18.rész: A Veszteség öntudata

Sziasztok!
 Megkésve ismét, de megint itt egy rész... remélem kielégítő lesz számotokra a folytatásig! :D :D

[Rima szemszög]

/Megingott a világ

Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben

Lezuhant könyökre, térdre

Hazugságot igazzá téve.../

- Dolinay Tamás -

Próbáltam nem oda figyelni - de képtelen voltam. A hatalmas üvegen át mindent láttam, még így a falhoz simulva is. Kezeimet átfontam magam körül és próbáltam nem sírni. Nem tudom ki ez a lány, fogalmam sincs honnan valósi - de szó, mi szó; gyönyörű. Kétség sem fér hozzá mennyire kár, hogy ilyen fiatalon meghalt! Ez a lány talán még sok dologra volt hivatott...

Az én "népem" nagyon hívő típus: ha az Isten elvesz valakit annak oka van! Vagy valakinek akar ártani ezzel, vagy pedig annak, aki meghalt. Többségében - sajnálatos mód - az első lehetőség valószínűsége a nagyobb.

Miután megkérdeztem egy nővérkét, hogy mi történt, ráébredtem: nem szándékos volt! És egy halandó, emberi lény volt az okozója, ha átgondoljuk: a doktor úr későn érkezett és addig az alkalmazottak többsége sem forgott Wia körül. Csöndben ment el: esélytelen lett volna időben észrevenni. Hiszen egészen úgy fest mintha aludna! A nővérkék ezért nem találták furcsának, de aztán mikor egy újabb köhögő roham után megdermedt, Wayolette, már szaladtak is az orvoshoz. A doki épp a szülészeti szobában volt! Későn érkezett Wiához, így nem tudta megmenteni.

- Exit a 4. emeleten!

Kiabálta az egyik betegszállítós srác, majd odarohant a lifthez, ami csakhamar kitárult - és már ment is le. Furcsa, hogy az itt dolgozóak csak egy egyszerű szóval - exit - jelzik a halálesetet. Míg az átlag humán egy összetett szóval: meghalt.

Futólag még megdörzsöltem meztelen karomat - révén, hogy csak egy újatlan póló volt a szövetkabátom alatt - és elszántam magam, hogy bemegyek. Hallottam mindent amit Strify mondott: nem az jött át belőle, ami Shinnek a véleményképe! Ígyhát... semmi nemű negatívumot nem észleltem arra, hogy ne menjek be hozzá...

- Strify...

Lassan, óvatosan, reszketve helyeztem bal kezemet Strify vállára, aki rá volt borulva a halott nőre, és magához ölelte azt. Szorosan tartotta, mintha abban reménykedne, hogy így nem kell elengednie - képletes értelemben!

Mikor a nevét mondtam még csak meg se moccant. Ám mikor sóhajtottam és leemeltem róla a kezem megijesztett: egy hirtelen mozdulatsort lejtve elkapta a kezemet. Megszeppenten szaporáztam levegő vételemet, és azt vártam, hogy megtudjam mi van vele... - óvatosan elengedte másik kezével Wayolette-t és felállt. Megfordult: velem szembe. Láttam a könnyeket az arcán... bár kissé meg kellett emelnem államat ahhoz, hogy szemkontaktust létesítsek a kb. 175 cm magas sráccal - de utánna megérte, mert szóra nyitotta ajkait:

- Köszönöm, hogy elkisértél... de mint azt láthatod felesleges volt! Rima, ő már nem jön vissza...

Sokkal inkább úgy hangzott, mintha magát akarta volna meggyőzni, sem mint engem. De bólintottam neki és részvétemet tanusítva megöleltem.

Az üveg túlsó oldalán az említett doki ácsingózott egy mappa szerűséggel a kezében. Szemüvegének lencséje szikrázott a lámpa fényében, miközben megigazította az orrán. A nővérke biccentett neki, majd a doki elindult. Láttam, hogy Strify is oda néz. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet - de talán nem kellett volna elmondanom...

- Nem ért ide időben, más dolga volt. Ha előbb jön meg tudta volna menteni, de...

- Valóban?

Most hallottam először megszólalni az elmúlt 5 percben, amit ölelésemmel foglalatoskodva töltött. Riadtan jutott tudomásomra, hogy most épp a doki felé szaporázta lépteit. Jaj ne!

- Strify állj meg! Már mindegy. Nem tudsz vele mit csinálni!

Kapaszkodtam bele pulóverébe, de mintha meg sem érezte volna, csak csörtetett tovább előre. A kórteremből kifordulva, könnyes pillantások közepedte suhant a lift felé. A doki épp most készült megnyomni a "hívó" gombot, de mikor észrevette, hogy feléje tart megdermedt és nem cselekedett.

- Meg tudta volna menteni, de mégsem tette! Magának csak ennyit jelent egy élet?!

Támadta le rögtön a felbőszült énekes szerencsétlen doktorurat, aki egész higgadtan kezelte a gallérját szorongató, dühödt srác gyilkoló haragját. Tanácstalanul jutott tudtomra e helyzet komolysága, és már tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle... hiába győzködném, úgyis szikla szilárd maradna! Azért annyira nem vagyunk LB-k, hogy hallgasson is rám.

A doki válaszolt:

- Sajnálom, Andreas... de tudja: más emberek is vannak a világon, akiknek szükségük van rám! Nem csak a kis barátnője.

Most Strify helyében én is pofán vágtam volna, mert ez jelen idő. És köztudott, hogy a Wia nevű hölgyemény már... nos: egy jobb helyen van! És ezt első sorban a doktor úrnak köszönhettük...

