39.rész: Kell!

Sziasztok!

Megint bemasíroztam egy résszel. Látjátok, hogy jól megy itt az ipar mostanában - de sajna a TH-s blogomon már nem lehet ezt elmondani, mert oda semmi eredetit nem tudok kitalálni, hiszen az összes ötletemet megírta már valaki - némileg ugyan másképp, de meg! Viszont ott is igyekszem. Remélem itt azért többre viszem a napi frissel ;) pussyy

[Strify szemszög]

/Nincs hatalmasabb erő a gyengédségnél,

Nincs gyengédebb az igazi erőnél./

- De Sales -

Aznap este meglehetősen későn volt alkalmamban hazaérni. Túl sokáig dolgoztam bent Hanataroval, miközben végig a lányon kattogott az agyam. Rohadtul idegesítő ez a bevésődős cucc! Komolyan mondom már valóban azt érzem, hogy nem a gravitáció tart a földön, hanem az, hogy ő itt van... ettől szánalmasabb dolog még soha nem volt az életem része! Elképesztő mennyire fel tudja cseszni az agyam... komolyan minek kellett odajönnie azon a téli napon, mikor legszívesebben inkább otthon emóztam volna a barátnőm halála miatt, és nem pedig vele lett volna kedvem elmenni bárhová is?! Koncentrálni sem tudok azóta megfelelően, emellett úgy érzem, mintha Wia figyelne, és nagyon bántaná a dolog... bár nem azt akarná, hogy boldog legyek? Nem, nélküle sosem leszek az. Nélküle csak az a nyers önmagam leszek, aki az utóbbi pár napban voltam - inkább pár hónapban, mert a pár napban, amiről beszélnék abban már rég csak Rima-Rima-Rima... miért?!?! Sosem zavart ennyire egy lánnyal való kapcsolatom. Ugyanott dühített, mint ahol szórakoztatott! Elképzelhető, hogy jobb lenne koppintani - de akkor a lemezem is ugrana! Így pedig esetleg olcsóbban megússzuk. De várjunk csak! Akkor is megússzuk olcsóbban, ha Shin a pasija, nem pedig én. Mindegy csak valaki a  bandából! De miért borzongok bele a képbe, hogy ők ketten... ??

Miután lezártam a társalgást Hanataroval, és hazavittem közel járhattunk az utcájukhoz mikor megkérdeztem: Rima hol van? - akaratom ellenére bukott elő belőlem a kérdés, de Hanataro úr csak azzal a maga módján nyugodt, kedves, büszke apai mosollyal az arcán válaszolta - inkább a pólómra nézve, mitsem az arcomra.

- Dupla randira mentek Erinnel, és két fiúval.

A HÁLÁTLAN RIBANC!!!! - futott át mintegy szalagcímként az elmémen ez a mondat. Inkább kétségbeesett kiáltás! Ha tehettem volna azonnal mentem volna, és (mint a Shines témakor alkalmazott szöveggel) egy jó kis fejmosással hagytam volna hátra, miközben engem büszkeséggel töltött volna el, hogy megint a lelkébe taposhattam valakinek... és még én érezném jogosnak! - de a bökkenő ekkor az volt, hogy magam sem tudtam merre lehet a randi helyszíne, és ha megkérdeztem volna Hanatarot akkor már megint lebuktattam volna magam... tehát csöndben maradtam, és miután eltűnt a színről Hanataro mérgelődve felhívtam Rimát. De nem vette fel... ettől persze még idegesebb lettem, és hazáig már meg nem engedett sebességgel mentem. Otthon persze azonnal ledobtam magam az ágyamra - egyenesen a szobámba, nem is véve figyelembe, hogy mások is vannak itthon - és morcosan újra tárcsáztam. A nagy csöndben viszont megütötte valami a fülem: rezgés. Telefon rezgés. Letettem, majd elmúlt. Majd megint tárcsáztam, és megint hallottam. A hang forrásával megfelelő irányba tartottam amikor egy női kézi táskát véltem felfedezni a gardrób melletti szekrényen, a közlekedőben. Pislogtam, majd körbenéztem. Sehol senki. Remek! És beletúrtam. Rima telefonja. Nem lepett meg ezek után! De várjunk: mégis miért van itt?

