26.rész: Kétségbeejtő álmok

Sziasztok!

 Na már biztosan a karóba húzást fontolgatjátok, hiszen elég ritkán van alkalmam ide keveredni. De szerintem, ha megölnétek még kisebb gyakorisággal lennének részek, nem? Szóval lássuk a mai részhez való egyéni felvilágosítást: Romeo a valóságban talán - sőtt: biztos - jóval többet beszél, mint a történetemben. Ezt csak én vettem észre? Jaj. Már betegesen szeretem a szereplőimet a saját ízlés világomnak megfelelővé tenni! O.o Mindegy. x) Jó olvasást! *.*

/Aludj, szavam fel nem zavar, 
Hisz álmod oly tökéletes! 
Ébredj? Fény várjon, zivatar? 
Sírj és nevess? 
Aludj! Még bűvkört jár vele
Egy álom: Szellemed nyugodt; 
De szertefoszlik Édene
Ébred s zokog./


- Edgar Allan Poe -

[Rima szemszög]

A téli szünetem mindeddig igen csak nyugalmasan telegetett. Ahogy csak kell! Minden okés volt, és minden a legnagyobb rendben volt. Eddig! És most felhív engem Strify, a szerelmem telefonjáról, hogy ők lerobbantak. Mindjárt három óra, és én apámék szobájába rohanok kétségbe esve, mert belegondoltam abba, hogy ő - azaz, hogy ŐK - most épp biztos nagyon fáznak, és félhetnek. Minden bizonnyal azért, mert lerobbantak az isten háta mögött, és ha a média elkapja őket... azok pedig mindenhol ott vannak! És most komolyan ezért aggódom? Istenkéim! Semmiért sem kéne aggodalmaskodnom, mert ez öt felnőtt férfi.

- Apa! Apa!

- Mi az kicsim?

Apa még nem aludt. A TV-t nézte. Anya viszont igen. A vállára dőlve. Éppen halkítottam hangomon, amikor Yukito tévedt be a szobába.

- Mi ez itt? Kupaktanács?

- Nem, csak bejöttem apuhoz. Strify most hívott, hogy szerencsésen lerobbantak! Nem juthattak túl messzire, de lerobbantak. Mi lesz?

- MI?! Ez elég... gázos! Nem nagyon tudok most szerelőt keríteni. Merre vannak?

- Ööö... megkérdezem!

Villám ként rohantam vissza a szobámba a telefonomért. Felmartam és még mielőtt fülemhez emeltem volna ismét berohantam apuék szobájába. Már anya is felébredt.

- Kérdezem!

Közöltem majd fülemhez emeltem a kagylót, de még szuszogást se hallottam. Rá kellett ébrednem arra, hogy letette! Idegesen hívtam vissza. Szerencsémre fel vette! És megint Strify.

- No?

- Na merre vagytok?

- Egy utcával fölöttetek.

- Az klassz! Egy utcával felettünk!

Közöltem a körülöttem lévőkkel. Anya szerencsére hamar kitalálta, hogy mit kell tenni - de az ötlet megint nem nekem kedvezett.

- Akkor Yukito és Rima elmennek értük. Majd itt alszanak nálunk! Van vendég szoba. És elhúzzátok hazáig a kocsit, majd holnap elviszitek és megnézetitek! Vagy hívunk szerelőt.

- Ó, drágám! Milyen inte...

- Hagyd a nyalizást! Menjetek gyerekek.

Engedelmeskedtünk anyunak, de a nagy sietségben már nem volt időnk megfelelő ruhát kapni magunkra. Így bátyám is, meg én is egy szál pizsamában ültünk a volán mögé. A pizsama esetemben egy pólót, egy rövidnadrágot, egy pár pamut zoknit, és egy rögtönzötten felkapott szintén pamut pulóvert jelentett. Testvérem egy kockás pizsamában kapta magára még a legközelebb eső kabátját, ami egy vékony dzsekit jelentett. Tél közepén! Na BRAVO.

Az út rettentően hosszúnak bizonyult, és mikorra végre elértünk a célpontba egy kedves kép köszöntött minket. A fiúk mind bent vacogtak a kocsiba. Na a híres Cinema Bizarre! Ha újságíró lennék kapva-kapnék egy ilyen alkalomnál. Milyen címet is adnék a cikknek? A híres szupersztárok felsültek, vagy lehültek? A Cinema Bizarre milliomos tagjai nem képesek normális kocsit venni? Fogalmam sincs. Nem dolgozom tudtommal a médiánál.

Fittyet hányva a fagyra, a hóra pattantam ki a kocsiból és rohantam oda a srácokhoz. Shin kiugrott a saját járművükből és hozzám szaladt. Magához ölelt.

- Te kis bolond! Meg fogsz fázni, kicsim.

- Ez most nem érdekel! A kisbusz nincs kéznél, tehát hárman beültök hozzánk, és kettőtöket meg elhúzunk.

- Jó! Akkor Strify meg én maradunk a saját kocsiba.

Közölte velem a tényeket, de ezt az énekes persze nem hagyhatta szó nélkül:

- MI?! Miért pont én?!

Shinnel tökéletesen egyszerre sóhajtottunk. Az igazi hülyéken sajnos nem lehet segíteni! De mikor megláttam nem bírtam ki mosolygás nélkül. Bár a tudat, hogy látom, hogy jól van - izé: jól vannak! - meg kellene nyugtasson, de még mindig nem érzek semmi nemű nyugalmat.

Strify lassan odatipegett hozzánk.

- Hallod Shin?

- Persze. Azt akarod, hogy Rima maradjon ebben a kocsiban?

- Mi? Hát persze, hogy nem!

Majd rám nézett az új-régi énekes srác, és tekintéjesen végigmért. Majd röhögött.

- Mi van?!

Érdeklődtem. Amire közelebb lépett hozzám, és Shint szinte félre lökte.

- Szexi a macis zoknid!

- Az íze is érdekel?!

Vágtam vissza, amire Shin fakadt ki, és kis híján összeesett. De mégsem! Aztán Strify a fejét rázta. Összedörzsöltem a tenyerem, de fél percre sem engedtem el tekintetét. Ő sem az enyémet, és még mindig engem fürkészve szólt a dobosnak:

- Shin, add ide a kabátod.

- Minek az neked?

- Nem nekem, te fasz! Hanem a csajodnak! Igazán eszedbe juthatott volna.

Tudtam, hogy Shinen csak egy póló van, és ezt Strify tudtára kellene hozzam:

- Strify! Ne kérj ilyet tőle, mert amilyen drága még ezt is megteszi, holott csak egy hülye póló van a kabija alatt!

- Akkor itt az enyém.

Zárta le a vitát, és még vissza sem tudtam szólni, mert egyszeriben lekapta szövet kabátját, és rám terítette. Rajta ugyan volt pulóver, de... nem akartam, hogy odaadja! Féltem, hogy még így is fázni fog. Na jó! Főlleg így fog fázni, ha én nem fázok. Ajj! Miken is gondolkozom? Na persze... megint megbolondított!

- Kö-köszi, Striff.

Becézésemre elmosolyodott, és kicsit magához vont. De hamar abbahagyta, amikor ránézett Shinre. Rámosolygott a barátomra, aki cinikus mosollyal jutalmazta ezt. Strify megvakarta a tarkóját.

Yukito hangja vetett véget az idillnek!

- Mehetünk?

- Persze!

Vágtam rá, és már rohantam is a kocsiba.

Természetesen az utazás hazafelé sem telt másképpen, mint idefelé. Kiro persze végig fecsegett, de nem zavart, mert nála már a rövid ismertségünk alatt meg szokhattam. Yu persze olyan türelmesen hallgatott, mint a sír! Romeo meg... nos: ha valami életjelet is ad, az is csak pislogás! Kíváncsi vagyok milyen lehet egy fedél alatt élni vele. Lehet otthon többet beszél? Mondjuk helyesebb lenne azt kérdezni, hogy: "vajon otthon szokott beszélni?" - de nem gond.

Hazaérésünk pillanatában apám borult a nyakunkba. Furcsáltam is, hogy engem, és Yukit is megölelt, pedig mi egész nap itthon voltunk, és nem mi robbantunk le hajnalok hajnalán... klassz!

- Majd Keiko megmutatja nektek merre van a vendégszoba!

Anya nem akadékoskodott, hanem felnavigálta a fiúkat. Én pedig követtem, mert kíváncsi voltam mit szólnak!

Felértünk az egyik vendégszobába, amit rögtön befoglalt Kiro, és akaratának megfelelően Yu és Strify is. Shin persze vagy velem alszik, vagy nem tudom. Romeo pedig egy újabb kérdés! De aki erre megoldást talált az Yu volt!

- Majd én alszok Kiroval egy ágyban. Romeo, Strify! Tiétek lehet a mellettünk lévő kettő.

- Én szívesebben aludnék mondjuk Hanataro asszonnyal!

Hízelgett Strify anyámnak, aki persze vette a poént. Körülöttem mindenki nevetett - kivéve pont engem. Nem voltam képes kellő vidámsággal megélni a szituációt! Inkább sarkon fordultam és kimentem. Hallottam, ahogy Shin kiabált utánnam!

- Rima! RIMA!