Strify mérgében teljes erejéből - már amennyi tőle tellett - kilökte a liftnek és még erőteljesebben adott hangot haragjának:

- Hogyan?! Szóval magát teljes mértékben hidegen hagyja, hogy egy páciense épp most halt meg?!

- Orvos vagyok, Herr Hudec... előfordul!

Csodálatomat nem tudtam leplezni a még mindig higgadt doktor megjelenésétől... de mikor a helyzet komolyodott volna pár nővérke jelent meg a színen nyugtatót tartalmazó fecskenővel a kezükben. Ezt azért már mégsem engedhetem! Strify nem őrült meg, csak egy kicsit dühös... mellesleg jó nagyon kicsit!

Odarohantam és bevetettem magam a látszólag sokkot kapott fiú elé... kitártam karjaimat, hogy ezzel is védelmezzem - majd a doki elém lépett, sarkában a két nővérkével:

- Ez csak nyugtató.

- Nem látom a szükség jelét, doktor úr! Én se lennék más helyzetben ilyen szituációban. De szerintem maga sem!

- Hm. Ez a kishölgy kicsoda?

Strifyre nézett, de az sokat mondóan hallgatott és kitágult pupillával, könnyes pillákkal meredt maga elé, és követhetetlen gyorsasággal kapkodta a levegőt.

A doki ezt követően ismételten velem foglalatoskodott. Fiatalnak tűnt, nem több 28 évesnél... középmagas - tőlem persze magasabb - világos barna hajú, zöld szemű alak, nem túl box-bajnok testfelépítéssel, de meglehetősen pedofil pofával...

- Maga Andreas úr húga?

- Nem. Egyik barátja vagyok!

- Értem.

Mosoly lebbent az arcán át, majd megfogta államat és szeméből kellő gonoszság szűrődött át...

- Kevés ember olyan szerencsés, mint a maga barátja, hölgyem... az ilyen barátok nem teremnek fán, sajnálatos módon! Minden esetre: öröm volt magával társalogni...

- Jól lehet... de az öröm ez esetben nem kölcsönös! A magam módján semlegesnek titulálnám ezt a szitut... most pedig: ha nem bánja... mi mennék Andreassal!

Most volt az első alkalom, hogy a rendes nevén szólítottam. Mit ne mondjak: ebből nem fogok rendszerességet előigézni...

***

A havazás újból belekezdett, de legalább tompította a komorságot, ami körbefont minket.

Strify szinte semmit sem szólt hosszas időkig, majd mikor hangot adott magának hangjából minden keserűség és bánat lerít...

- Sajnálom a bent történteket. Téged is kínos helyzetbe hoztalak, nem?

- Tudod: ez nem kifejezés. De nem bánom! Ami megtörtént azt már nem lehet visszacsinálni. Remélem ezzel te is tisztában vagy!

- Az a köcsög, rohadt, szarkavaró orvos tehet mindenről!

- A munkáját végezte, máshol is dolga akadt... ezért tanácsos ugyanazon a szakterületen több alkalmazottat is - nos öö... alkalmazni!

- Persze, de... mindegy... Rima, már most hiányzik...

- Értem.

Itt lett volna alkalmam a poénkodásra (pedig itt vagyok melletted stb.) - de nem szóltam semmi humorosat. Nem akartam rosszabbítani ezen a siralmas hangulaton! Nem akartam még jobban a lelkébe taposni... ez a nap szerintem örök trauma marad így is!

- De hálás vagyok, hogy eljöttél velem... de most ha nem gond... hazamennék!

- Persze, menj csak...

- Hazavigyelek?

- Nem kell. Amúgy is akadna még egy kis dolgom a városban!

- Akarod, hogy elkisérjelek?

- Nem. Egyedül szeretném elintézni! Te menj csak nyugodtan... majd találkozunk ... ! Valamikor...

- Igen... szia Rima.

Furcsa mód búcsú gyanánt megölelt. Persze: ilyenkor kell valaki közelsége... ilyenkor ez a legfontosabb! Igen: hogy valaki ott legyen melletted. Hogy valaki melegséggel árasszon el! Egy kis emberi jóindulat sosem árt... persze, most azért nem akadékoskodtam, hogy "mennyire örülnék ha elkísérnél", mert meg volt az elképzelésem erről a helyzetről. Mit ne mondjak: nem túl rózsás... ilyenkor jobb ha egyedül vagy! Szerintem legalábbis... ha meg nem: ugyan! Vannak nálam közelebbi barátai is, akik tudnak bele némi lelket önteni... pl. Kiro?

Búcsút intettem - aztán elváltunk... nem tudom meddig!

***

Strify a hazaérés pillanatában nekidőlt az ajtónak és lassan lecsúszott a földre. Arcát kezeibe temette, és csak bánkódott... de több könny már nem lazított a helyzetén! Elfogyott. Mind!

Kiro az ajtófélfájának támaszkodva leste ki barátját. Persze szíve szerint azonnal odasuhant volna hozzá, és mindent megtett volna, hogy felvidítsa, de tudta: ez most nem lehetséges... így inkább: visszatért Yu mellé a meleg ágyába. A srác már aludt... telefonjával a kezében, mert várt egy SMS-t Erintől - de az természetesen szart visszaírni! Kirot ma többek között ez is bántotta... de a legjobban Strifyt sajnálta! Hisz: tudta mi történt. A jóelőbb beszélt Rimával, a lány nyomatékosan megkérte rá, hogy tegyenek meg Yu-val mindent annak érdekében, hogy Strify legalább két perc erejéig elfeledkezzen ennek a borzalmas napnak legszörnyűbb emlékképeiről.

Feljebb húzta a takarót Yu vállára, és kivette a telefont annak kezéből. Ezt letette az asztalra. Majd már épp befeküdt volna - mikor megmerevedett. Megfordult, és kiment Strifyhez...