19.rész: Igaz barátok

Sziasztok!

 Nem tudom hányan olvastok, de azt sem, hogy ebből a pár emberből hányan vagytok, akik már unják, hogy mindig ilyen sokat kell várni a történet folytatására... sajnálom, de tényleg! :$ Én igyekszem olyan sokszor pakolgatni a részeket amennyiszer csak bírom, de nem mindig tudok eleget tenni a vártaknak. Tudom mennyire unjátok a sablonos dolgokat, ezért is állok szemben megannyi nehézséggel, mikor írom nektek a történeteimet. Nagyon remélem, hogy senki sem csalódik! ^^ Pussyy: MELODDY - chan

[Strify szemszög]

/Nem az az igazi, akivel el tudnád képzelni az életet

Hanem az, aki nélkül nem!/

- Ismeretlen szerző -

Ültem ott a sötétben, és egyre csak azon voltam, hogy sikeresen felemésszem azt, ami ma történt. De bárhogy is próbálkoztam, bármennyire is erőlködtem - ez nem ment. Wia mosolya feledhetetlen kísértet ként lebegett bánatos tekintetem előtt. A hangja, a vele töltött percek, azok a varázslatosan forró éjszakák - és az, ahogy mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, bármire képes volt értem. Én is érte. De ez már mit számít?

Ránéztem a vállamra dőlt Kirora (aki természetesen már vigasztalás képpen bealudt nekem dőlve) - olyan békésen szuszogott mellettem. Épp egy fél órája jöhetett ki, hogy megnézze élek e még. De persze én még éltem! Bár inkább én haltam volna meg Wia helyett. Ezt persze Kironak is mondtam, de válasz révén pofán vágott és azt mondta: "És abba szerinted nem halt volna bele?" - milyen igaza van. Wayolette láthatólag szeretett engem, bármire képes volt értem. Mindenre! Mintha én érte nem... de természetesen még annál is többre!

Hamar besurranhattam volna a szobába, de mozdulás képtelen voltam. És Kiro is rám volt dőlve - szóval még le is vagyok súlyozva. Újra rásunytam tekintetem, de továbbra is aludt. Lesütöttem szemem, majd a zoknim orrát kezdtem fixírozni. Mélyet szippantottam a levegőből, ami keveredett a lakás és Kiro illatával is. Aztán megint rámeredtem Kirora. Hősnek kéne lennem ahhoz, hogy fel bírjam emelni - de ez nekem nem fog menni. Talán fel kéne keltenem? - épp végiggondoltam mikor egy sötét, de ismerős alak magaslott előttem.

- Fel ne keltsd, mert menten a barátnőd után küldelek.

Inkább tetszett kijelentésnek, mitsem fenyegetésnek. De azért biztos, ami biztos alapon megijedtem! Rémülten néztem fel az előttem cövekelő Yura, aki hamarosan leguggolt elém.

- Remélem azért nem leszel depressziós.

Annyira tudom értékelni a vígasztalásra való hajlamait!

Ránézett ő is Kirora, aki továbbra is rám dőlve aludt. Aztán rám nézett, átlőtt rajtam tekintetével, és közelebb hajolt barátunkhoz, majd felkapta. De olyan könnyedén, hogy beleszédültem! Ölbe véve az apropó gitárost indult meg annak szobája felé, majd még intézett pár szót - inkább magához, mint hozzám.

- Legalább ma este a saját szobájába alszik, és nem az én helyemet birtokolja.

Megállapítása után berúgta az ajtót és akkor már Kiro is átkarolta. Soha sem fogom megérteni az ő kettejük kapcsolatát! Talán ilyen egy igaz barát? Nem is tudom. Inkább egy igaz SZERELMES pár...

Amint ők távoztak a színről én is felálltam és éppen indulni készültem, amikor prüttyögött a telefonom. Jó későn! Már lassan fél 11. Úr Isten! Majdnem 5 órája kint voltam? Csoda, hogy Kiro egy idő után kijött. Vagyis: így már nem... de miért kaptam SMS-t? Gyorsan a kijelzőre tévedt a szemem:

Hallottam mi történt. Részvétem.