Persze meg kellett álnom, és meg is álltam. Elnéztem vállam felett az arcát keresve, s azt megtalálva. Lassú lépésekkel ért sarkamba. Elkapta a kezem, amire megfordultam. Megölelt, megcsókolt - de nem különösebben izgatott. Talán csak a fáradtság miatt?

- Ott felejtettél valamit...

- Igazán? Mit?

- Engem!

- Bocsi Shin. Fáradok! Menjünk.

Mondtam neki, majd csak hamar betértünk a szobámba. Olyan álmos voltam, hogy amint bebújtunk az ágyba - én pedig Shinbe - már el is aludtam. Azt tudom, hogy Shin ezeddig az arcomat fürkészte, hiszen kék szemei középpontjában találtam el álomföldre is.

Álmomban egy régi épületben találtam magam. Nem volt odabent se bútor, se egy lélek. Csak én - és velem szemben egy üvegajtó. Az üvegajtón kinézve amit láthattam az rengeteg ember volt. Különböző öltözékekben, de mind-mind háttal nekem. Nem láthatott senki. Valamitől tudtam, hogy zárva van az a bizonyos üvegajtó, de ugyanitt valamiért tudtam azt is, hogy nekem kell megtaláljam a kiutat. És mivel kulcs nem volt nálam: jobb híján kiabáltam. "Segítség!" - "Hahó!" - "Valaki figyeljen már rám!" - de senki nem figyelt rám, bárhogy is kiabáltam.

A tömegben egy ember közvetlen előttem állt - persze háttal. A testalkatát elnézve, valamint a ruházatát csak és kizárólag nő lehetett. Kapucni volt a fejére húzva, így a haját sem láttam. Csak mikor a szél fújt, ahogy hátralebbent! Vörös haj. És abban a pillanatban a pulcsit, ami rajta volt, azt is felismertem! És felismerésemmel megegyező pillanatban elkezdett megfordulni a lány. Saját magammal találtam szemben magam...

Közelebb léptem az ajtóhoz, majd ő is. Senki más nem fordult meg! Hátra sem néztek. Csak én néztem magamat! A saját szemeim, a saját énem. A saját szívverésem!

Ahogy haladtam egyre csak közelebb-közelebb-közelebb a tükörképem is így tett. Már az ajtó előtt álltam, mikor megemeltem a kezem, és a kinti Rima is így tett! Az üvegre tapasztottam tenyeremet, ami körül az üveg csakhamar bepárásodott. A másik oldali Rima is rátette, és az üveg hamarosan eltűnt! Már nem is a buszmegállóban voltunk, hanem egy hatalmas, fehér szobába. Ajtó sem volt! Csak minden fehér. Leemeltem a kezem testem mellé, de a másik énem nem ezt tette ezúttal! Előre nyújtotta mind a két kezét, és mikor kinyitotta kezeit láthattam a két tenyerébe két teljesen egyforma kulcsot.

- Melyik a helyes?

Kérdeztem magamtól, amire elgondolkoztam. Már honnan is tudhatnám, hogy melyik a helyes, ha mind a kettő egyforma? Nem tudtam a választ, nem is igen fogom. Találomra kell választanom!

- Gondold át!

Ennyit erről.

- Csak az egyik helyes!

- De... honnan tudhatnám melyik?

- Azt nem mondhatom meg. Nem is tudom! Te sem tudod?

- Nem én!

- Remek. Akkor még várni kell a választással! Előbb ismerd ki mind a kettőt.

- Ez csak két kulcs.

- Nézz a látszat mögé! Lehet amelyikre először azt mondod, hogy a helyes választás, az nem is a helyes! Mert pl. egy másik ajtót nyit, vagy egyetlen ajtót sem. Na?

- Öö. Nem értelek!

- Ez azt jelenti, hogy magadat sem érted.

Egy hatalmas villanás, és eltűnt a fehér szoba. Megint a buszmegállóba voltam, ugyanott, az üvegajtó mögött... de már csak én ÖNMAGAM.

Felriadtam ebből a különös álomból és kétségbeesetten kutattam tekintetemmel hol vagyok. Lerúgtam magamról a takarót, izzadtam, de fáztam is. Shin pedig nem volt mellettem. Mennyi az idő?

Mikor rámeredtem az órára időm sem volt pánikolni, hiszen dél lesz 5 perc múlva! Visszadőltem. Sóhajtottam. Mi volt ez az egész? Utálok az álmaim jelentésén fantáziálni...

Felkeltem, a szekrényemhez léptem és előszedtem egy pólót és egy melegítő nadrágot. Fel is vettem ezt. A zoknis fiókomba nyúlva egy fehér darabra esett a választásom, amit a lábfejemre húztam, és már surrantam is a tükör elé megfésülködni. Kicsit elaludtam a hajam!

Miután megfésülködtem kitértem a szobámból. Fel sem vettem az ajtóm előtt álló mamuszt! Levegőre volt szükségem. Igen! A lábamnak is ha úgy tetszik!! Így trappoltam le az emeletről. Rögvest az ebédlőbe mentem! Már mindenki ott volt. A hatalmas tömeg egyszerre mozdult, és meredt rám. Shin törte meg a csendet.

- Ejnye! Pedig most akartalak felkelteni.

Elengedtem egy mosolyt, majd lesunytam tekintetem, és lassan odacsoszogtam a Shin melletti székhez. Le is ültem. És magam elé meredtem a már előkészített rántottára. Anya szólt közbe:

- Még meleg! Egyed meg!

- Oké. Már ha lesz étvágyam két agyrázkódás között!

- Megint mi bajod van?

Ez most kizárólagos alapon Aki-chan volt. Kedves kis hugocskám! Imádni való. Nem de? - minden esetre kinyújtottam rá a nyelvem. De aztán Shin tűrt ki arcomból egy kósza tincset.

- Mi történt?

- Hát... érdekes dolgot álmodtam!

- Mégpedig?

- Nos. Magammal beszélgettem! De ne röhögjetek!

Már persze késő volt, mert körülöttem mindenki kifakadt, amíg nem anya el csitította őket.

- Csitt! És ez hogy, vagy mi?

- Tudod...

És elmeséltem neki mindent! A mesém után kissé elhűlt az asztalnál mindenki. De megint csak anya tudott okoskodni!

- Az a két kulcs... nem lehet, hogy két valamit, vagy valakit jelent, amik, vagy akik közül nem tudnál választani?

- Olyan ember nincs is!

Bíztattam egyszerre anyut és magamat is, de lelkem legmélyén már tudtam ki a két esedékes illető. Össze is húztam magam, amire Shin az asztal alatt elkapta a kezem. Felemelte és megpuszilta kézfejem. Még bele is pirultam!

- Ne aggódj, Rima. Ez csak egy álom!

Általában megnyugtató, édes hangja most csak még jobban megkavart. Még az étvágyam is elment!

***

Nekidőltem a pultnak és épp a narancslevet iszogattam, amikor öt szúrós nézés rebbent rám. Nehezemre esett az ivásra koncentrálni ennyi ember fürkésző tekintete középpontjában! Tehát inkább letettem magam mellé, és megkérdeztem őket:

- Mi az?

Aki válaszolni akart - legalábbis meg akarta próbálni - az Strify volt. De ezzel csak rontott a helyzeten!

- Egy földre szált angyalt.

- Az igen! Ha Rima angyal akkor én...

Förmedt fel Yu, és közelgő nevetési rohamában ráborult Kiro vállára, és kuncogott. Szinte láttam, hogy alig kap levegőt! De semmi gond. Meg is forgattam a szemeimet, aztán Shin rohant ki a telefonját szorongatva a konyhából. Utánna néztem, de nem különösebben érdekelt kivel társalog. Szomjas voltam. Ittam. Aztán megint Strify:

- Nem is érdekel kivel beszélget?

- Van magánélete, attól, hogy én vagyok a barátnője! Nem akarok egy pióca lenni.

- Na jó, te tudod.

Emelte fel kezeit, mintha csak megadná magát. Vállat vontam és töltöttem még egy pohárral magamnak. Mire megint szembe fordultam volna velük csak annyit láttam, hogy Romeo hátba vágja Yu-t, Kiro kuncog, Strify meg közelebb lépett. Túl közel, mert már a lábfejünk is összeért!

- Én azért érdeklődenék tőle.

- Na jó...

Zártam a témát, és egy újabb cseles ötleten törtem a piciny agyam. Mire Shin visszatért már hátba is támadtam Strifyt!

- Strify azt akarja, hogy megkérdezzem tőled, hogy kivel beszéltél.

- Mi?

Egyszerre a kettő! Shin mondjuk nem lepődött meg annyira, mint Strify. Pedig ennek nem fordítva kéne lennie?

25.rész: A szerencse az én oldalamon

Sziasztok!

 Remélem mindenki jól pihenget ezalatt a hosszú hétvége alatt! ^^ Én sem teszek másként, de a nagy pihenésbe, és felhőtlen szórakozásba még beszorítottam nektek egy részt! ;) Remélem eléri a várt hatást :D

/Mint a virág az életkapun, 

Gondolat-kapun kopognak 

A vágyak, és utat kérnek, 

Köntösét a szép szavaknak./

- Mihai Eminescu -

[Strify szemszög]

Csak kicsit rá akartam ilyeszteni, de nem értem el ilyen akart hatást nála, mert felismertem, hogy örömét leli a fenn álló szituációban. Így már nem tetszett annyira izgalmasnak a játék, de valamiért nem akartam véget vetni neki. Most elengedte általa lefogott kezemet, amire én rögtön ihletet nyerve tapasztottam kellemesen puha, és meleg arcára. Igyekeztem a lehető legközelebb hajolni hozzá, de mikor megéreztem a pillanattal járó izgalmat csak ennyit leheltem ajkára:

- Jóéjt... Rima...

