5.rész: Bizonytalan érzelmek

sziasztok!

most ez a mai első adag. ha hazaértem az ásvány börzéről (ami mellesleg hatvanba lesz a sulimba) akkor felteszem a 6-at is. de addig érjétek be ennyivel! ^^ komikat kérek!!!! *.*

u.i.: bocs a félregépelésekért, de siettem! ^^

[Strify Szemszög]

/Nincs is annál rosszabb, mintha úgy vágysz valakire,

Hogy közvetlenül melletted áll,

De tudod, hogy sosem lehet a tiéd./

- Ismeretlen szerző -

Észrevétlenül osontam a pad felé, amin ült. Lassú, óvatos léptek közepedte igyekeztem becserkészni áldozatomat. Eddig sikeres voltam, de nem tudom meddig fog ez tartani. Lapozott a könyvében, amit éppen olvasott. Már szorosan mögötte voltam. Éppen felkészültem a lesújtásra, de ekkor ő ismét lapozott. Nehezemre esett elhagyni a kuncogást, de mégis sikerült legyűrnöm. Meg akartam ijeszteni. Most jó! Gyerünk. Ettől tökéletesebb pillanat nem is adódhat...

- Meg se próbáld, Strify.

Szólalt fel határozott szigorral. Elkeseredtem. Már megint nem sikerült! Leültem mellé a padra.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok?

- Már láttalak. Csak jól lepleztem.

- Ajjmár Wayolette! Téged lehetetlen megijeszteni.

- És vajon erre miért csak most jöttél rá?

- Ne szívass... bennem a szándék meg volt.

- Hm... talán igazad van! Öö... ehhem - khm - ehh - ehh!

Köhögési roham. Minden bizonnyal megint beteg. Mostanában annyit betegeskedik! Bár igaz, hogy tüdőbajos. Efelett nem lehet szemet hunyni! Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok Isten, hogy csettintésre gyógyítsak... pedig ha tehetném! Wayolette már rég nem itt tartana.

- Mit keresel errefelé?

- Most lett vége az utolsó előadásomnak. A buszt várom. Hát te?

- Végeztem a stúdióban, és most Romeoval találkozom. Csak nem tudom mikor ér ide.

- Hát.. majdcsak! Khm.

- Wia, megint beteg vagy?

Nem is válaszolt, csak maga elé tekintett búskomoran. Szeméből a bánat tükröződött, ami engem is elkenődötté tett. Bátorkodtam feltenni a már hetek óta választ nem lelt kérdést:

- Tudják már, hogy mi bajod van?

- Ötletük sincs. De két hét múlva vissza kell mennem!

- Értem. Mikor?

- Szerdán.

- Remek. Pont szabad vagyok. Bevihetlek?

- Nem akarok a terhedre lenni...

- Nem lennél! Te sosem vagy...

Bátorítottam és megveregettem óvatosan a vállát. Halvány mosoly nyilalt át arcán, mire én is egy örömcseppet véltem felfedezni háborult elmémben.

- Köszönöm.

- Nem tesz semmit. Mit olvasol?

- Pokoli báléjszakák.

- Woow! Miről szól?

- Hát... az az igazság, hogy nincs benne adott téma: 5 történetet mutat be és mind tele van túlvilági misztikumokkal!

- Azta. Cool...

Az ilyen érdekes ízlésű lányok, mint Wia sosem voltak a legkiismerhetőbb emberek között. Részemről viszont érdekes ez a rejlett depresszió, emos megmozdulás, ami néha - néha előtör belőle. Persze sosem viszi túlzásba! Addig jó. Valamiért amióta megismertem mindig izgalmas, érdekes és kiismerhetetlen egyénnek láttam lelkem kicsi világában.

- Bizony. Már a felét elolvastam!

- És mikor kezdted?

- Nos: kb. egy fél napja!

- Öhh. Fasza!

Megint sokkot kaptam. Wayolette egyre jobb és izgalmasabb! Nem tudok mást mondani rá... és milyen gyorsan olvas!

