20.rész: Összezavarodva

Sziasztok! 

Elmaradtam némi képp vele - tudom. De most itt van! ^^ KOMIKAT!!

[Rima szemszög]

/A legszebb díszdoboz a szíved,

benne az ajándék a szeretet,

amit az éjszaka csendjében

szépen leteszel a küszöbre.

Annak a küszöbére, akinek szánod./

- Csitáry-Hock Tamás -

Könnyen lehet, hogy egy apró kicsi ajándék szerezheti a legnagyobb örömet? Sok embertől hallottam már, de még egynek sem hittem el igaziból. Persze látok benne realitást, merthogy ez olcsó, de szívből jön. Nem látom értelmét ennek az ellenkezőjének, de valahogy mégis hihetetlenebb! Főlleg abba a világba ahol én élek. A tehetősebbek világában!

Szeretném valami váratlannal meglepni Shint, de hogy mi lenne az azt nem tudom. Talán egy hógömb? Mintha ezen már gondolkoztam volna... na de nem ez a baj: hanem a kérdés maga... miszerint: örülne ő ennek? Semmi szüksége nincs rá...

Hirtelen egy kép jelent meg elmém tükörszobájában: Strify. Vajon most miért jutott eszembe? Nem is tudom... de valami úton-módon aggodalom fogott el, és éppen azon filozófáltam, hogy ő épp most mit csinálhat? Szinte ösztönösen nyúltam kabát zsebemben lapuló telefonomhoz, és minek után az érintő képernyő felvillant már oldottam is fel a telefon-zárat! A névjegyzékben gyorsan kikerestem Strify nevét és a fülemhez emeltem a kagylót...

~ Igen?

Mikor beleszólt a szívem extra nagyot dobbant megkönnyebbülésemben: szóval még nem lett öngyilkos.

~ Szia Strify, Rima vagyok.

~ Szerintem rájöttem... miért kerestél?

~ Aggódtam, hogy valami hülyeséget csinálsz, ha nem vagy mellettem!

~ Persze...

Hangjából átjött a tömény szarkazmus és az a rejtett irónia, ami mindig is idegesített. Sosem törődtem vele igazán, de a sajnálat sok mindenre képes a gondtalan emberekkel. Éppenséggel teljesen tegnapig útáltam, de miután Wia... nos... miután Wia elment egy jobb helyre, már nem tudtam Strifyre gyűlölettel tekinteni... ott azon a délutánon, bent a kórházban, megismertem egyik olyan énjét, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Akkor, abban a percben semmi sem volt számomra csak ő! És még Shint is elfelejtettem... pedig őt nagyon nehéz elfeledtetni velem!

~ Ne legyél már ilyen! Nem rád vall. Na jó: a lappangó köcsögség az lehet, de semmi egyébb...

~ Jaj, Rima... honnan is tudhatnád Te min megyek keresztül!

~ Hidd el: TUDOM! Nekem elhiheted, hogy TUDOM! Bele tudom képzelni magam ebbe a szituációba, hiszen nekem is van valakim, akiért képes lennék meghalni!

~ Shin?

~ Igen. Amúgy hallottam, hogy tegnap beszéltetek!

~ Ja. Sikerült kicsit felvidítania!

~ Tudom!

~ Te mindent tudsz??

~ Azért nem. Merre jársz?

~ Itthon döglök a TV előtt, és Kiro mellett... aki, ha jól látom épp most aludt be!

~ Remek... ha felébredt add át üdvözletem! Vagy: tudod mit? Hagyjad a francba! Inkább gyere el velem vásárolni.

~ Persze! Hogy Shin azt higgye máris kihasználtam a béke állapotot, és rámásztam a csajára, mikor az enyém épp most halt meg? Tudod mekkora szenilis balfasz.

~ Ne beszélj így róla!

Figyelmeztettem, de nem sokat törődhetett vele, mert csakhamar megcsapta fülem az a felettébb irritáló röhögés... és még legyek kedves vele! Ó, te jó ég. Mire vállalkoztam?

~ Nem ártana kimozdulnod, Striff...

~ STRIFF??? Ez meg mi? Valami új becenév?

~ Csak nem zavar?!

~ Á, hagyjuk. Miért akarod, hogy elmenjek veled?

Nem akartam neki mondani, hogy azért, mert így addig sem kell azon izgulnom, hogy fél úton felakassza magát, ezért csak ennyit mondtam:

~ A körülményekre való tekintettel igenis jót tenne neked a friss levegő! De felőlem aztán otthon is döglődhetsz...

~ Hm...

Szinte láttam magam előtt, ahogy titokzatos félmosolyra húzódik a szája, ami felettébb agresszív érzelmeket kelt bennem! Aztán folytatta egy kisebb hatásszünet után...

~ ... én nem úgy veszem észre, mintha magasról tennél arra mi van velem!

~ Micsoda?

~ Szerintem téged az igenis érdekel, hogy mi van velem, mit csinálok, élek e vagy halok!

~ Jól hiszed. Told le magad! Itt vagyok a házatok előtt.

~ MIII????!!