Drámai szünetet hagytam a búcsú szövegem és a neve között. Ez kellő képp elérte a kívánt érzelmet nála, és ezt onnan tudom, hogy az arcára minden kiült. Csodálkozva tartotta kissé tátva száját, és tudtam, hogy vár arra a bizonyosra... de nem fogom így becserkészni! Főlleg nem azzal a rémképpel elmémben, hogy Shin a kezeimbe adja a heréimet... de annyi jutalmat én is hagytam magamnak, hogy arcáról lejjebb csúsztassam kezem, a nyakát végigsimítva, elidőzve a kulcs-csontjánál, és utánna elérve a dekoltázsánál is. Nem hagyhattam ki azt az élvezetet, hogy ne csúsztassam végig kezeimet formás mellei között - de persze sietve, esélyt sem hagyva a várt pofonnak! Hasára tapasztottam egy pillanat erejéig szinte önállósodott kezem, majd hátravittem a derekára. De mikor épp a remélhetőleg jó tapintású feneke felé haladtam felszisszent. Vettem a lapot, nem csináltam tovább - elég nehéz volt megfékezni az indulatokat, de nem... nem vagyok ekkora féreg! Csak egy édes kis kukacocska, akiből lassan pillangó lesz, ha ez az érzés tovább kutatja a várt extázist.

Elengedtem, és lerobogtam a lépcsőn, hátra hagyva a megszeppent Rimát. De mikor leértem a nappaliba megint csak izgalom kezdett alakulni testem minden pontjában, elvégre Shint telefonálni láttam, az ablakkal kis híján egybe olvadva, suttogó hangon beszélve. Mégis közelebb érve elcsíptem a tökéletes pillanatot:

- Ne haragudj, de most itt vagyok a barátnőm lakásán. Majd holnap találkozunk! Aludj jól, álmodj szépeket...

Még várt egy kicsit - feltehetőleg a beszélő partner jóéjt-viszonzására várva. Aztán farzsebébe csúsztatta a telefont. Már Romeo és Hanataro is bealudt. Megragadtam az alkalmat:

- Shin, apád véletlenül nem festő volt?

- Mi? Jól tudod, hogy nem! De miért?

- Mert kétszínűre sikeredtél...

- He? Nem az én hajam szőke és barna egyszerre!

- Itt nem külsőségekre gondolok...

Látszólag leesett neki a tantusz. Jó szokásomhoz híven nem adtam fel, és folytattam imént megkezdett szemétkedésemet:

- Szóhoz sem jutok! Az örök-jófiú, romantikus, álompasi, Marcell Gothow megcsalja a barátnőjét!

- Jó ég. Be vagy szívva? Honnan gondolod ennyiből, hogy... ??

- Szóra sem érdemes. Csak tudom és kész. Hogy is hívják?

Próbáltam felidézni magamban egy képet... igen, egy szőke hajú hölgyikéről. Hosszú a haja, és göndör. A napokban láttam Shin telefonjában róla egy képet, amire az volt írva, hogy...

- Vanessa, azt hiszem?

- Strify! Te kutattál a telefonomba?!

- Csak egy picit!

Hogy hatásos legyen ujjamal megformáztam az épp itt értett mennyiséget, és kacsintottam neki. Elmosolyodott, majd megint elkomorodott.

- De Rimának...

- Egy szót sem mondok!

Látszott, hogy most teljesen arra várt, hogy észvesztve rohanok fel a barátnőjéhez, és beszámolok neki minden apró részletről ezt a Vanessát illetően, de ennyire ő sem lehetne ostoba!

- Micsoda?

- Shin, a barátom vagy. Nem akarok neked ártani! Régen már ártottam, és hidd el megbántam...

- Igaz barát vagy!

Odalépett hozzám, majd olyan romantikusan ahogy egy barát a barátját csak tudja, úgy ölelt meg. Persze fogadtam, és viszonoztam ölelését. Aztán mikor elváltunk fintorogva meredtem a szana-szét heverő társaságra.

- Na gyerünk... keltsük fel őket!

- Ez korszak alkotó ötlet volt, Andreas.

- Az is az lesz, ha inkább a Strifynél maradunk!

- Remek.

***

Kiro a kocsiban tért magához. Körbetekintve nem sok mindent tudott beazonosítani a jelen lévő tárgyak és személyek közül. Hamar arra fókusztált, hogy Yu és Romeo a legnagyobb egyetértésben dőlnek vállára és alszanak. Neki is ezt kéne tenni?

Mivel Strify és Shin még nem vették észre, hogy fent van így volt alkalma kihallgatni őket:

- És tényleg nem mondod el neki?

- Minek mondanám? Más terveim vannak.

- Terveid? Istenkéim! Strify, a te terveidből mindig valami rossz sül ki...

- Nem mindig. Legalábbis számomra!

- Annyira aljas vagy néha...

- Néha?! Ez sértés volt?

- Jó, akkor gyakran. Így jobban tetszik?

- Persze.

Kiro megforgatta szemeit és már azon imádkozott, hogy "bárcsak aludtam volna ehelyett". De mivel már késő volt, így nem sokba tellett, és már ő is témánál volt:

- Na és ezekkel a nyomikkal itt mögöttünk mi van?

- Nos. Szerintem még nem kelnek fel egy darabig.

- Ja, jogos. Te Shin!

- Igen?

- Figyelj már: Yu és Erin miért is szakítottak?

Kiro szíve hatalmasatt dobbant és izgalmában remegni kezdett. El is mosolyodott haloványan, belebújva pulóverének nyakába. Mindig is örömét lelte Yu és Erin szakításaiban! Bár akár hányszor is kibékültek mindezek ellenére...

***

A témát tulajdon képpen magam sem tudom miét hoztam, de Shin mindezek ellenére válaszolt rá:

- Nos, azt én nem tudom, állítólag Erin megcsalta őt az exével.

- Váó. Mióta is járnak?

- A legutóbbi szakításukat beszámítva? Nem tudom. Már nem töröm magam azon, hogy számoljam!

- Na jó. És Kiro mit szól ehhez?

- Mit szólnék?

Egyszerre meredtünk hátra és szemkontaktust létesítettünk a gitárosunkkal, aki kíváncsi, de ugyanott rejtetten ingerült pillantásokkal illetett minket.

- STRIFY!!!

Kiro előre mutatott, amire megpördültem, és szembe találtam magam a guruló halállal, ami ezúttal egy kamionban testesült meg. Hárman egyszerre kezdtünk ordítani torkunk szakadtából (és innen már biztosra veszem, hogy Romeo és Yu is felpattant). Az utunk végállomását az árok jelentette - legalábbis majdnem az árok. De sikerült a széle előtt lefékeznem. Belemarkoltam a kormányba és olyan nézéssel meredtem magam elé, mint aki sokkot kapott. Mellettem Shin se tett másként (ezt még szemem sarkából tudtam látni), és szerintem Kiro se, bár őt nem láttam már. Viszont hallottam:

- Mostmár kétség sem fér hozzá, hogy te tombolán nyerted a jogsidat!

Nem tudtam venni a poént és ezért nem épp egy kedves, szívmelengető nézéssel ajándékoztam meg barátomat. Szavakra nem volt szükségem, látszólag így is felfogta:

- De most mi van? Ahh. Hagyjuk...

Besüppedt az ülésbe, mint aki el akar merülni az óceánba egy kínos pillanatot követően. Határozottan egyet kell értsek vele! Jobban is teszi, ha elbújik...

- Minden esetre ehhez már szerencse kell!

- Szerencse?

Meredtem Shinre. Aki vállat vont és folytatta a nekem szánt dialógusát:

- Mi lenne ha innen inkább én vezetnék?

- Nem!

- Szerintem is jobb ötlet!

Csatlakozott be a beszélgetésben a most ébredt Yu. Romeo bólogatott - de tőle már ez is több, mint amire számítottam. Azt hittem nem fog semmit "szólni" ehhez. Minden esetre kiáltam magam mellett:

- Nem akarom, hogy Shin vezessen!

- De miért? Úgy sokkal...

- Fogd be Kiro. Én vezetek!

A körülöttem lévő emberek hatalmas egyet értésben sóhajtottak fel, és végre Romeonak is akadt alkalma elsütnie egy kis kommentárt - ami megint az én szívásomat jelentette.

- Szerintem hagyjuk rá. Túl fáradt vagyok, hogy ezzel a bánattal veszekedjek!

Erre a többiek bólogattak, én meg titokba felrobbantam. Milyen jó is ha az embereknek ilyen igaz, kitartó, kedves barátai vannak?

Némiképp óvatosabban tapostam a gázra, amikor a kocsi megindult. Kb. két métert mehetett, amikor egy hangos puffanást hallatva ismét leállt. És megint mindenki rám néz!

- Mi fasz van?!

Idegeskedtem, de erre csak még ingerültebb tekinteteket, és hangokat kaptam válaszul.