- Á, Strify, hazaértél?

Hirtelen jelent meg a kis szöszi a hátam mögött. Sunyi volt, így természetesen megijedtem. Még talán egy félelemmel telt felnyögés is társult ugrásomhoz, majd szembe fordultam Kiroval. Mintha ő nem is kérdezett volna úgy kérdeztem én:

- Rima itt van?

- Igen. Hazafelé jövet összefutottunk vele, mikor már végeztünk a stúdióban.

- És Yu?

- Fogalmam sincs merre van...

Elszomorodott, aminek mostmár a Rimával történt beszélgetésünk végett tudtam jól az okát. Elfintorodtam, majd vállára tettem kezem - kicsit megrezzent.

- Ne aggódj... nagy fiú! Majd hazajön. Egyébként hívd fel ha aggódsz érte...

- Nem is tudom... nem venné zaklatásnak?

- Ugyan kérlek... lakótársak vagyunk! Nem mellesleg munkatársak és legjobb barátok. Hajrá, Kiro!

Azzal hátrahagytam és benyomultam a szobájába. Hát láss csodát: a kis vörös valóban ott gubbasztott. A hajától némiképp vörösebb árnyalatú szemgolyókkal!

- Rima!

- Strify?

Hirtelen letörölte az arcát, majd futólag végigmérte a televíziót, és rám nézett. Ekközben én beléptem, és megszemléltem mit is néznek: Hachiko... ez a kutya, akinek meghalt a gazdája, de 9 éven át még várt rá! Elég depós, én sosem láttam teljesen végig... de miért néznek ilyeneket, pláne Kiroval, aki már akkor is képes eljátszani a hattyú halálát, mikor agyontaposunk egy csótányt?!

- Mit csinálsz?

- Tv-t néztem Kiroval.

- Nem kéne már hazamenned?

Kérdésem kicsit persze úgy tetszett, mintha az apját akarnám helyettesíteni. Ezért is lepődhetett meg. Majd zavartan a földet nézte...

- Igazából azt hittem Erinéknél alszom... dehát ők pont tök jól elvannak az új/régi hapsijával! Tehát gondoltam nem árt ha még beugrom Kirohoz.

- Te jó ég! Lassan éjfél is elmúlik...

- Micsoda?! Az szép... lassan mennem kéne...

- Persze, nyilván. De akár itt is aludhatsz! Mellettem elférsz, Kiro franciaágya szerintem elég kicsi... az enyém nagyobb!

Kacsintottam rá, majd erre felnevetett, és letörölte könnyeit. Felállt, és elindult felém. Úgy haptákba vágtam magam, mint a hadseregben szokás!

- Hát akkor lassan hazamehetnék.

- Mondom aludj itt.

- Francokat!

Szólt vissza végül a "szállj le rólam te perverz köcsög" nézésével. Vettem az adást és harsányan nevettem, majd egy tarkóvakarást követően kiszóltam a konyhába Kironak:

- Kiro! Hazaviszem Rimát.

- MI?!?! Én is haza tudom vinni!

- De most én viszem.

Hirtelen bezuhant az ajtón, és nem épp kedves nézés közepedte mondta nekem:

- Olyan izé vagy...

Akár egy kisgyerek! Hát talán szükséges lesz egy kicsit nekem is kiruccanni... és ezek után nem árt tájékoztatni Kirot is, hogy Rima nem egy háziállat, akin össze lehet veszni, hogy épp ki akarja sétáltatni.

***

Még a főutcán járhattunk csak, mikor pirosat kaptunk és alkalmam volt megkérdezni:

- Mi történt, hogy Kironál kötöttél ki egy hatalmas doboz csokis-pudingot zabálva, miközben a Hachit néztétek?

- Áh semmi, csak elég rosszul alakult az este...

- Mert? A csávó nagyon nyomult?

- TE MÉGIS HONNAN TUDOD, HOGY CSÁVÓVAL VOLTAM?!

