30.rész: Naiv lélek

Sziasztok!
Hát zömében ugyanazt mondhatom, mint amit korábban a TH-s blogomra is írtam (hamarosan fent is lesz, csak órák kérdése xD): hogy ugyan most itt az érettségi szünet, de szerencsére nem rekedek a gép előtt végre, mert alkalmam sem lenne rá, annyira be leszek táblázva. :) Hiányozni fognak az msn partnereim - hogy személyeskedjünk is némi képpen - remélem tudják kire/kikre gondolok ;) És aztán sietek vissza! De ki tudja mikor jutok el oda is, hogy feltegyem a következő részt... addig persze jó olvasást elöljáróban! ^^ Pihenjetek sokat ;) pussyy

[Rima szemszög]

/Három dologban teljesen biztos voltam.

Először, hogy Edward vámpír.

Másodszor, hogy lényének egy része

-amiről azt sem tudom milyen erős lehet- a véremre szomjazik.

Harmadszor pedig, hogy feltétel nélkül

és gyógyíthatatlanul beleszerettem.../

- Stephenie Meyer: Twilight - Alkony -

Nem tudtam hova fog vinni, és miért jelent meg ilyen hirtelen. Nem tudtam miért siet ennyire, de lelkem egy része vele akart menni, míg a másik azt mondta, nem kéne, mert valami olyan fog történni, amiért megbánom, hogy elmentem. Sajnos az első része erősebbnek tetszett, és vele mentem. Beültünk az autójába, és amint rátaposott a gázra rögvest traktálni akartam a kérdéseimmel. Először nem tettem eleget akaratomnak, csak aztán, miután kikanyarodtunk az utcánkból.

- Mégis hova viszel?

- Hidd el tetszeni fog... csak egy jó kis helyre!

- Nagyon remekül hangzik. Csak én... mindegy, felejtsd el!

- Hm? Figyelj, ha már belekezdtél...

- Tudod valamiért félek.

Láttam rajta, hogy elgondolkozik válaszomon, és csak utána mosolyodott el a maga szemtelenül jóképű módján... ezt követően válaszolt, ami számomra most nem volt épp egyértelmű:

- Van is rá okod.

A válasz nem volt épp bíztató, szóval csak még jobban bepánikoltam. Ebben a lelki álapotomban markoltam meg a táskám, mintha ez erőt adna ahhoz, hogy szembe nézzek a soron következőkkel. Meg kell említsem: már rég nem voltam ilyen feelingben. Utolsó alkalom az volt, mikor ideköltöztünk Japánból. Akkor történt, hogy bekerültem az osztályba... ebbe a pokolba, ahol most kárhoztatik lelkem! Mintha ez most értelmet nyert volna. De nem! Semmi értelme nem volt, és nem is lesz. Most sincs.

- Neked talán nincs akkora okod félni, mint nekem.

Szólt érdekkeltő monológom közepedte, amire felkaptam fejem, és elengedtem a táskám. Ránéztem, némi képp nyitott szájjal, mert eltátottam a pillanat hevében.

- Mi?

- Ezt úgy értem, hogy amit most látni fogsz... nos... neked már rég rá kellett volna jönnöd, de te annyira naiv vagy és befolyásolható, hogy ez már beteges! Így aztán meg kell mutassam ha akarom, ha nem. Bár lehet rám meg fogsz haragudni, meg Shin is... de nekem így könyebb a lelkemnek!

- Várj, Shinnek mi köze ehhez?