A következőkben mindannyian a kocsi körül álltunk. Azon morfondírozott mindenki, hogy most mit kéne tenni. Legalábbis magamból kiindulva csak ez volt az ötletem! És a látványból se igen tudtam többet kiszedni. Kiro látványosan szenvedett, Romeo őt figyelte szótlanul (szokásához híven), Yu felnyitotta a motorháztetőt és szemügyre vette a helyzetet, Shin meg valóban törte a fejét! Bátorkodtam megkérdezni:

- Min gondolkozol?

- Azon, hogy te vagy az Isten 8. csapása, vagy tényleg nem a te hibád minden.

- Kösz.

- Alap dolog! Na mindegy. Segítek valamit Yunak! Felhívod Hanatarot? Hátha tud nekünk segíteni.

- Ööö... oké. Add a telefonod!

- Neked nincs?

- De van, de mivel a te ötleted volt...

- Vágom! Nesze.

Odadobta nekem a mobilt, amit hamarosan kezelésbe is vettem. Elkezdtem keresgélni a telefonszámok között. Megtaláltam a célszemélyét! De azt aztán csörgethetem, mert ki van kapcsolva... legalábbis tartok tőle! Ha a hívott fél nem érhető el. Önállósodni aztán próbálhatok ilyen körülmények között, így inkább csak hangosan Shintől kértem segítséget:

- Nem veszi fel! Most mi lesz?

- Hívjad Rimát! Ő nem szokta kikapcsolni.

- Jó.

Ha azt tudom, hogy őt is hívhatom - azaz ha előbb eszembe jut, mint Shinnek Hanataro - akkor aztán kapva-kaptam volna az alkalomnál. Így viszont... mindegy is! Már kicsöng... ami beleszólt tartok tőle nem ember volt. Olyan rekedtes és bágyadt a hangja, hogy... de ahogy beleszólt.

- Mi az, édesem?

Édesem. Így Wia hívott engem, mikor már jártunk - és mielőtt meghalt volna. Akaratom ellenére belepirultam, és kissé szíven szúrt Rima hangja. És folytatta:

- Hallod! Shin? Itt vagy? Kicsim!

Sóhajtottam egyet. Nem nagyon ment beleszólni, de rá kellett bírnom magam!

- Rima én... én nem Shin vagyok.

- Akkor ki a bánat?

- Nem ismered fel a hangom?

- A hangod? Jaj! Te tényleg a bánat vagy. Mi a gond, Strify?

- Nos. Apudat akartuk hívni, de az nem veszi fel.

- Persze, mert ki van kapcsolva. Mi történt? Shin ott van?

Továbbra is fájdalmas ponton talált el azzal, hogy rögtön Shint kezdte keresni, és arra fittyet sem hányt, hogy most velem beszél. Hangjából kivettem az aggodalmat - de nem értem aggódott. Legalábbis először azt hittem!

- Jól vagy, Strify? Olyan mintha... történt valami?

- Ja, lerobbantunk.

- MI?!

- Igen.

- Jézusom! Az gáz. Mindjárt szólok apunak.

Halottam ahogy lecsapja a telefont talán egy asztalra. A lépéseket, ahogy elhagyja a szobát. Mindent tisztán hallottam. De nem jutott több mondandó a számra... kinyomtam a telefont.

24.rész: Kísértés

Sziasztok!

Na most beszorítottam nektek megint egy részt ;) Remélem nem hiába! xD És örülök, hogy végre nem csak egy ember ír. Nagyon szépen köszönöm a kommenteket mind Dorinnak - mind Klaunak! :D

És a rész: ...

/Tudnom kell, jön veled a vágy?

És vajon örökké tart-e a varázs? 

Tudnom kell! A jövő nem felel: 

Ugye mindig, ugye mindig itt leszel?/

- Unique -

[Rima szemszög]

Felfelé tartva az emeletre volt alkalmam a magamban történő puffogáshoz, mert ugyan kimondani merszem nem volt. Kimérten háborogtam apám gondatlanságán, mert attól, hogy kis milliárd ember ismeri őket, még ugyanolyan ismeretlenek - na jó, Shin azért nem, de pl. a többiek? Hát na...

Bár az igazat megvallva semmi ésszerű magyarázatot nem találtam arra, hogy miért is irritál annyira, hogy ők itt vannak, de azért ez a valami nem kis dolog lehet, ha így, ilyen benső harcot indít el bennem. Már küldtem két üzenetet Erinnek, de az jó formán cseszik vissza írni! Azt kizártnak tartom, hogy lefogyott a feltöltő kártyájáról a pénz, mert, hogy számlás telefonja van - tehát mélyebbre merülve csak azt tartom megfelelő indoknak, hogy valakivel van. Valaki nagyon fontos valakivel, hogy a telefont nyolc kilométerrel álrébb raktározza! Jobbnak láttam, ha nem gondolok bele jobban kivel is lehet most, mert akkor belesajdulna a szívem - legalábbis Yu miatt! Így inkább félre tettem a morfondírozást, és benyitottam Akiko szobájába.

- Aki-chan! Gyere vacsorázni.

A látvány ami elém tárult nem volt szokatlan. A saját hordozható DVD lejátszóján nézte az egyik híres barbi mesét, miközben pop-cornal tömte magát. Észre kellett vennem, hogy ő nem figyelt fel jelenlétemre!

- AKI-CHAN?!

- Mi van?

- Először is: nem "mi van?" - hanem: "tessék?" !! Másodszor: édesanya tartott kést a torkomhoz, hogy jöjjek fel, és szóljak neked, hogy vacsorázunk.

- Remek! Máris megyek.

Ezzel lezártnak tudhattam a témát, majd áttipegtem Yukito-hoz. Benyitva itt sem okozott meglepődést semmi. Yuki épp egy filmet töltött lefelé, miközben a hentai képregénye felett nyáladzott. A visszataszító látvány arra késztetett, hogy elmondhatatlan undor, és hányásinger keletkezzen bennem bátyám pedofil énjének előtörését látva. Ezek az animék (japán rajzfilmek!!) kiskora óta befolyásolták, és mire "ivarérett" lett odáig fajultak beteg vágyai, hogy rajzolt kislányokat lessen, ahogy fél pucéran magukba nyomnak egy fagyit, és ebbe belepirulnak. Nem találom normálisnak!

- Áh, Yuki-chan!! Már megint ilyen tini-pornót lesel?!

- Baj?

- Nem! Csak majd gyere zabálni. Lehet az én részem is a tiéd lesz, mert assz'em elment az étvágyam!

- Gyenge idegzetű vagy. Tipri kifelé!

- Kétszer se kell mondanod!!

Szememet forgatva tértem ki a szobából, mire szembe találhattam magammal egy ismerős személyt. Kiro toporzékolt előttem fülig pirulva.

- Rima, merre van a WC?

- Itt!

Mutattam a hátam mögé, de mire visszafordultam jóformán csak egy csíkot láttam Kiroból, annyira gyorsan sprintelt be a mozsdóba. Megvontam vállam, majd lassú, kimért lépések közepedte érkeztem le a földszintre, ismét. A szedett-vedett társaság épp az asztalnál falatozgatott meghitten, miközben én még mindig a bátyámnál látottakon undorogtam. Aztán sok magamban történő hitegetéssel (pl. nem fogsz hányni, minden oké) tértem oda a családunkhoz és az újonnan ismét összeállt Cinema Bizarre itt lévő tagjaihoz. Persze még mindig nagyon büszke voltam magamra, hogy összejött a tervem, és sikerült megint mindent tökéletesen helybe hoznom - itt gondolok apám állására (mert négy ember után sokkal többet kap, mint egy ember után), a szerelmem boldogságára, és Strify lelki békéjére. A többiek számára is biztos sokat jelentett ez az újra megalakulás! Ami megint csak kellemes érzésekkel árasztott el.

Körbetekintve szabad hely után kutakodva fő szerencsétlenségemre pont a két fő-barom között kellett helyet foglaljak, amely személyek alatt értem barátomat, Shint és Strifyt. Letelepedtem, és Shin adott egy puszit üdvözlésképpen, amit Strify nem hagyott kommentár nélkül:

- Nyami! Milyen romantikus...

- Ha zavar csukd be a szemed!

Közöltem vele, majd elmosolyodtam. De csak úgy saját poénomon! Mert rajtam kívül senki sem találhatta ezt kellő képp humorosnak - mégis! Strify nevet és Shin is.

A leves után a második féle brassói volt (sült krumpli és pörkölt szerűség). Abból már épp a második tállal szedtem, mikor Shin telefonja megcsörrent, és kinyomta. Kedvesen kérdeztem meg:

- Ki volt?

- Mit számít az?

Adott egy szájra puszit megnyugtatásom érdekében, de nem hagyhattam figyelmemen kívül ezt a lerázós szöveget. A napokban amúgy is furcsán viselkedett! Nem tudom mi baja. De ez... kellő képpen bántó!

***

A vacsorát befejezve igyekeztem minél előbb visszaosonni a szobámba, de ez nem volt akadály mentes, mert közben egyszerre marasztalt mindenki, aki lent volt épp. Anya, apa és a srácok is. Ám sikeresen kerültem! A kémia dolgozatomra fogtam mindent - ami mellesleg még három nap múlva lesz csak - és így igazán nem volt tovább marasztalásra lehetőségük. Szóval lassan felsétáltam hálókörzetembe, és betartva a látszatot elővettem a kémia könyvet - na meg egy körömreszelőt.

