20.rész: Összezavarodva

Sziasztok! 

Elmaradtam némi képp vele - tudom. De most itt van! ^^ KOMIKAT!!

[Rima szemszög]

/A legszebb díszdoboz a szíved,

benne az ajándék a szeretet,

amit az éjszaka csendjében

szépen leteszel a küszöbre.

Annak a küszöbére, akinek szánod./

- Csitáry-Hock Tamás -

Könnyen lehet, hogy egy apró kicsi ajándék szerezheti a legnagyobb örömet? Sok embertől hallottam már, de még egynek sem hittem el igaziból. Persze látok benne realitást, merthogy ez olcsó, de szívből jön. Nem látom értelmét ennek az ellenkezőjének, de valahogy mégis hihetetlenebb! Főlleg abba a világba ahol én élek. A tehetősebbek világában!

Szeretném valami váratlannal meglepni Shint, de hogy mi lenne az azt nem tudom. Talán egy hógömb? Mintha ezen már gondolkoztam volna... na de nem ez a baj: hanem a kérdés maga... miszerint: örülne ő ennek? Semmi szüksége nincs rá...

Hirtelen egy kép jelent meg elmém tükörszobájában: Strify. Vajon most miért jutott eszembe? Nem is tudom... de valami úton-módon aggodalom fogott el, és éppen azon filozófáltam, hogy ő épp most mit csinálhat? Szinte ösztönösen nyúltam kabát zsebemben lapuló telefonomhoz, és minek után az érintő képernyő felvillant már oldottam is fel a telefon-zárat! A névjegyzékben gyorsan kikerestem Strify nevét és a fülemhez emeltem a kagylót...

~ Igen?

Mikor beleszólt a szívem extra nagyot dobbant megkönnyebbülésemben: szóval még nem lett öngyilkos.

~ Szia Strify, Rima vagyok.

~ Szerintem rájöttem... miért kerestél?

~ Aggódtam, hogy valami hülyeséget csinálsz, ha nem vagy mellettem!

~ Persze...

Hangjából átjött a tömény szarkazmus és az a rejtett irónia, ami mindig is idegesített. Sosem törődtem vele igazán, de a sajnálat sok mindenre képes a gondtalan emberekkel. Éppenséggel teljesen tegnapig útáltam, de miután Wia... nos... miután Wia elment egy jobb helyre, már nem tudtam Strifyre gyűlölettel tekinteni... ott azon a délutánon, bent a kórházban, megismertem egyik olyan énjét, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Akkor, abban a percben semmi sem volt számomra csak ő! És még Shint is elfelejtettem... pedig őt nagyon nehéz elfeledtetni velem!

~ Ne legyél már ilyen! Nem rád vall. Na jó: a lappangó köcsögség az lehet, de semmi egyébb...

~ Jaj, Rima... honnan is tudhatnád Te min megyek keresztül!

~ Hidd el: TUDOM! Nekem elhiheted, hogy TUDOM! Bele tudom képzelni magam ebbe a szituációba, hiszen nekem is van valakim, akiért képes lennék meghalni!

~ Shin?

~ Igen. Amúgy hallottam, hogy tegnap beszéltetek!

~ Ja. Sikerült kicsit felvidítania!

~ Tudom!

~ Te mindent tudsz??

~ Azért nem. Merre jársz?

~ Itthon döglök a TV előtt, és Kiro mellett... aki, ha jól látom épp most aludt be!

~ Remek... ha felébredt add át üdvözletem! Vagy: tudod mit? Hagyjad a francba! Inkább gyere el velem vásárolni.

~ Persze! Hogy Shin azt higgye máris kihasználtam a béke állapotot, és rámásztam a csajára, mikor az enyém épp most halt meg? Tudod mekkora szenilis balfasz.

~ Ne beszélj így róla!

Figyelmeztettem, de nem sokat törődhetett vele, mert csakhamar megcsapta fülem az a felettébb irritáló röhögés... és még legyek kedves vele! Ó, te jó ég. Mire vállalkoztam?

~ Nem ártana kimozdulnod, Striff...

~ STRIFF??? Ez meg mi? Valami új becenév?

~ Csak nem zavar?!