Romeo

A másik amit sosem fogok megérteni az maga Romeo. Egy mondatos - néha kettő - SMS-ekkel vidít fel embereket. Hogy csinálja? Olyan sokat mondana egy szóval, mint más 100-al? Én már ezt sem vonom kétségbe...

***

Shin letette a telefonját az asztalra. Rima épp most hívta! Amit megtudott: hogy Wayolette meghalt. Strify barátnője. Rima persze nyomatékosan arra kérte barátját, hogy most ha véletlenül összefut Strifyvel, akkor kedves is lehetne vele. Csak most! Persze ez a legkevesebb, amit megtehet barátnője kedvéért azok után, amik a napokban történtek... a sok lelépés (persze jó okkal, ami inkább rossz), a sok nem fogadott hívás, megválaszolatlan SMS. És a lány még mindig kitart mellette! Furcsálta is, de annyira nem zavarta, csak még jobban megszerette. De talán nem eléggé...

***

Másnap reggel Kiro unszolására elmentem sétálni vele. Minden áron fel akar vidítani! Gyanítom, hogy Rima uszította rám...

Épp azon a sétáló utcán jártunk - azon a részen... igen: ahol Wia szenvedése felszökkent. Ahol az enyém is elkezdődött! - észre sem vettem, hogy lecövekeltem. Nem tudtam moccanni, és csak az előttem elterülő piszkos havat figyeltem. Kezeimet a zsebemben ökölbe szorítottam, s közben teljesen elfeledkeztem Kiroról. De hamar visszahívta magára a figyelmet!

- Strify?

- Mm?

- Itt?

- Igen.

Egy szavas, befejezetlen mondatok. De mégis értette amit mondtam, és én is, amit kérdezni akart! Rendes, tagolások nélkül felfogható volt...

A szél ismét elkezdett fújni, majd hirtelen tovább léptem. Legalábbis a helyszínről...

- Ma beszéltél Rimával?

Még magam is meglepődtem ezen az ÉN számból elhangzott kérdésen. Miért kell nekem most pont Rima? Jó: lehet, hogy ő dícséretet érdemelne a vigasztalásba, hiszen állandóan pörög, mindig jó kedve van (még ha nincs is akkor is leplezni próbálja egy mosollyal), mellette sosem lehet unatkozni, és... magam sem tudom miért, de Wiára emlékeztet! Pedig külsőre semmi hasonlóság nincs köztük, csak talán az a hófehér bőr... az a feledhetetlenül fehér, bársonyosan puha bőr! Mostmár arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon Rimának milyen puha... - micsoda???? Miken gondolkozom. Annyira nem lehetek szenilis, hogy mindenkiben Őt keresem. Rima nem Wayolette. Nem is tudom miért hasonlítanának! Wááh.

- Nem. Miért?

- Semmi csak... meg akarnám neki köszönni a...

- A tegnapit, Strify? Dehát azt már vagy 100x megköszönted neki!

- Persze tudom.

- Min gondolkozol?

- Semmin... csak az emberi ostobaságaimon.

- Szerintem nem vagy annyira ostoba! Az inkább Shin. Milyen kis tapló lett belőle!

- Hé, dehát neked haverod!

- Imádom, de nem szeretem, ha veled ilyen... hiszen anno olyan igaz barátok voltunk, hogy olyat még nem látott a világ!

- Hát persze. De Carsten! Benne van a "voltunk". A múlt idő... ezen már nem tudunk változtatni! Wia is meghalt... és ez is múlt idő!

- Igen. De nem baj! Nem tudok szemet hunyni efelett. Annyira nem is értem! Annyira kusza, értelmetlen minden...

- Na igen, tudom mire gondolsz. Én se értem miért ilyen! Tudom: a legjobb barátom volt, és mikor leléptem a bandából akkor cserben is hagytam... megérthetem, de egyúttal titeket is cserben hagytalak! Yuval mégsem költöztetek el tőlem...

- Így olcsóbb a rezsi...

- Fordulj fel!

- Minek? A föld nagyon hideg, és ahhoz le kéne feküdnöm...

A történtek után először nevettem. Kiro gyorsan felvidított. Bámulatos! - mikorra felnéztem már letértünk a sétáló utcáról. Most épp a parkban tartunk valamerre! Hirtelen megint lecövekeltem és megfordultam.