- Egyedül? Miért is? Mindenki lent van.

Csapta meg a fülem hirtelen a bátyám hangja. Nekidőlt az ajtófélfámnak és karba font kezekkel, félmosollyal fixírozott. Nem tartottam fontosnak, hogy kellő információval lássam el, ami zömében az igazság beismerését rejtette, ezért inkább ezt mondtam helyette:

- Fáradt vagyok. Kicsit átolvasgatom a kémiát, majd alszom.

- Jó, te tudod, kis stérber!

- Szálj le rólam Yukito. Bocs, hogy nekem fontos a jövőm!

Már betért a hálókörzetembe, leült az ágyamra, keresztbe tette a lábait, és térdére könyökölve folytatta ezt a sok jót nem rejtegető eszmecserét.

- A jövőd, hm? Édesapád Berlin egyik legnagyobb stúdió tulaja! Nem értem mit kell ezen aggódani.

- Nem akarok senkitől sem függeni.

Közöltem vele,majd visszafordultam könyvem felé. A körömreszelőt szépen becsúsztattam a könyvem alá, így nem igen vehette észre. Mikorra következőleg hátrafordultam már ki volt nyúlva az ágyamon, mint egy kamion-látta béka.

- Na és a suli? Rendeződtek már ezek a problémák?

- Mégis miről beszélsz?

- Múltkor mesélted, hogy terrorban tartanak az osztálytársaid.

- Váó. Díjazom a memóriád!

- Ne affektálj!

Szólt rám, majd tanácstalanul jutott tudtomra, hogy kényeskedés rejtőzött a hangomban. Utáltam amikor gondtalanul elváltoztattam igazi hangom, ezzel megtagadva saját személyem! De már egy ideje nem tudtam kontrollálni...

- Bocs.

- Szóval?

- Semmi.

- Micsoda?

- Semmi nem változott!

- Ja. Értem... nem zavar?

- Ez most komoly?! Hát téged nem zavarna, ha nap mint nap rettegve kéne betérned az osztályodba?

- Ez igaz. Engem mindig szerettek!

- Mert helyes vagy. Semmi többért!

- Nem igaz! A személyiségem is elbűvölő.

- Te magad pedig elbűvölően egoista vagy!

Kuncogtam, amit Yukito is nevetéssel díjazott. Felpattant az ágyamról és odalépett mellém. Fejem tetején összeborzolta a hajam, majd homlokon csókolt, és kilebegett köszönés nélkül. Nos: ezt betudhatom egy "jó éjszakát"-nak!

Rámeredtem az órára: meg kell hagyni kicsit megilletődtem, mikor tudtomra jutott az óramutató állása! Fél 11. Nevetést ugyan már nem hallottam, ezért bátorkodtam lemenni. A látvány igazán igéző volt: Romeo és apám a TV-t lesték fél álomban, Yu és Kiro egymásra dőlve aludtak a másik kanapén, Shin a fotelben aludt be. Tekintetemmel kerestem Strifyt, de sehol sem találtam. Aggódva tekintettem jobbra-balra - csak a hátam mögé nem...

- Csak nem engem keresel?

A reménykedés tisztán kivehető volt a hangjából, de olyan hirtelen hasított az esti idillt környező csöndbe, hogy akarva-akaratlan ugorva fordultam szembe vele. Kezemet szívemre tettem, ezzel jelezve: 

- A szívbajt hoztad rám...

- Szóval mégis engem kerestél?

- Ne reménykedj!

Ábrándítottam ki, teljesen megtagadva az igazságot. A mosolyom talán elárult egy bizonyos szinten, de nem annyira, mint az övé. Azért mosolygott, mert félig-meddig abban a hiszemben van, hogy én őt kerestem. Ezt az egocentrikumot...

- Hogyhogy ilyen későn, nem lőtték már fel a pizsamát?

- Képzeld: akkor alszom, amikor akarok!

- Jó, megértettem! Ne harapd le a fejem, oké?

- Bocs.

- Meg tudod nekem magyarázni, hogy most mégis mi a bajod velem?

A kérdés jogos, de még magam sem tudom a választ. Talán csak egyszerűen az irritál, hogy minden nap muszály vagyok vele találkozni, és a szívem legsötétebb mélyén ebben még örömömet is lelem. De ezt persze nem mondhatom el neki! Így inkább...

- Tudod mit? Majd visszatérünk erre máskor. Jóéjt Strify!

Már éppen megfordultam, hogy ismételten feltrappoljak saját kis sötét zugomba ez elől a veszélyesen bálygúnár, szőke csivasz elől - de az nem követett?

- Minek jösz utánnam? Kutyának hiszed magad?

- Ejnye Rima. Csak be akarlak takarni!

- Attól félek én is!

Majd gyorsítottam lépéseimen, de csak tudott követni... ám még mielőtt felfedtem volna szobám igazi hollétét szembe fordultam vele a közlekedő tetején, mikor már csak ketten voltunk.

- Na most mi van?

- Semmi. Amúgy elég egyszerű: megálltál, én is megállok.

- Ha kútba ugrok, te is jösz?

- Igen.

A témát lezártnak tudhattam. Ez mindent elintézett, pedig csak egy szó! Ám ez a megigéző kék szempár... szinte beleőrülök folyton! Olyan csodálatos szeme van, hogy ez semmi drága kőhöz nem hasonlítható, a tenger csillámló kék vizéhez sem! És az ég bolondító kékségéhez sem fogható. Akaratom ellenére is rákényszerültem, hogy belepiruljak.

- Mi a gond?

- Izé... semmi. Meddig szándékoztok itt maradni?

Érdeklődésemre vállat vont, majd elvigyorodott, és végigsimított arcomon. Későn kapcsoltam ugyan, de még kerítettem arra alkalmat, hogy kezét ellökjem magamtól, egy megrovó kérdéssel fűszerezve:

- Mit művelsz?!

- Semmit, amiért meg kéne ölnöd neked, vagy Shinnek.

- Mi van?

- Hidd el, amiért megölnétek mind a ketten az nem itt kezdődik. Nálad pedig még messze nem itt!

- Mi van?!

- Nem vagyok vak, csak ennyi...

Kezét ismételten arcom felé irányította, de nem engedhettem meg magamnak ezt a miniatűr boldogságot... hátra léptem egyet, és elkaptam kezét, hogy elzárjam további cselekvéseinek lehetőségét. De mintha csak erre várt volna kapta el még szabadon lévő kezével az én másik kezemet, és kitoloncolt a falnak. Olyan közel hajolt, hogy az orrunk és a homlokunk összeért.

Remegtem. Nem a félelemtől. Hanem valami egészen mástól!

23.rész: Érdem és érdek II.rész

Sziasztok!
Hoztam a részt ahogy tudtam. Megint sokat vártatok? Remélem azért még vagytok páran! ^^ Mellesleg: köszönöm a rendszeres olvasást Klaudiának. :) pussyy!!


(u.i.: A kép ne tévesszen meg senkit - a történetben a csajszi farmernadrágban van, csak épp képem nem volt úgy róla! xD)

/A fájdalom s öröm betölti szívemet, 
amíg kezemben érzem átfagyott kezed; 
némán szemedbe nézek, látod, könnyezem, 
szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, a szemem./
- Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj -


[Strify szemszög]

Talán a sors akarta úgy, hogy megbánjam, azt amit egykoron elszúrtam. És mivel már eleget bűnhődtem nem láttam több indokot arra, hogy ne próbáljak mindent helyre hozni! Ennyi elég volt a sínylődésből.

Rámosolyogtam az ölelkezős hangulatú Rimára, aki körbe-körbe repkedett Kiroval a sarkában. Mind a ketten olyan módon viselkedtek, mint a gyerekek! Persze, Rimát még megértem, mert ő még az - de Kiro?

- Kiro! Gyere már ide!

Zendült fel mögöttem Yu hangja, majd Kiro - mint egy engedelmes kis kutya - odajött, és beállt Yu mellé, aki halovány mosollyal körítve túrt bele a szőke srác gondosan égnek állított hajába.

- Nyugi.

Ennyit mondott, mire az új-régi gitárosunk le is nyugodott. Rima persze még mindig ugrándozott... szerencsétlen Perry vérét szívta éppen, és minden lelki energiáját. Hanataro úr irigylésre méltó higgadtsággal lapozgatta a papírjait. Mintha nem is törődene lánya ostoba viselkedésével! Ami pedig engem illet... én sem zavartattam különösképp magam. Figyeltem őt. Annyira jó, hogy legalább ennyivel besegíthettem ideiglenes lelki állapotába. De.. jó szokásomat megtartva ismételten Rima kitűnő domborulatait fixíroztam, nem pedig azt a különösen boldog vigyort az arcán. Farmernadrágjában a hátsó fele igazán feszesnek, és kívánatosnak tetszett. Nem épp világbajnok méretű mellei is igazán kellemes hegyecskéket idéztek fel elmém perverzebbik féltekéjén.

Nem túl sokat tudtam gyönyörködni a lány kellemes megjelenésében, mert egy észhez térítő tockosnak lettem gazdája az elkövetkezendőkben. Megfordultam, és szembe találtam magam az ingerült Shinnel.