~ Á, hagyjuk. Miért akarod, hogy elmenjek veled?

Nem akartam neki mondani, hogy azért, mert így addig sem kell azon izgulnom, hogy fél úton felakassza magát, ezért csak ennyit mondtam:

~ A körülményekre való tekintettel igenis jót tenne neked a friss levegő! De felőlem aztán otthon is döglődhetsz...

~ Hm...

Szinte láttam magam előtt, ahogy titokzatos félmosolyra húzódik a szája, ami felettébb agresszív érzelmeket kelt bennem! Aztán folytatta egy kisebb hatásszünet után...

~ ... én nem úgy veszem észre, mintha magasról tennél arra mi van velem!

~ Micsoda?

~ Szerintem téged az igenis érdekel, hogy mi van velem, mit csinálok, élek e vagy halok!

~ Jól hiszed. Told le magad! Itt vagyok a házatok előtt.

~ MIII????!!

Letette. Furcsa, hogy tényleg idekeveredtem magamtól. Volt, hogy eljöttem erre, mikor még Kiro és Shin kísért engem haza... nagyon él bennem az emlék, amikor Kiro betrappolt ebbe a csinos ki panelházba és a másodikon meg kihajolt az ablakra, majd integetni kezdett... és persze az sem titok, hogy Strify, Yu és Ő együtt élnek. Innen tudhattam, hogy hol lakik Striff! - mindez alig futott végig elmémben Strify robbant ki a bejárati ajtón. Kiérve szemügyre vehettem a barna kabátját és a fehér farmernadrágját. Sportcipőben volt. Már nem is tudom mióta nem láttam őt sportcipőben!

- Hát te hihetetlen vagy, Rima.

- Tudom!

***

A hó frissen ropogott a talpunk alatt, miközben beértünk a belváros központjába. Én kellő képp izgatott lettem a vásárlás gondolatára, ezért is szaladtam kirakatról-kirakatra... Strify pedig csak egykedvűen jött utánnam. Ideérkezésünk alatt tökéletesen kipuhatoltam a helyzetet, mi szerint én nem tudom elterelni a gondolataimat róla, és arra jutottam, hogy: nagyon szeretném felvidítani. De ez meglepő nehézségekkel járt, mert az ember azt hinné, hogy egy világhírű énekes­ nem sokáig szenved lelki depresszióban, ha meghal a barátnője. Majd lesz másik! De úgy veszem észre, hogy elítéltem a gondolkodását... és ezt akarom jóvá tenni! Ezért is próbálok mosolyt csalni az arcára... de tényleg: csak Shin meg ne tudja!! Mert ahogy ismerjük rögtön beijedne a helyzet fennállása alatt, és olyan ötleteket gyártana, hogy pl. Strify erőszakkal vett rá engem arra, hogy hívjam el shoppingolni, vagy pisztolyt tartott a fejemhez, hogy töltsem vele a délutánt. Na persze ez mind fiktív gondolat!

- Most meg min töröd az agyad, vörös?

- Azon, hogy most vágjalak tarkón vagy egy órával később...

- Egy órával később, és addigra elfelejted!

- Hidd el: észben tartanám! Ezt legalábbis!

Vigyorogtam pofázmányába, majd tovább ugrándoztam a sík sétáló utca kövezetén...

***

Fél 5-re végeztünk minden bevásárlás jelleggel. De Strify arcán továbbra is ott lappangott az a tömény keserűség, és ez az én lelkemet is teljesen letaglózta... sóhajtva kutattam valami öröm forrás helyszínét, de amit megláttam az csak egy foto-automata volt... kapva kaptam az ötletnél és felsikítottam:

- Jaj de jó! Nézd!

- Mi?

Már meg sem vártam, hogy folytassa, mert rögtön elkaptam a kezét és berángattam a foto-automatába és beletettem az apró pénzeket. Miközben beállítottam, hogy 8 fényképet csináljon nekifogtam pózolni, miközben vártam a vaku kattanását. De ezután bezavart Strify halálra unott tekintete...

- Mosolyogjál már, egér makesz!

- Egér... ?? MI??!

