A lift megvárásához többnyire nem volt semmi féle türelmem... ezért jobb híján inkább lépcsőzésre vetemedtem. Rimát egy percre sem engedtem el, mert féltem, hogy lemarad, és én képtelen lennék megvárni...

Elérkezve a teremhez egy falfehér nővérke fogadott:

- Maga Andreas Hudec?

- Igen.

- Értem. Szóval... részvétem!

Részvétem - mondta. Sejtettem, hogy valami baj lesz, de hogy ekkora??!

Ebben a percben a szó szoros értelmében úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen veréb, akinek épp most lőtték le a szárnyait, és magában a földön vergődik... nem tud mit tenni, még ha arra is szánja magát, hogy akkor sétál bármikor elkaphatja egy róka, vagy egy farkas. Nos... engem már el is kaptak!

Szívem dobogásával egy ritmusban haladtam beljebb a terembe. Wia még ott volt... általában rózsapiros arcából az összes szín elköltözött. Szemei lecsukva. Kezei maga mellett voltak - mintha csak feküdne. A szülei ott ültek körülötte! Wia anyja így szólt hozzám:

- Mindjájan tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap... sajnálom Strify...

Zokogva borult férje vállára, akinek szeme sarkában még én is véltem felfedezni egy könnycseppet, miközben felállva elmentek mellettem... úgy! Ezek szerint a férfiak is sírnak...

Kimentek nyilván a mozsdóba. - le kell nyugodniuk, ez ellen már semmit sem tehetnek! Meg kell hagyjam: szép karácsonyi ajándék... ugyanis két nap múlva szent este!

Betértem a falfehér Wia mellé. Térdem súrolta az ágyat - zsibbadtak végtagjaim. Nem ilyen befelyezésre vágytam!

Ernyedten roskadtam össze, és már csak a földön térdeltem. Kezemet remegve emeltem Wayolette hideg kézfejéhez, és megszorítva kissé túllőttem a célon: beszélni kezdtem...

- Igazán kedves tőled, hogy itt hagytál engem! Persze... felhívtál, hogy jöjjek be érted! És életed során is: bármikor csak küldtél egy üzenetet, vagy hívtál mindig ott voltam. De ha én hívlak vissza téged, te miért nem jössz most vissza??! MIÉRT? KELLETT EZ NEKED? IGAZÁN? Mondd csak: jó érzés, hogy most egy romhalmazt csináltál belőlem??! Wia?!!

Éreztem ahogy Wayolette apja sorsára jutottam: bárhogy is próbáltam visszafolytani a könnyeket nem bírtam velük... Wia elment.

- WAYOLETTE!!! Miért... ???!! Most magyarázd meg: neked ez mire volt jó? HE? MIRE?? Áruld már el nekem: mire?!

De hiába rángadtam az ernyedt kis testét - abba bizony már semmi élet nem volt. Szomorúnak kéne lennem, ehelyett csak dühöngök - és még a halálon túl is bántom. Soha nem akartam őt bántani! Senkit sem... mit ártottam én a világnak, hogy így ver a sors?!

- WIAAAA ... !!

Hangosan felsírtam. Kezdtem érezni ahogy a szánalom egyik magasabb fokára csöppenek: és ez probléma. Aggasztó probléma!

- Óh, Wia... senkim sincs rajtad kívül! A barátaim mind elfordultak tőlem, a szakmámba nem vagyok már olyan hibátlan sokak szerint. Rengeteg rajongót elveszítettem! Még... még Shin is utál engem! ... Csak te voltál... és már te sem vagy! Miért?!

Lehajtottam fejemet hűvöskés karjára és továbbra becsukott szemekkel nyitottam akadályt könnyeimnek - de azok akkor is túljártak az eszemen. Immár semmi kétségem sincs afelől, hogy a férfiak is sírnak!