Kapta el a dzsekim gallérját miközben a legijesztőbb nézésével próbállt engem sakkba tartani. De persze nem sikerült neki...

- Óh, ugyan kérlek... én mindenről tudok!

- Nagy fenét tudsz te mindenről! Amúgy én el sem akartam menni, de komolyan... tényleg!

Pislogtam, aztán levakartam magamról a kezeit, és miközben szorítottam azt mélyen a szemébe néztem:

- És ugyan erről miért is nekem magyarázkodsz? Én nem vagyok a barátod. Shinnek magyarázd!

Beharapta alsó ajkait, majd egy "ez jogos" nézéssel fordult az ajtó felé. Tájékoztattam, hogy még messze nem vagyunk otthon, mikor ő leordította a fejem annyival, hogy TUDOM. Aranyos... annyira megijesztett, hogy vigyori pofával ugyan, de gyorsan elkaptam a kezem, még mielőtt megehette volna. És pont zöld lett! De mintha a sors akarná kisvártatva megint pirosat kaptunk. Rámeredtem... épp az ujjai köré csavarta egyik kósza vörös tincsét. Úgy fest meg fog lepődeni a következőkön... levegőt vettem és elkezdtem ezt kideríteni:

- Az előbb amúgy azért kezdtél el nekem mentegetőzni, mert azt hiszed bejössz nekem?

Dehát mégsem lepődött meg, sőtt: elég sivárul ezt válaszolta:

- Nem hiszem! Tudom...

- Nem vagy te egy kicsit beképzelt?

- Tartok tőle, hogy nem... bár annyira biztos nem állok közel hozzád, mint Wia állt... és soha senki nem fog! De azért tudom, legalábbis érzem... és én...

Nem hagytam végigmondani neki, hanem megint elkaptam a kezét, magam felé fordítottam - és megcsókoltam. Ám nem tartott olyan sokáig, mert hamar megint zöld lett a lámpa...

- Istenem... ilyen gyorsan zöldet kapunk?

Miután elindultunk furcsáltam, hogy huzamosabb ideig nem szól semmit. Vártam, hogy most engem néz, de hiába, mert csak maga elé meredt félig ingerülten, és félig zavartan. Majd mikor rajtakapott, hogy hol az utat hol pedig őt vizslatom hisztérikusan közölte velem:

- Dehát nekem barátom van! Mintha nem tudnád!!

- Jaj kérlek ne nyávogjál már...

- Hát már miért ne nyávognék?! Strify! Te az előbb megcsókoltál!!

- Igen?

- Mi az, hogy "igen"?! Halloooood... komolyan mondom úgy tarkón váglak, hogy a kormány fog homlokon csapni!!!

- Muszály így túllihegni a dolgot? Mintha neked nem tetszett volna...

És megint a torkába forrasztottam a szót. Következőleg mikor ránéztem mélyen pirult arcot láttam, és két kezét a szájára feszítette. Elvigyorodtam, majd higgadtan néztem vissza az útra, és vezettem tovább. Teljesen Rimáék házáig...

- Mostmár megérkeztünk!

Magyaráztam neki, mire ő feldühödten kivágta az ajtót, és kiugrott a kocsimból. Mivel még mindig nem fejeztem be mondandómat követtem cselekménysorozatát, és utána szóltam:

- Még nem fejeztem be ennyivel!!

- Én igen!!!

Tekintett hátra, vörös lobonca pedig az arcába csapódott, majd rugóhoz hasonló mozdulattal vissza a háta mögé. Befelé tartott, már a kapukilincsen is rajta volt a keze, és tökéletesre zselézett körmein megcsillant az utcai lámpák gyér fénye. Nem kissé tűnt idegesnek mikor berohant a házba, és még csak meg sem köszönte, hogy hazahoztam! S mivel ez meglehetősen zavart újabban azon törtem a fejem, hogy hogyan is adhatnám vissza neki. De mikor láttam, hogy rányitott a bejárati kilincsére, aztán az meg sem moccant, és előkotort egy kulcs formájú dolgot a táskájából már tudtam mit fogok csinálni.