És már nevetett is. Felettébb egyszerű volt elérnem ezt a gyenge kacajt nála, de még többet kéne neki nevetnije! A továbbiakban már sikerült normális pózokat lejteni, és egy-két hülyéskedést is lenyomtunk... legalább ennyivel boldogabbak voltunk, mikor kiléptünk a fényképezős gépből! Önfeledten kezdem bele a mesélésbe saját otthonomról...

- Nálunk odahaza Japánban rengeteg ilyen foto-automata van!

- Tudom.

- Na és vajon honnan tudnád?!

- Onnan, hogy mikor még együtt volt a Cinema Bizarre voltunk Japánban turnézni!

- Aha. Értem! Akkor álljatok össze megint és mikor nyár lesz, már velem is jöhettek!

- Hehe. Csőbe akartál húzni, ugye? Nem olyan egyszerű ez, Rima...

- Mi az, hogy nem??! Csak rád vár az a négy szerencsétlen! Rajtad van a világ szeme is! Miért olyan nehéz ez?

- Rima, te ezt nem értheted...

- Az lehet! De az is biztos, hogy te sem...

Ezzel a szavajárással úgy fest sikerült némi kétséget keltenem benne, mert látott rajta, hogy habozott. Megálltam vele szemben és csípőre vágtam a kezem. Majd megint szóvá tettem mondandómat:

- Nos? Mit gondolsz? Nincs igazam?

- Rima... ahh... te egyszerűen csodálatos vagy!

Mosolyodott el, és beletúrt szanaszét álló barnás-vörös hajamba... ez a mosoly most egész őszintére sikeredett! Mintha tényleg örülne. Talán ez így is volna?

Egy kicsit elcsodálkoztam és elfelejtettem visszakérdezni, hogy "tényleg így gondolod?" pedig valamiért ez most igenis érdekelt volna. De mégsem tehettem fel, mert tisztára belezavarodtam abba az elmondhatatlanul kék szempárba!

- Ööö... jó...

Ennyit tudtam kinyögni, mire gondolom már ő is tudtában volt kába tekintetemnek. Végigsimított az arcomon, majd ismét zsebre dugta a kezét, és kérdezett:

- Nem megyünk tovább?

- De... persze...

Alig tudtam bármi ép-kéz-láb mondatot kinyögni, mert még az érintésére is beleborzongtam... de mikorra már ismételten a valóságban köszönthettem magam semmi más nem volt csak ami az előbbiekben: nem hagyhatom, hogy szomorú legyen!

19.rész: Igaz barátok

Sziasztok!

 Nem tudom hányan olvastok, de azt sem, hogy ebből a pár emberből hányan vagytok, akik már unják, hogy mindig ilyen sokat kell várni a történet folytatására... sajnálom, de tényleg! :$ Én igyekszem olyan sokszor pakolgatni a részeket amennyiszer csak bírom, de nem mindig tudok eleget tenni a vártaknak. Tudom mennyire unjátok a sablonos dolgokat, ezért is állok szemben megannyi nehézséggel, mikor írom nektek a történeteimet. Nagyon remélem, hogy senki sem csalódik! ^^ Pussyy: MELODDY - chan

[Strify szemszög]

/Nem az az igazi, akivel el tudnád képzelni az életet

Hanem az, aki nélkül nem!/

- Ismeretlen szerző -

Ültem ott a sötétben, és egyre csak azon voltam, hogy sikeresen felemésszem azt, ami ma történt. De bárhogy is próbálkoztam, bármennyire is erőlködtem - ez nem ment. Wia mosolya feledhetetlen kísértet ként lebegett bánatos tekintetem előtt. A hangja, a vele töltött percek, azok a varázslatosan forró éjszakák - és az, ahogy mindig, minden helyzetben kiállt mellettem, bármire képes volt értem. Én is érte. De ez már mit számít?

Ránéztem a vállamra dőlt Kirora (aki természetesen már vigasztalás képpen bealudt nekem dőlve) - olyan békésen szuszogott mellettem. Épp egy fél órája jöhetett ki, hogy megnézze élek e még. De persze én még éltem! Bár inkább én haltam volna meg Wia helyett. Ezt persze Kironak is mondtam, de válasz révén pofán vágott és azt mondta: "És abba szerinted nem halt volna bele?" - milyen igaza van. Wayolette láthatólag szeretett engem, bármire képes volt értem. Mindenre! Mintha én érte nem... de természetesen még annál is többre!