- Akkor talán menjünk el a suliba...

- Miért? Rimához?

- Most nem épp rá gondoltam...

***

Nem is tudom mikor járhattam utoljára egy igazi iskolában. Talán a három éve volt fan-talin? Igen. Akkor ide jöttünk. De még Rima se és Shin sem jártak ide! Nem volt mihez kötni, csak a sok rajongó hölgyeményhez, akik kedvemre lettek volna akkoriban egy... khm... mindegy! De akkor még Wiát sem ismertem... nem volt az olyan jó! Jóformán tényleg csak a saját egóm növelésére jöttünk pont egy középiskolába. A legtöbb rajongó mind középiskolás! És persze én még 20 voltam. A 14-19 éves korosztály tökéletes prédának számolt akkoriban! De most... most az lenne a tökéletes, ha valaki itt lenne mellettem. Nem, az nem Kiro, mert ő most is itt van.

Nem volt nagy szám. Csak pár százan jöttek el... és mégis vagy 1000 autogrammot osztottam ki! Az mégis hogy lehet? Hát éppenséggel úgy, hogy volt, aki másnak is kért. Pl. egy barátnőnek, testvérnek - még olyan is volt, aki az édesanyjának! Furcsa... nem sokkal voltak másabbak, mint én, de akkor még én is valami fensőbb rendű lénynek tartottam magam! Ez persze a sztársággal jár... de aztán volt, aki felnyitotta a szemem: és már ő sincs...

- Biztos vagy benne, hogy erre lesz?

- Igen, Rima szerint beszokott hozzá jönni a pasija... csak nem hazudna nekem!

- Eee... nem, nem!

- Most ez olyan irónikusan hangzott...

- Pedig nem! Nyugi.

- És lám! A fekete - azazhogy: szőke - bárány feltűnik a színen!

Vigyorogtam és mint az őrültek integetni kezdtem Shinnek, aki először átnézett rajtam, aztán elköszönt a mellette álló lánytól (az persze rögtön lelécelt) és odatévedt hozzánk. Kiro rögtön szögezte neki a kérdést - ahh. Pedig én akartam!

- Ki volt ez a szuka? Mert szerintem nagyon nem Rima.

- Egy elsős lány. A neve Serena... semmi komoly, csak szerelmes belém.

- Pff. De lazán mondod!

- Most hogy mondjam másként? Én már foglalt vagyok.

- Remek! Ezt tudtuk.

Ezeddig meg sem kellett szólalnom, majd Shin tekintete rám szökkent. Meglehetősen gyanuskodó volt, de mégis olyan... szomorú? Együttérző? Rima miért híradózik örökké??!

- Hallod Cimbi... basszus. Rima tegnap elmesélte mi történt. Sajnálom!

Kezet ráztunk. Micsoda ritka pillanat!

- Kösz Shin. Mi az? Meg kellett halnia a barátnőmnek, hogy ismét lecimbizzél?

- Morbid állat. Nem! Tudod: teljesen átérzem amin átmész. Bár én nem tudom, hogy viselném, ha Rima... tudod...

- Persze.

- Még kimondani sem akarom!

- Most is nála voltál?

- Igen. Szerencsétlent épp szekálták... mint mindig!

- Már megint?!

Visított a képbe Kiro... éles hangja úgy szelte ketté a levegőt, hogy kis híján fülkárosodás áldozata lettem. De ahogy látom Shin is!

- Igen. De ti mit kerestek itt? Biztos nem hozzám jöttetek.

- De, pedig hozzád...

Válaszoltam neki, amire felcsillant szemében a jól ismert kétség. Ki kellett fejtenem, hogy értelmet adjak ennek a helyzetnek:

- ... tudod: átgondoltam mindent. És sokmindenre rá kellett ébrednem - de talán már régebb óta. Csakhát: sajátos egoizmusom teljesen elvakított, így nem tudtam még magamnak sem beismerni mekkora szart kavartam.

- De mostmár beismered?

- Be én.

- OH! Köszönöm Istenkém... akkor most mi lesz?

- Nem tudom... te mit szeretnél?

- Hát... szerinted?

Ez azt hiszem mindent magába foglalt...