Értetlenkedtem, de ő válasz helyett lefékezett. A kocsiból kiugrott, áttrappolt hozzám, és az én ajtóm is kitárta. Szinte kirángatott, majd a sulim környékét ismertem fel. A pillanat hevében Strify átkarolta a válam, és szinte magam előtt láttam, hogy elvigyorodik, miközben az én tekintetem megakadt egy sokkal érdekfeszegetőbb eseménynél. Shin és egy másik lány beszélgettek. Az illetőnek, aki szerelmemmel társalgott irigylésre méltó hosszúságú, szőke haja volt, és nagyon csinosan fel volt öltözködve. Nem mondhatom, hogy nem irigykedtem, mert az hazugság lenne! De fele annyira sem irigykedtem, mint amennyire meglepődtem, mikor Shin megfogta a lány kezét, szemébe nézett, majd odahajolt hozzá - és ajkait a lány rózsapiros ajkaira tapasztotta.

Strify érintése égetett a ruhám alatt. Fájt is. Vagy ez a szívem? - most ez lehet úgy hangzik, mint aki egy csöpögős romantikus regényből olvasott fel, de e percben nem volt más, ami az igazságot hűbben tükrözte volna, mint ez a mondat.

- Kérdezd meg tőle...

Tért vissza előző mondatomra Strify, majd elkeseredésem közepedte fogta meg a kezem. Úgy rántottam ki a sajátomat az övéből, mintha ezer tűt szúrt volna belém. Csak néztem ki a fejemből értelmesen. Jobbat nem tudtam tenni. De akkor hirtelen Strifyre haragudtam meg, nem Shinre! Miért? Mert megmutatta. Eddig is sejtettem, hogy Shin... mondjuk csak ki: megcsal engem. De nem akartam elhinni. Ó, mennyivel jobb volt ez a tudatlanság...

- Na? Elakadt a szavad?

- Strify te... akkora egy szemétláda vagy! Miért kellett...? Miért... óóó...

Nem érdekelt semmi hirtelen. Azt sem tudom mi meggondolásból kezdtem el rohanni az ellenkező irányba, de rohantam, az a lényeg. Strify nem fáradozott utánam kiabálni, Shinék meg észre sem vettek. Én pedig csak rohantam, rohantam el a múltam elől... mikor pedig egy szűk sikátorba értem a falnak dőlve küzdöttem könnyeimmel. Nem telt bele sok idő, mikorra legyűrtek... hiszen szerettem őt! Szerettem, igen. ŐT SZERETTEM NEM MÁST!!! Ugye?

Tanakodásom közepedte léptek csapták meg a fülem. Utánam jött volna?

- Elég lassan szaladsz, ugye tudod...

Osztotta meg velem meglátását a szőke hajú énekes, akit e percben a világon mindennél jobban gyűlöltem. Ingerültségem kiülhetett arcomra, mert Strify hamar megosztotta velem újabb észrevételét:

- Még szebb vagy mikor dühöngsz.

- Mégis miért kellett beleavatkoznod?!

- Inkább tűrted volna, hogy játsza neked a szépet, miközben ő rég egy másik lányt szeret?

Kérdése lyukat hagyott bennem. Eltöprengtem ismét. Néztem a földet, és tűrtem, ahogy a sírás elveszi minden erőmet - aztán lecsúsztam a földre. Nem érdekelt a koszos föld! Nem érdekelt semmi. Csak térdeimet szorítottam magamhoz, mintha azt várnám, hogy kinyomom vele a szemem, aztán abba marad a sírás is. Feltekintettem némiképp és Strify cipőorrával találtam szembe magam.

- Ne várd, hogy leüljek melléd a földre. Fehérben vagyok!

Figyelmen kívül hagytam szurkálódását, és szipogtam tovább. Belegondoltam: mégsem az bántott, hogy Shin megcsalt, hanem az, hogy pont Strify mutatta meg. Mintha ezáltal sebezhetővé váltam volna számára! Nem is tudom mi téren. Csak úgy... sebezhetővé.

Leguggolt elém, és azt kívántam bárcsak hátra zuhanna, hogy aztán összekoszolódjon a fehér farmerja! Dehát nem így lett. Megkapaszkodott térdemben.

- Rima... hahó! Még csak 16 vagy! Miért várod, hogy most találod meg álmaid pasiját?