- Hé! Lehet kibékültünk, de nagyon könnyen visszakerülhet a vörös zászló!

- Jaj, kérlek... ne fenyegess! Semmi rosszat nem csináltam.

- Hát nem, csak kb. szemmel végigbasztad a BARÁTNŐMET, de nem gond. Tőled már megszoktam!

- Ne zavartassátok magatokat! De itt van az apja is.

Szólt közbe Romeo, akit ma először hallottam megszólalni. Elég régóta nem hallottam a hangját. Pedig kb. tegnap négy óra felé összefutottam vele! És akkor sem szólt, nem is köszönt - csak biccentett.

- Ugyan. Szerintem ez csak testben van itt!

Állapította meg Kiro, majd lecövekelt mellettem. Kihasználtam az alkalmat és ismételten Rimát kezdtem pásztázni! De megint vissza kellett térnem a normális kerékvágásba, ugyanis most a célszemély tipegett a közvetlen horizontvonalam takarásába.

- És mit akartok először csinálni? Elmondani a nagy világnak, hogy megint összeálltatok, vagy esetleg... ?

- Sssst, kicsim... ez nem olyan egyszerű!

Zavart bele Shin. Hangja olyan hirtelen szelte ketté Rimáénak dallamos csengését, hogy az már egyenesen fájt.

- Először még meg kell beszélni pár dolgot, aztán kitaláljuk mi lesz.

- Jó, beszéljetek. Engem nem érdekel, csak a fő: hogy elértem a célom!

Csukott szemmel mosolygott tovább, karjait háta mögé tette. Arcán halovány pír keletkezett, mire hátrafordult - eleinte nem tudtam miért, de aztán megláttam Hanatarot, ahogy egy csiptetős mappán elém tolta a szerződését. Ránéztem először a középkorú férfira, aki nem sokat mondó arccal tartotta rezzenetlenül a papírost és egy tollat. Elvettem tőle, majd körbetekintettem egy asztalt kutatva - felesleges. A legközelebbi asztal túl messze van (kb. 2 méter)... Ránéztem Romeora, aki továbbra is semmit nem sugalló nézés közepedte lesett maga elé. Gondolatmenetemet betartva léptem elé, mellkasára fektettem a mappát és úgy írtam alá. Meg se moccant. Míg a körülöttünk lévő emberek kikerekedett szemekkel azt próbálták kilesni mit ténykedek éppen. Hamarosan lekanyarintottam az utolsó betűt, és tovább adtam a tollat. A többiek is aláfirkantották nevüket. Amikor Romeora került a sor ő a falat használta támasztékként.

Felkaptam a fejem Rima és Kiro tapsolási szinkronjára, és ujjongására, majd kivettem Romeo kezéből a mappát, és visszaszolgáltattam Hanataronak.

- Köszöntem.

- Apa! Én is alá írhatok?

- Minek?

- Nem tudom, csak úgy - de inkább felejtsd el!

A következőkben még leültünk és beszélgettünk valamiről, de nem tudtam követni a témát, mert minden figyelmemet lekötötte az, ahogy Rima Shint ölelgette. Kellemetlenül kezdtem érezni magam, és lassan a szemem is rángatódzani kezdett.

- Szerinted, Strify?

- Mi van?

- Ahh. Látom nagyon figyelsz rám!

Panaszkodott Yu, majd rámeredt Kirora, aki épp egy csokoládé rudat majszolt. Kicsit ledöbbenten meredtem rá, majd tele szájjal így szólt:

- Mi van, basszus? Éhen döglök.

- Ó! Talán vacsorázhatnátok nálunk!

Tanácsolta Hanataro, amire Rima nyögött egyet. Én persze azonnal belementem.

- Milyen remek ötlet! De nem akarunk zavarni!

- Nem zavartok.

- Ja... csak anya ehhez mit szól majd?

Látszott Rimán, hogy valami hihető érvet keres a maradásunkra, de nem akartam engedni belőle.

- Anyukád is otthon van? Pompás! Régóta meg akarom ismerni...

- Látod Rima! Anyád el lesz ragadtatva a fiúktól.

- Hajajj...

Állt fel hirtelen, majd kihúzta keskeny kacsóját Shin tányér szerű mancsából.

***

A ház kellőképp otthonos volt, és nagyon nagy. Belépve egy helyes kis előszoba fogadott bennünket, beljebb kerülve pedig egy hatalmas nappali, egy lépcső, és egy csomó ajtó. Annyira nem volt sok! Meg tudtam, hogy ez mindössze konyha- vendég szoba- háló szoba- vendég szoba- vendég szoba és fürdő.

- Jézusom! Mekkora!

Lelkendezett Kiro majd mint egy kíváncsi kiskutya ide-oda szaladgált Yu-t magával rángatva. Shin leragadt egy egyirányú beszélgetésbe Romeoval, mire én inkább kihasználva az alkalmat, Rima mellé léptem.

- Nooooooooos... ha ilyen csinos, nagy és szép házatok van a szobád sem lehet más!

- Nem fogom megmutatni.

Ezzel lezártnak tudhattam a témát, majd a következőkben már tudtam, hogy nem lesz alkalmam unatkozni. Egy alacsony, fiatalos nő tartott lefelé a lépcsőn. Fekete haja varázslatosan lobogott, mint az óceán hullámzása. Kétség sem fér hozzá, hogy Rima honnan örökölte meghökkentő szépségét!

- Anya! Ők itt... apa munkatársai!

- Levágtam, apád írt egy SMS-t. Vacsorázni jöttek, nem?

Fordult kíváncsian Hanataro úrhoz, majd hozzánk, mire Herr Hanataro ekként szólt:

- Igen.

Alig mondta ki, mert Rima felállt és magával víve az összes figyelmemet felsurrant a lépcsőkön. Pár lépcsőfokot surranva felfelé egy közép magas, szintén fekete hajú, kerek arcú srác tért le. Amikor a Rima és az Ő tekintetük találkozott mindketten elindultak az eredeti irányba, vagyis Rima vissza hozzánk, a srác pedig fel.

A lány alig ért Shin mellé, mikor az a srác utánna szólt:

- Rima, te vetted el a hajvasalót?

- Yuki-san! Az az ÉN hajvasalóm. Nem fogom örökké odaadni, hogy mindig ki tudd vasalni a hülye frufrud!

- Milyen önző vagy...

Mostmár tényleg fel ment, mire Rima "menekülés" mód bújt Shin széles vállába. Az új-régi dobos mosollyal nyugtázta, majd megcsókolta a homlokát. A vöröske erre elpirult, majd megint a nyakába ugrott barátomnak. - már megint ez a szar érzés... jézus! Súlyos vagyok...

- Talán akkor asztalhoz is ülhetünk. Rima!

- Na?

- Hívd le Aki-chant és Yuki-chant!

- Értettem.

Mikor Rima feltiprizett volt alkalmam elgondolkozni azon, hogy minek kell a japán nyelvbe ez a sok kötőszó ( - chan, - san, - kun stb. ) - de nem sokra jutottam. Annyira viszont nem foglalkoztatott a kérdés, hogy fel is tegyem. Inkább továbbra is mereven a lépcsőt fixíroztam, Rimára koncentrálva.

22.rész: Érdem és érdek I.rész

Sziasztok!
 Meglehetősen elfoglalt egyén vagyok mostanság, és mivel nincs itt akkora csúcs forgalom, így nem is nagyon nehéz mellőzni ezt a helyet egy kis időre. Gyakran kezdem azt hinni, hogy ezt csak a saját szórakoztatásomra - meg persze Éviére :D - csinálom. Senki más nem ír rajta kívül! Ezért neki nagyon szépen köszönöm. :) Persze én megértőbb típus vagyok, és tudom milyen félelmetes egy totál ismeretlen csajnak kiönteni a lelked - de ez csak egy komment, könyörgöm!! -.- xD
Remélem még a jelenben elszánjátok magatokat rá... puszi! X.x

/Amit e szem ébren lát, 

Annak hasson bűve rád, 

Azt szeresd meg, azt imádd; 

Tigris, medve, macska bár

S lenne vadkan, leopárd: 

Véld, hogy az szerelmi pár./

- William Shakespeare -

[Rima szemszög]

Az mp4-em a maximumon dubörgött miközben egyedül ültem a sötét szobában és azon gondolkoztam, hogy Ő miért is van ennyire a banda ellen? Ha összeállnának az neki is mérföldekkel jobb lenne, nem? Én csak a jót akartam. És sosem akarnák rosszat! Miért nem hisz nekem? Bezzeg, ha Shinnek mondanám... - és igen, Shin! Vajon mi van vele? Rég nem találkoztunk. Kíváncsi vagyok karácsonykor összefutunk e! Na persze. Sosem kéne figyelmen kívül hagynom, hogy ő az esti tagozat mellett DJ is, és így nem sok ideje van barátnőre. De akkor miért nem mondja meg? Miért mindig nekem kell lépnem?

Sóhajtásom közepedte felálltam, és megkerültem egyszer az ágyat, majd belebújtam a jó meleg takarómba. Fáztam. Igencsak hideg volt. December van, mit várok?

Szememre nem igen jött álom három előtt. De aztán... valahogy mégis magával ragadott az utánozhatatlan mélység. Olyannyira, hogy mikorra felkeltem már fél 5 volt! S mivel közel egy és fél óra múlva kelek már nem akartam visszaaludni. De aztán mégis összejött... reggel 6-kor megcsörrent Katy Perry hangján a telefonom.