Letette. Furcsa, hogy tényleg idekeveredtem magamtól. Volt, hogy eljöttem erre, mikor még Kiro és Shin kísért engem haza... nagyon él bennem az emlék, amikor Kiro betrappolt ebbe a csinos ki panelházba és a másodikon meg kihajolt az ablakra, majd integetni kezdett... és persze az sem titok, hogy Strify, Yu és Ő együtt élnek. Innen tudhattam, hogy hol lakik Striff! - mindez alig futott végig elmémben Strify robbant ki a bejárati ajtón. Kiérve szemügyre vehettem a barna kabátját és a fehér farmernadrágját. Sportcipőben volt. Már nem is tudom mióta nem láttam őt sportcipőben!

- Hát te hihetetlen vagy, Rima.

- Tudom!

***

A hó frissen ropogott a talpunk alatt, miközben beértünk a belváros központjába. Én kellő képp izgatott lettem a vásárlás gondolatára, ezért is szaladtam kirakatról-kirakatra... Strify pedig csak egykedvűen jött utánnam. Ideérkezésünk alatt tökéletesen kipuhatoltam a helyzetet, mi szerint én nem tudom elterelni a gondolataimat róla, és arra jutottam, hogy: nagyon szeretném felvidítani. De ez meglepő nehézségekkel járt, mert az ember azt hinné, hogy egy világhírű énekes­ nem sokáig szenved lelki depresszióban, ha meghal a barátnője. Majd lesz másik! De úgy veszem észre, hogy elítéltem a gondolkodását... és ezt akarom jóvá tenni! Ezért is próbálok mosolyt csalni az arcára... de tényleg: csak Shin meg ne tudja!! Mert ahogy ismerjük rögtön beijedne a helyzet fennállása alatt, és olyan ötleteket gyártana, hogy pl. Strify erőszakkal vett rá engem arra, hogy hívjam el shoppingolni, vagy pisztolyt tartott a fejemhez, hogy töltsem vele a délutánt. Na persze ez mind fiktív gondolat!

- Most meg min töröd az agyad, vörös?

- Azon, hogy most vágjalak tarkón vagy egy órával később...

- Egy órával később, és addigra elfelejted!

- Hidd el: észben tartanám! Ezt legalábbis!

Vigyorogtam pofázmányába, majd tovább ugrándoztam a sík sétáló utca kövezetén...

***

Fél 5-re végeztünk minden bevásárlás jelleggel. De Strify arcán továbbra is ott lappangott az a tömény keserűség, és ez az én lelkemet is teljesen letaglózta... sóhajtva kutattam valami öröm forrás helyszínét, de amit megláttam az csak egy foto-automata volt... kapva kaptam az ötletnél és felsikítottam:

- Jaj de jó! Nézd!

- Mi?

Már meg sem vártam, hogy folytassa, mert rögtön elkaptam a kezét és berángattam a foto-automatába és beletettem az apró pénzeket. Miközben beállítottam, hogy 8 fényképet csináljon nekifogtam pózolni, miközben vártam a vaku kattanását. De ezután bezavart Strify halálra unott tekintete...

- Mosolyogjál már, egér makesz!

- Egér... ?? MI??!

És már nevetett is. Felettébb egyszerű volt elérnem ezt a gyenge kacajt nála, de még többet kéne neki nevetnije! A továbbiakban már sikerült normális pózokat lejteni, és egy-két hülyéskedést is lenyomtunk... legalább ennyivel boldogabbak voltunk, mikor kiléptünk a fényképezős gépből! Önfeledten kezdem bele a mesélésbe saját otthonomról...

- Nálunk odahaza Japánban rengeteg ilyen foto-automata van!

- Tudom.

- Na és vajon honnan tudnád?!

- Onnan, hogy mikor még együtt volt a Cinema Bizarre voltunk Japánban turnézni!

- Aha. Értem! Akkor álljatok össze megint és mikor nyár lesz, már velem is jöhettek!

- Hehe. Csőbe akartál húzni, ugye? Nem olyan egyszerű ez, Rima...

- Mi az, hogy nem??! Csak rád vár az a négy szerencsétlen! Rajtad van a világ szeme is! Miért olyan nehéz ez?

- Rima, te ezt nem értheted...

- Az lehet! De az is biztos, hogy te sem...

Ezzel a szavajárással úgy fest sikerült némi kétséget keltenem benne, mert látott rajta, hogy habozott. Megálltam vele szemben és csípőre vágtam a kezem. Majd megint szóvá tettem mondandómat:

- Nos? Mit gondolsz? Nincs igazam?

- Rima... ahh... te egyszerűen csodálatos vagy!

Mosolyodott el, és beletúrt szanaszét álló barnás-vörös hajamba... ez a mosoly most egész őszintére sikeredett! Mintha tényleg örülne. Talán ez így is volna?

Egy kicsit elcsodálkoztam és elfelejtettem visszakérdezni, hogy "tényleg így gondolod?" pedig valamiért ez most igenis érdekelt volna. De mégsem tehettem fel, mert tisztára belezavarodtam abba az elmondhatatlanul kék szempárba!

- Ööö... jó...

Ennyit tudtam kinyögni, mire gondolom már ő is tudtában volt kába tekintetemnek. Végigsimított az arcomon, majd ismét zsebre dugta a kezét, és kérdezett:

- Nem megyünk tovább?

- De... persze...

Alig tudtam bármi ép-kéz-láb mondatot kinyögni, mert még az érintésére is beleborzongtam... de mikorra már ismételten a valóságban köszönthettem magam semmi más nem volt csak ami az előbbiekben: nem hagyhatom, hogy szomorú legyen!