- Ki mondta, hogy így gondolom?!

- Ne idegeskedj már. Neked miért nem lehet ez a leleplezés olyan jó érzés, mint nekem?

- NEKED EZ JÓ ÉRZÉS??!

- Az.

Mostmár nem tartottam magamban, hogy mennyire ideges vagyok. Szimplán felugrottam. Ő is felegyenesedett és rám meredt. Majd a legmagasabb hangerővel, amit csak megengedhettem volna magamnak - azzal ordítottam rá torkom szakadtából.

- SHIN A BARÁTOD!!!! ÉS NEKED AZ OKOZ EXTÁZIST, HOGY ELRONTOD A PÁRKAPCSOLATÁT???!!

- Nem kell kiabálnod. Igen, ez!

- HOGY LEHET VALAKI ILYEN ÖNTELT, EGOISTA, ÉS SZÍVTELEN, MINT TE???!!

- Hálás lehetnél érte...

- HÁLÁS?!?!?!?!?!?!

Biccentett. Próbáltam halkítani magamon, majd úgy folytatni ezt a számomra csak gondot szülő eszmecserét. Egyáltalán miért őrajta töltöm ki a mérgem? - a könnyeim megint elárasztották arcomat. Úgy folytattam zokogva:

- Figyelj, zárjuk le ezt, oké? Vigyél kérlek haza. Nincs más vágyam, csak otthon lenni!

- Biztos így érzel?

- Biztos.

- Igen, ez világos... pedig reméltem, hogy megakarod ezt bosszulni Shinnek!

- Bosszulni? Mégpedig, hogyan?

A perverz mosolyát követően már tudtam, hogy mi járhat az eszében... de ez nem állt közel az én elképzeléseimhez, tehát passzoltam, és szinte ordítva nyavajogtam neki, hogy vigyen haza!

- Felőlem... ha neked ez kell.

- Ez!

- Ahogy érzed.

- Nem fogok neked kedvezni!

- Most mondd, hogy te nem élveznéd.

Rám kacsintott. Erre már olyan dühös voltam, hogy már csak azért is sírtam. Mikor közelebb araszolt hozzám, és letörölte könnyeimet kabátjának ujjával a szemébe akartam nézni! Arra vártam, hogy ebből meg tudom mit kéne tennem. De helyette csak még több kétség költözött lelkembe. Az a bolondító, kék szempár! Ez lesz egyszer a vesztem, tudom...

***

A kocsijában ülve még elmorzsoltam pár csepp könnyet, de már nem zokogtam. Csak nem értettem Strifynek miért kellett ezt megtennie. És vajon miért lett jobb a lelkének? Talán ez is örök rejtély marad?

A visszapillantó tükörben láttam ahogy rám rebben pillantása. Megint mosolygott. Komolyan mondom, mintha élvezné, ahogy szenvedek! - és akkor elgondolkoztam ismét. Strify a legfurcsább ember, akivel valaha is összehozott a jó ég! Ő olyan, aki egy elég egoista és akaratos egyénnek mutatja magát, holott... az akaratos talán még maradhat, és némi képp az egoizmusára való vonatkoztatások is! Tehát a lelke mélyén is olyan, mint amilyennek magát mutatja. Csak valamiért mégis másabb! Mintha ő jót akarna, de helyette csak rosszat ér el. Vagy, mint akit nem ért meg senki! - ilyen lehetőségek. Strify egyénisége a legfurcsább dolog, amit valaha a hátán hordott a föld!

- Jót akartál?

Érdeklődtem belátásomat követően, de mikor kiröhögött mégis elbizonytalanodtam. A rádóban is pont ekkor szólalt meg Enrique Iglesias egyik dala, a Why Not Me? - remélem nem kell lefordítanom mi a címe... és milyen alkalomba vágó is volt ez akkor, szinte megláttam mi van a háttérben csak... nem akartam elhinni.