Hamar besurranhattam volna a szobába, de mozdulás képtelen voltam. És Kiro is rám volt dőlve - szóval még le is vagyok súlyozva. Újra rásunytam tekintetem, de továbbra is aludt. Lesütöttem szemem, majd a zoknim orrát kezdtem fixírozni. Mélyet szippantottam a levegőből, ami keveredett a lakás és Kiro illatával is. Aztán megint rámeredtem Kirora. Hősnek kéne lennem ahhoz, hogy fel bírjam emelni - de ez nekem nem fog menni. Talán fel kéne keltenem? - épp végiggondoltam mikor egy sötét, de ismerős alak magaslott előttem.

- Fel ne keltsd, mert menten a barátnőd után küldelek.

Inkább tetszett kijelentésnek, mitsem fenyegetésnek. De azért biztos, ami biztos alapon megijedtem! Rémülten néztem fel az előttem cövekelő Yura, aki hamarosan leguggolt elém.

- Remélem azért nem leszel depressziós.

Annyira tudom értékelni a vígasztalásra való hajlamait!

Ránézett ő is Kirora, aki továbbra is rám dőlve aludt. Aztán rám nézett, átlőtt rajtam tekintetével, és közelebb hajolt barátunkhoz, majd felkapta. De olyan könnyedén, hogy beleszédültem! Ölbe véve az apropó gitárost indult meg annak szobája felé, majd még intézett pár szót - inkább magához, mint hozzám.

- Legalább ma este a saját szobájába alszik, és nem az én helyemet birtokolja.

Megállapítása után berúgta az ajtót és akkor már Kiro is átkarolta. Soha sem fogom megérteni az ő kettejük kapcsolatát! Talán ilyen egy igaz barát? Nem is tudom. Inkább egy igaz SZERELMES pár...

Amint ők távoztak a színről én is felálltam és éppen indulni készültem, amikor prüttyögött a telefonom. Jó későn! Már lassan fél 11. Úr Isten! Majdnem 5 órája kint voltam? Csoda, hogy Kiro egy idő után kijött. Vagyis: így már nem... de miért kaptam SMS-t? Gyorsan a kijelzőre tévedt a szemem:

Hallottam mi történt. Részvétem.

Romeo

A másik amit sosem fogok megérteni az maga Romeo. Egy mondatos - néha kettő - SMS-ekkel vidít fel embereket. Hogy csinálja? Olyan sokat mondana egy szóval, mint más 100-al? Én már ezt sem vonom kétségbe...

***

Shin letette a telefonját az asztalra. Rima épp most hívta! Amit megtudott: hogy Wayolette meghalt. Strify barátnője. Rima persze nyomatékosan arra kérte barátját, hogy most ha véletlenül összefut Strifyvel, akkor kedves is lehetne vele. Csak most! Persze ez a legkevesebb, amit megtehet barátnője kedvéért azok után, amik a napokban történtek... a sok lelépés (persze jó okkal, ami inkább rossz), a sok nem fogadott hívás, megválaszolatlan SMS. És a lány még mindig kitart mellette! Furcsálta is, de annyira nem zavarta, csak még jobban megszerette. De talán nem eléggé...

***

Másnap reggel Kiro unszolására elmentem sétálni vele. Minden áron fel akar vidítani! Gyanítom, hogy Rima uszította rám...

Épp azon a sétáló utcán jártunk - azon a részen... igen: ahol Wia szenvedése felszökkent. Ahol az enyém is elkezdődött! - észre sem vettem, hogy lecövekeltem. Nem tudtam moccanni, és csak az előttem elterülő piszkos havat figyeltem. Kezeimet a zsebemben ökölbe szorítottam, s közben teljesen elfeledkeztem Kiroról. De hamar visszahívta magára a figyelmet!

- Strify?

- Mm?

- Itt?

- Igen.

Egy szavas, befejezetlen mondatok. De mégis értette amit mondtam, és én is, amit kérdezni akart! Rendes, tagolások nélkül felfogható volt...