- Jaj ne... reggel...

Aztán felugrottam és rohantam a ruháimmal a fürdőbe. Kifelé menet belerohantam Yukito fél kómás árnyába, aki rám rivallt.

- Neked meg mi bajod van? Csak nem suliba mennél?

Tanácstalanul, és már tehetetlenül álltam bátyámmal szemben, mikor ráébredtem, hogy tegnap este ez a Strifys dolog oly annyira bekavart, hogy ébresztőt állítottam abban a hiszemben, hogy suliba kell mennem karácsonykor... öhh! Majdnem, mert 23-a van.

Hiába tértem vissza a szobám rózsaszín világába, mert már nem jött álom a szememre. Bekapcsoltam a laptopom és a neten nézelődtem reggel 6-kor, ahelyett, hogy aludnák! Hát ez is csak te vagy Rima Hanataro.

Ezen cselekvésem sem tartott tovább röpke fél óránál... felöltöztem mégis és lementem reggelizni, ahol is édesapám bágyadt tekintete fogadott.

- Apa! Itthon vagy.

- Jaj de jó, hogy észrevetted... már kb. három óta!

- Olyan este értél haza?

- Igen kicsim.

- Dehát miért nem alszol?

- Megígértem Hudec úrnak, hogy 8-ra összefutunk a stúdióba.

- Kinek?!

- Hát Andreasnak!

- Kinek?

- Strify?

- Jaj! Értem. Bocs. Olyan nehéz megjegyezni az igazi nevét!

- Ez is csak te vagy...

Talán van némi közös kettőnk gondolkozásában... minden esetre megreggeliztem, és közben folyamatosan beszélgettem vele.

- Én is mehetek?

- Minek?

- Nem tudom. Csak mert...

- És Shin? Nem találkoztok?

- Mi? Dehogy. Egyenlőre az is rejtély, hogy él vagy hal.

- Összevesztetek?

- Nem tudom, apa. Én már nem tudok semmit kettőnkről!

- Mikor találkoztatok legutóbb?

- Vagy egy-két hete?

- Pff. Látom ez is csak amolyan diák szerelem volt.

- Micsoda? Én szeretem őt, és reményeim szerint ő is engem. Csak... most nem beszélünk.

- Ennyire?

- Apa, hagyjuk.

- Lehet megcsal...

- Apa! Maradj csöndben! Shin nem olyan, ismerhetnéd.

- Ezektől a mai fiataloktól minden kitelik.

- Pff. Te aggastyán!

Ezzel a jelzővel hagytam magára, majd talpaltam. Felmentem a szobámba, teletömtem a táskámat, és egy futó pillantást vetettem a mobilom andoridos kijelzőjére. Egy SMS?

Szia!

Ma látlak.

Légy jó addig!

Shin

Megráztam magam. Mi van? Ezt nem értem. Ma látlak? De mikor? - és már kérdezem is tőle, azaz írom üzenetben.

- Rima, akkor jössz?

Rámeredtem az órára. Hét óra. Mit akar? Ma mindenki megbolondult?

- Apa, még csak hét óra.

- Szeretnék reggelit is venni, meg megnézem a fenyőt!

- Ahh, persze...

Mormoltam orrom alatt, jobban csak magamnak. És már ültem-fordultam: lejutottam megint a kezdő pontba. Apámmal szembe.

Csak hamar eljutottunk a teendők elintézésének végére. Minden megvolt és még volt 10 percünk! Erre már nem várakoztunk, hanem bementünk a stúdióba.

- Megkeresem Perry-t! Várj itt.

- Okés.

Lecövekeltem majd figyeltem ahogy apám eltűnik. Egyik lábamról másikra nehezedtem és ingattam csípőmet. Fejemben folyamatosan egy új kedvencemet pörgettem... "I Don't Belive - Cinema Bizarre" - jól lehet, hogy már beteges, de mit tehetnék vele, ha fan lettem? Annyit lófráltam köztük, hogy már ide jutottam.

Elmélyülve a gondolataim között észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül, és hirtelen Kiro ugrott a nyakamba.

- CICUS!!!

- Cicus?!

Kapcsoltam, amikor Kiro már nyakamon csüngött. Ez valóban házi állatnak néz engem?

Szana szét ágazó szőke tincsei között átmeredtem a mögötte tornyosuló Yu-ra, aki nem sok életkedvet mutatva pötyögött valamit telefonjában. Mit is keresnek itt?

- Kiro, ti... mit kerestek itt?

- Egyenlőre még számunkra is rejtély. Strify mondta, hogy jöjjünk, mert beszélni akar velünk.

- Strify?

És hirtelen valami furcsa melegség öntött el. Mosolyra kényszerítette ajkaimat, majd visszanyeltem egy megkönnyebbült sóhajtást. És mire megest magamhoz tértem Romeo és Shin társultak hozzánk. Mikor megláttam barátomat levakartam magamről Kiro kezeit, és fény sebességgel rohantam oda hozzá. Nyakába ugrottam, ő átkarolta derekamat. Annyira boldog voltam karjaiba, hogy egyáltalán nem került figyelmem középpontjába az imént érkező két személy: apa és... Striff.

­- Ó, a szerelmesek megint egymásra találtak. Milyen romantikus.

Szemtelenkedett a hoppon maradt énekes, és erre már természetesen nem álltam szótlanul. Megpördültem, és eleinte rosszallóan, dühödten néztem a srácra, aki előttem állt élet nagyságban, fehér farmerban és pólóban. Shin elengedett, és odalépett Strify elé. Kezet fogtak, majd megölelték egymást. Én nem tudom, hogy a férfiak miért tudnak ilyen jellegzetesen "ölelkezni"! Fogalmam sincs. De ami még jobban lehengerelt az egyáltalán a két célszemély volt.

- Te seggfej, már megint késtél.

- Jaj ne háborogjál már, nem vagy te tenger...

Rázta le Strify Shint. Az is haladásnak tetszett, hogy egyáltalán egymáshoz szóltak, de még, hogy poénkodjanak is? Apám lépett közbe.

- Rima, nem találtam Perry-t. Megkeresed?

Mivel semmi kedvem sem volt ebben az extázisban azt a dagadt állatot körözni, így inkább ordítottam egyet - némi humorral fűszerezve.

- Perry! Kész a reggeli.

Hirtelen előtűnt a kopasz fejecse az ajtóban. Kíváncsi tekintetek fogadtak miközben épp nyálcsöppenés veszélye lógott be a képbe.

- Micsoda?

Kérdezte azon a megszokott, medve "vékony" hangján, mindeközben pedig megindult felém, és körbetekintett.

- Rima, becsaptál!

- Bocs, de amúgy nem toltad elő a csülkeidet.

- Ne szívass! Fogyózom.

- Kár a gőzért.

Ábrándítottam ki, majd most Strifyre meredtem. Végre volt alkalmam feltenni a kérdést, mi szerint:

- Mit tervezel?

- Belebetegedtem a sok ostobaságba, és unszolgatásba. Bocs Rima, de az nem az én műfajom.

Már nem tudtam tűrtőztetni magam, és ha már ilyen ölelkezős hangulatomba vagyok Strifyvel sem tettem kivételt. Nyakába borultam, és ő láthatólag élvezte a cselekedetemet, amit egy perverz és számító mosollyal koronázott meg.

Nem tudtam miféle meggondolásból ment bele végül a CB visszaállításába - de ez nem is érdekelt.

Szavazás vége! *.*

A dizájnom láthatólag sikert ért el, legalábbis az öt embernyi szavazat ezt mutatja. Vagyis a dizit ezennel "COOL"-nak boronálom... :) köszi, hogy szavaztatok! ^^

A napokban nem sok időm volt a blog szerkesztgetésére, de higgyétek el: rajta vagyok! És szerintem részt is hamarosan hozok. Köszi mindent! ^^ pápi!!

21.rész: Angyal

Sziasztok Olvasóim! - már amennyien vagytok...
Örülök, hogy egyáltalán átléptük az 1000 fős látogatást... nagyon örültem már ennek is! ^^ De az igazat megvallva el is vagyok ugyanitt keseredve, hiszen tudom mennyire kevesen vannak a Cinema Bizarre fanok. Lehet ennek az lenne a kiváltó oka, hogy mert kevesebben ismerik őket? Vagy netalán tán az, hogy már feloszlottak? Nem kéne feladni a reményt! Egyszer még talán összejönnek. Nem?

[Strify szemszög]

/Némelyik álom meghal és lehullik

Ez az élet egyik keserű igazsága.

Hány ilyen keserű igazság van még?/

- Ismeretlen szerző -

Nem tudtam érdem szerint díjazni azt a csodálatra méltó igyekezetet, hogy Rima mennyi mindent megtesz, hogy akár egy kicsit is elfeledtesse velem Wayolette-t. Csak egyre derűsebb lett a hangulatom, és ez a derű beragyogta azt a sötét, már-már lelki beteg állapotot, ami odabent szúrt, az összetört szívem helyén. Valójában talán még sikerült is felvidítania, mert most nincs más számomra csak ő! Rima Hanataro...

- Wooow! Koripálya.