Még egy ideig biztosan beszélgettünk, mire végül megfűztem, hogy menjen a későbbivel. Elmentünk sétálni. Mellettem volt, egészen közel. Hófehér bőre már - már földöntúli hatást keltett, amire szinte vöröslő barna szeme csak rátett egyel. Sűrű, sötét haja szikrázott a napfényben és egy tündérport is megszégyenítő ragyogással csillogott. Wiát kb. két éve ismertem meg egy vacsora alkalmával, amire én is hivatalos voltam a srácokkal. Wia volt az egyik rendező, mi pedig felléptünk. Akkor már tudtam, hogy egy érdekes lánnyal van dolgom. És ez azóta is tény! Újabb és újabb meglepetésekkel rukkol elő, szinte már követni sem tudom. De mégis olyan jó, hogy ilyen!

- És hogy megy az éneklés?

- Mint mindig: tökéletesen! Neked a fősuli?

- Abszolút jól. Idén jobban ráhalytottam az ösztöndíjra is, mert így legalább tudok anyának segíteni a számlákba meg ilyenek. Jó érzés segíteni másoknak!

- Dehát Wia... neked sem segít senki!

- Dehogynem!

- Kicsoda?

- Hát Te Strify...

Nem tudtam eldönteni, hogy most magamhoz öleljem vagy felkapjam és megpörgessem a levegőben. Az egyéni jellegű dicséretek sosem tudtak meghatni úgy igaziból... de az övé más! Az övét nem engedem el a fülem mögött. Az övé olyan nekem, mint a zsidók számára a biblia... vagy mint a méhek számára a virágpor! Fontos. Nagyon fontos!

- Kösz.

- Nem eszünk egy fagyit? Meghívlak!

- Hát ennek akkor most nem mondok nemet.

Adtam választ a kérdésre és már mentünk is a fagyishoz. Miután meg volt ez is leragadtunk az egyik kis asztalnál. Lehet már hidegebb van, de most kellemes az idő. Október közepe felett járunk jóval, már kezdődik az ősz. Még a múlt hónapban strandpapucsban és miniszoknyában láttam lányokat, most meg már hamarosan nagy kabát kell... bár én a sálnál és a dzsekinél leragadtam, de Wián már sapka is van! Nem is értem miért fagyizunk. De semmi baj! Fő, hogy itt van velem.

- Aztán odajött hozzám és közölte velem, hogy el van napolva az egész, mert neki nincs hangja.

- De akkor, hogy tudta ezt elmondani?

- Azt már csak ő tudja... de nem érdekelt! Felléptem egyedül...

- Hehe! Az igen. De jó neked Strify, hogy ilyen híres vagy.

- Azért nem annyira, csak...

És ekkor mellénk toppant két kislány. Wia már kuncogott, hiszen épp most beszéltünk erről...

- Úr Isteeeeeeen!!!! Andreas!!!! Te vagy az?

- Teljes életnagyságban.

- Juuuuuj! Kérhetünk autogrammot?

- Hát ha van tollatok...

- Hogyne lenne! Suliból jövünk.

- Érdekes. Na! Akkor adjatok egy tollat.

Miután dedikáltam a lányoknak a matek, biosz, fizika és kémia füzeteiket Wiával is tovább álltunk - megkíméltük magunkat az esetleges újabb páciensektől. És út alatt szóvá tette, amit az imént beszéltünk.

- Hogy te nem vagy annyira híres... aha!

- Na jó... ez kivételes alkalom!

- Strify... van olyan nap mikor ez nem történik meg?

- Hát... kb. hétfőn csak egy csaj kért!

- Pláne... hagyjad is!

- Oké. Na, de mostmár igazán mennem kéne a buszhoz...

- Muszály? Egyedül hagysz?

- Igen.

- De aranyos vagy... akkor menjünk a buszhoz!

A buszmegállóba érve még váltottunk pár szót. A falnak dőlve, zsebre tett kézzel hallgattam és csodáltam Wayolette szópörgését és közben csak arra tudtam gondolni, hogy milyen szép. Örökké mosolyog, mindig jó kedve van - pedig neki aztán lenne miért szomorkodni! De ennek ellenére örökké boldog. Legalábbis ezt mutatja! De kíváncsi vagyok, hogy legbelül mi zajlik ebben a lányban.

- Na Strifyke, nekem ez lesz a buszom! Legyél rossz!

Adott három puszit - szokásos köszönés - és felszállt. Intettem neki mikor már helyet foglalt az ajtó felőli üléssor negyedik ülésében és ő is viszonozta. Sokáig néztem még a busz után, ami hamarosan eltűnt a távolban... lefutott a fejemben minden együtt töltött perc. Csak néha már magam sem tudom mit érzek iránta!