A szél ismét elkezdett fújni, majd hirtelen tovább léptem. Legalábbis a helyszínről...

- Ma beszéltél Rimával?

Még magam is meglepődtem ezen az ÉN számból elhangzott kérdésen. Miért kell nekem most pont Rima? Jó: lehet, hogy ő dícséretet érdemelne a vigasztalásba, hiszen állandóan pörög, mindig jó kedve van (még ha nincs is akkor is leplezni próbálja egy mosollyal), mellette sosem lehet unatkozni, és... magam sem tudom miért, de Wiára emlékeztet! Pedig külsőre semmi hasonlóság nincs köztük, csak talán az a hófehér bőr... az a feledhetetlenül fehér, bársonyosan puha bőr! Mostmár arra is kíváncsi vagyok, hogy vajon Rimának milyen puha... - micsoda???? Miken gondolkozom. Annyira nem lehetek szenilis, hogy mindenkiben Őt keresem. Rima nem Wayolette. Nem is tudom miért hasonlítanának! Wááh.

- Nem. Miért?

- Semmi csak... meg akarnám neki köszönni a...

- A tegnapit, Strify? Dehát azt már vagy 100x megköszönted neki!

- Persze tudom.

- Min gondolkozol?

- Semmin... csak az emberi ostobaságaimon.

- Szerintem nem vagy annyira ostoba! Az inkább Shin. Milyen kis tapló lett belőle!

- Hé, dehát neked haverod!

- Imádom, de nem szeretem, ha veled ilyen... hiszen anno olyan igaz barátok voltunk, hogy olyat még nem látott a világ!

- Hát persze. De Carsten! Benne van a "voltunk". A múlt idő... ezen már nem tudunk változtatni! Wia is meghalt... és ez is múlt idő!

- Igen. De nem baj! Nem tudok szemet hunyni efelett. Annyira nem is értem! Annyira kusza, értelmetlen minden...

- Na igen, tudom mire gondolsz. Én se értem miért ilyen! Tudom: a legjobb barátom volt, és mikor leléptem a bandából akkor cserben is hagytam... megérthetem, de egyúttal titeket is cserben hagytalak! Yuval mégsem költöztetek el tőlem...

- Így olcsóbb a rezsi...

- Fordulj fel!

- Minek? A föld nagyon hideg, és ahhoz le kéne feküdnöm...

A történtek után először nevettem. Kiro gyorsan felvidított. Bámulatos! - mikorra felnéztem már letértünk a sétáló utcáról. Most épp a parkban tartunk valamerre! Hirtelen megint lecövekeltem és megfordultam.

- Akkor talán menjünk el a suliba...

- Miért? Rimához?

- Most nem épp rá gondoltam...

***

Nem is tudom mikor járhattam utoljára egy igazi iskolában. Talán a három éve volt fan-talin? Igen. Akkor ide jöttünk. De még Rima se és Shin sem jártak ide! Nem volt mihez kötni, csak a sok rajongó hölgyeményhez, akik kedvemre lettek volna akkoriban egy... khm... mindegy! De akkor még Wiát sem ismertem... nem volt az olyan jó! Jóformán tényleg csak a saját egóm növelésére jöttünk pont egy középiskolába. A legtöbb rajongó mind középiskolás! És persze én még 20 voltam. A 14-19 éves korosztály tökéletes prédának számolt akkoriban! De most... most az lenne a tökéletes, ha valaki itt lenne mellettem. Nem, az nem Kiro, mert ő most is itt van.

Nem volt nagy szám. Csak pár százan jöttek el... és mégis vagy 1000 autogrammot osztottam ki! Az mégis hogy lehet? Hát éppenséggel úgy, hogy volt, aki másnak is kért. Pl. egy barátnőnek, testvérnek - még olyan is volt, aki az édesanyjának! Furcsa... nem sokkal voltak másabbak, mint én, de akkor még én is valami fensőbb rendű lénynek tartottam magam! Ez persze a sztársággal jár... de aztán volt, aki felnyitotta a szemem: és már ő sincs...

- Biztos vagy benne, hogy erre lesz?

- Igen, Rima szerint beszokott hozzá jönni a pasija... csak nem hazudna nekem!