- Hm. Szeretsz korcsolyázni, Rima?

Érdkelődtem, amire egy keserű tekintettel találtam szemben magam. Aztán egy mosoly és bólogatott.

- Menjünk akkor korizni!

Elkapta megint a kezem és rángatott maga után. Szinte repültem, mint egy papír sárkány, annyira nagy erővel vonszolt maga után. Lassan már a koripályához is elérkeztünk. Fizettünk két kölcsön korcsolyát, és már mentünk is a jégre. Alig emlékszem mikor korcsolyázhattam legutóbb! Most biztos nagyon jó lesz, főlleg, hogy ez az őr - angyal is itt van velem. Talán Wia is azt akarná, hogy boldog legyek? És ha már ez vele nem sikerült akkor netán...

- HUÁÁÁÁ!!!

#PUFF# - és Rima a jégen. Kicsit padlót fogott. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, amire persze a nézéséből aztán hideget és meleget is kaptam. Ekközben a háttérben felhangzott az All I Want For Christmas Is You c. zeneszám... a röhögő-görcs alatt persze lehajoltam hozzá, és felrángattam a földről, de ennek nem lett más következménye, mint az, hogy ijedtében úgy belémkapaszkodott, hogy elrántott, és már ketten szerencsétlenkedtünk.

- Rima!

- Bocsi.

Elkaptam a palánkot, és miközben magamat felhúztam másik kezemmel Rimát is felfelé rángattam. Majdnem elcsúszott megint, de ekkor kilöktem a palánknak és magamhoz öleltem, hogy tudjon mibe kapaszkodni - legalábbis én ezt akartam hinni, hogy csak ezért. Szabadon lévő kezemmel éppen csak meg tudtam tartani, de valahogy már ő is sokkal stabilabban állt a földön - izé - jégen, viszont továbbra is kétségbeesetten kapaszkodott kabátujjamba.

- Utálok korcsolyázni!

Tört ki belőle, amire én megint csak nevetni tudtam.

- Akkor minek mentél bele?

- Mert te akartad.

- Váó. Mert én akartam? Ha az okozna nekem örömet, hogy beugorj a kútba, megtennéd?

Egyenesen szemembe nézett, és még jobban szorította kabátomat. Majd némiképp kába tekintettel így szólt:

- Most akár azt is. Csak ne legyél szomorú!

- Hű. Ez kedves. Akarsz még korcsolyázni?

- Te akarsz?

- Nem az a kérdés, hogy én akarok e, hanem hogy te akarsz e! Vágesz vágesz?

- Ö. Akkor még egy kicsit igen. De maradj a közelemben!

- Vettem a lapot.

És továbbra is a szemébe néztem, de most lassan a kezét is megfogtam és elcsusszantam a palánktól. Mivel szorosan tartottam a kezét így ő is jött velem. Mostmár egy percre sem engedtem el! Eddigi életem során sok embert elengedtem, és mindegyik után én szívtam a legnagyobbat. Hát őt nem fogom!

- Amúgy meddig vagy kint?

- Hát... ameddig jónak látom! Szünet van, nem kell tanulni.

- Hehe! Olyan nincs, hogy nem kell. Hanem olyan van, hogy kell, de te akkor sem csinálod!

- Igen. Ismerős?

- Megtennéd, hogy egy 5 percig nem szívod a vérem??!

- 5 perc? Ez talán még véghez vihető...

Amíg ott csúszkáltunk úgy éreztem a barátság egy másik szintjére léptünk. Ez kellemes érzéssel töltött el! Valamint Rima mosolya is. Micsoda? Ó. Még hogy barátság...

***

- Éhes vagy?

Kérdeztem tőle, mert már én az voltam, de úgy nem akartam mondani neki... eleget tett ma értem!

- Hát. Egy kicsit igen!

- Akkor az egész napos munkádért most megajándékozlak egy nyokkóval!

- Ó, nem kell. Nekem is van pénzem!

- Én fizetek!

- Jó.

Már eleve ő maga sem egy egyszerű ember, de mikor megtudtam, hogy nem szereti a ketchupot még érdekesebbnek tűnt. Legalábbis a nyokkóba nem kért! Csak szimplán a sajt és a gombócok. Én sem akartam feltűnősködni, de azért kértem bele ketchupot! Aztán fizettem és továbbálltunk. Két percig nem néztem rá, és ő már be is gyűrte!

- Azta! Pedig most akartam mondani, hogy "jó étvágyat". Te kis bélpokol!

- Micsoda??!

A bélpokor jelzőre elnevette magát és közben kidobta a papírt egy kukába. Rám pislogott, de én még javában ettem. Ezután közölte velem:

- Szomjas leszel!

- Nagy dolog.

Ekkor benyúlt a táskájába és elővett egy barackos ízesítésű ásványvizet. Kedvesen odanyújtotta nekem, mire én mosolyogva elfogadtam. Miközben belekortyoltam elboronáltam magamban, hogy ez az egyik legjobb nap az életemben. És Wia is így látja? Remélem a felhők fölött lebegbe azért néha-néha letekint rám.

- Elfelejtettem valamit közölni!

Ránéztem, és vártam, hogy kifejtse:

- Hát apa ma érkezik haza, és azt mondta ha volna kedved akkor elkezdhetnétek egy új albumot... számok meg még vannak hozzá, nem?

- Nem! Vagyis... de igen vannak. Csak... semmi kedvem egyedül nekifogni még egy albumnak...

- Egyedül? És a barátaid?

- Rima, azt hittem ezt már...

- Strify! Most mondtad, hogy egyedül nincs kedved. De 5 fő az már nem szóló!

Minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy felhozza a banda felállásának tervét. Újrafelállásának, bocs! Miért olyan fontos ez neki? - és aztán eszembe jutott Shin. Pontosabban: Shin és Ő. És teljesen összeszorult a szívem amikor magam előtt láttam kettejüket...

- Shin miatt szeretnéd, ugye?

- Persze, ez is egy szempont, de nem csak miatta!

- Valóban?

- Hát igen. Gondold át, Striff: ha megint összeállna a Cinema Bizarre, akkor talán te is elfelejthetnéd a közelmúltbéli eseményeket...

- Igen, ez persze igaz...

- Akkor? Mi itt a probléma?

Lassan be kéne lássam, hogy mennyire igaza van Rimának. A kapcsolatunk kezdetétől fogva mindig ráébreszt a tervének pozitív oldalára. De valamiért nem akarom... csak annyiban is igaza volt, hogy: "még én sem tudom miért"... ez az egész egyszerre taszít és vonzz! Miért kell egy lánynak ilyen eszelős módon belépnie az életembe?

- Nézd! Egy taxi. Fogjuk meg!

Reménykedtem a témaváltás sikerében, de mikor beültünk megint rákezdett...

- Szerintem ha összeállna a CB...

- De nem fog összeállni, értsd meg!

Rivaltam rá, amire megszeppent és irdatlanul szomorú arcot vágott. Kerestem a kifejezéseket, mivel is terelhetném jobb irányba azt, amit megint elcsesztem, de mielőtt bármit is kitalálhattam volna elfordult és az ablak előtt suhanó tájat kezdte pásztázni. Kezeivel a bőrüléseket szorította. Láttam, ahogy körmeit belevájja az anyagba, aztán lazít rajta, majd megint szorítani kezdi. Ez zavartságra utal. Gondolkozik azon, mit kéne mondania, de semmit sem akar, de titkon azt érzi mégis kellene valami, amivel a végeláthatatlan csöndet megtöri... de semmit sem talál.

Tétova percek forgatagában sóhajtottam, majd jobb kezemet lassan Rima keze felé irányítottam, és tenyerembe fogtam puha kézfejét.

- Miért örülnél neki annyira?

- Mondtam már számtalanszor: ti! Érzem, hogy sokkal jobb lenne nektek, mind az ötőtöknek, ha megint együtt lennétek.

- Értem, de... nem! Ez nem olyan egyszerű.

- Csak mert nem akarod, hogy megtörténjen! De kérlek: gondolkozz el rajta miért nem! Én meg itt kiszállok, mert itthon vagyok. Holnap ha akarsz valamit apámtól fél 8-ra gyere a stúdióba! Szia Striff.

Kihúzta kezét az enyém alől, kikattintotta az övet, elköszönt a sofőrtől, és már épp a pénzt kereste volna, amire sóhajtva zsebembe nyúltam, és megelőzve Rimát toltam oda a kövér taxisofőrnek. Rima hálásan, de rejtetten dühösen meredt rám, biccentett, és kinyitotta az ajtót. Kiszált, és eltűnt a hóesésben...

Utasítottam a sofőrt, hogy menjen tovább, és amikor a gázba taposott a hátsó ablakon még elnéztem, ahogy Rima belép a házába.

- Ezekkel a nőkkel csak a baj van! De ne aggódj. Úgyis vissza fog jönni, és akkor már jobb kedve lesz!

Figyeltem ahogy a sofőr a visszapillantóban egyenesen rám mered, mellette mereven az útra is. Ezután kétségbeesetten ért el tudtomig mire gondolhatott kijelentése hátterében:

- Nem, mi nem... ! Vagyis... neki van valakije. De az nem én vagyok...

Azután egy újabb terv ütött szöget elmémben, és folytatólagosan javítottam mondatomon:

- Azaz: MÉG nem én vagyok.