- Igen Rima. Én persze csak jót akarok... nem! Nem jót akartam.

- Most akkor... ?

- Tudod: nem fogom előtted feltárni minden egyes érzelmemet, de annyit elmondhatok: csak magamért tettem.

Csak magamért - visszhangzottak szavai elmémben. Egy piros lámpát követően megállt, és rám meredt. A szemében akkor a világ minden fájdalma látszódott számomra. De ugyanott némi diadalittasság is! - úgy nézett rám, hogy ez is megfejtehetlen volt. Még Shint is elfelejtettem...

- Éreztem.

- De Rima! Tudhatnád, hogy nálam önzőbb alak nincs a világon.

- Nem vagy önző, csak azt akarod, hogy annak lássanak! Hogy ne fedezzék fel az igazi éned.

- Az igazi... szerinted nem ez az igazi énem?!

- Szerintem nem.

Tovább hajtott. Hamarosan megérkeztünk hozzánk. Kiléptem a kocsiból, majd még hátra fordultam. Strify is kiszált. Nem számítottam arra, hogy elkísér az ajtóig, de így lett. És ott, amikor szembe fordultam vele... ott történt, aminek nem kellett volna.

- Az ajánlatom még áll. Tudod a számom...

Olyan közel hajolt hozzám, hogy értettem ahogy suttog. Kristály tisztán! Kezei pedig derekam köré fonódtak és utána folytatta mondandóját:

- ... sajnálok mindent! Aludj jól.

Válasz helyett csak dadogtam össze-vissza. Értelmes szó nem tört ki belőlem, de szerintem értette mit akarok mondani, mert nyögött egy "köszit"... aztán ment csak el. A kapunkban állva még visszatekintett rám, és e percben zendült fel a szél is. Felmeredtem az égre és sűrű esőfelhőket pillantottam meg. Lesütöttem tekintetem, és mire megint a kapura meredtem csak Strify kocsija gurult el házunk elől. Tekintetemmel követtem míg tudtam, és közben igyekeztem nem koncentrálni arra, ahogy a meleg kora nyári szellő arcomba söpri hajam.

Mikorra már ő is eltűnt közvetlen látótávolságomból megfordultam, hogy benyissak. De nem jutottam túl sokáig, ugyanis az ajtó zárva volt! Belerúgtam egyet, amikor a telefonom SMS-t jelzett. Strify...

Egy kicsit elfelejtettem mondani,

hogy apuddal találkozom a stúdióba.

Anyud üzenteti, hogy Akyval orvosnál van!

Yuki meg Lanánál alszik. Dereng?

Jó éjt :)

- STRIFY!!!!!!!!!

Kiáltottam a nevét - mintha meghallotta volna. És megint belerúgtam az ajtóba. Fájdalmakkal küszködtem már a második rúgást követően, mert nem kell mondjam, hogy milyen, mikor belerúgsz egy tölgy ajtóba. Beletúrtam hajamba, és elosontam hátulra, ahol is a szobám volt. Persze ez túl magasan volt, szóval kénytelen-kelletlen bátorkodtam felmászni a fürdőszoba ablakon keresztül, ami széltében-hosszában pont akkora, mint én - és a ruhát még nem is számoltuk! - csípőmnél beakadtam és erőteljesen dőltem előre, majd úgy borultam be a fürdőbe. Bezuhantam egyenesen a szennyesruhák közé, amiből annyi volt, hogy meg sem éreztem, hogy csempére estem! Helyette viszont Yukito két hetes alsóneműlyét kapartam ki pofázatomból... aztán ismét hangosan gondolkoztam:

- Megöllek...

A morgásom után elhatároztam, hogyha legközelebb találkozok ezzel a szőke-halállal első dolgom az lesz, hogy a farkánál fogva akasztom fel a legközelebbi fára! Aztán poénkodhat kedvére. Már ha még lesz ereje!