- Eee... nem, nem!

- Most ez olyan irónikusan hangzott...

- Pedig nem! Nyugi.

- És lám! A fekete - azazhogy: szőke - bárány feltűnik a színen!

Vigyorogtam és mint az őrültek integetni kezdtem Shinnek, aki először átnézett rajtam, aztán elköszönt a mellette álló lánytól (az persze rögtön lelécelt) és odatévedt hozzánk. Kiro rögtön szögezte neki a kérdést - ahh. Pedig én akartam!

- Ki volt ez a szuka? Mert szerintem nagyon nem Rima.

- Egy elsős lány. A neve Serena... semmi komoly, csak szerelmes belém.

- Pff. De lazán mondod!

- Most hogy mondjam másként? Én már foglalt vagyok.

- Remek! Ezt tudtuk.

Ezeddig meg sem kellett szólalnom, majd Shin tekintete rám szökkent. Meglehetősen gyanuskodó volt, de mégis olyan... szomorú? Együttérző? Rima miért híradózik örökké??!

- Hallod Cimbi... basszus. Rima tegnap elmesélte mi történt. Sajnálom!

Kezet ráztunk. Micsoda ritka pillanat!

- Kösz Shin. Mi az? Meg kellett halnia a barátnőmnek, hogy ismét lecimbizzél?

- Morbid állat. Nem! Tudod: teljesen átérzem amin átmész. Bár én nem tudom, hogy viselném, ha Rima... tudod...

- Persze.

- Még kimondani sem akarom!

- Most is nála voltál?

- Igen. Szerencsétlent épp szekálták... mint mindig!

- Már megint?!

Visított a képbe Kiro... éles hangja úgy szelte ketté a levegőt, hogy kis híján fülkárosodás áldozata lettem. De ahogy látom Shin is!

- Igen. De ti mit kerestek itt? Biztos nem hozzám jöttetek.

- De, pedig hozzád...

Válaszoltam neki, amire felcsillant szemében a jól ismert kétség. Ki kellett fejtenem, hogy értelmet adjak ennek a helyzetnek:

- ... tudod: átgondoltam mindent. És sokmindenre rá kellett ébrednem - de talán már régebb óta. Csakhát: sajátos egoizmusom teljesen elvakított, így nem tudtam még magamnak sem beismerni mekkora szart kavartam.

- De mostmár beismered?

- Be én.

- OH! Köszönöm Istenkém... akkor most mi lesz?

- Nem tudom... te mit szeretnél?

- Hát... szerinted?

Ez azt hiszem mindent magába foglalt...

18.rész: A Veszteség öntudata

Sziasztok!
 Megkésve ismét, de megint itt egy rész... remélem kielégítő lesz számotokra a folytatásig! :D :D

[Rima szemszög]

/Megingott a világ

Zavarodott, kegyetlen-kegyelemben

Lezuhant könyökre, térdre

Hazugságot igazzá téve.../

- Dolinay Tamás -

Próbáltam nem oda figyelni - de képtelen voltam. A hatalmas üvegen át mindent láttam, még így a falhoz simulva is. Kezeimet átfontam magam körül és próbáltam nem sírni. Nem tudom ki ez a lány, fogalmam sincs honnan valósi - de szó, mi szó; gyönyörű. Kétség sem fér hozzá mennyire kár, hogy ilyen fiatalon meghalt! Ez a lány talán még sok dologra volt hivatott...

Az én "népem" nagyon hívő típus: ha az Isten elvesz valakit annak oka van! Vagy valakinek akar ártani ezzel, vagy pedig annak, aki meghalt. Többségében - sajnálatos mód - az első lehetőség valószínűsége a nagyobb.

Miután megkérdeztem egy nővérkét, hogy mi történt, ráébredtem: nem szándékos volt! És egy halandó, emberi lény volt az okozója, ha átgondoljuk: a doktor úr későn érkezett és addig az alkalmazottak többsége sem forgott Wia körül. Csöndben ment el: esélytelen lett volna időben észrevenni. Hiszen egészen úgy fest mintha aludna! A nővérkék ezért nem találták furcsának, de aztán mikor egy újabb köhögő roham után megdermedt, Wayolette, már szaladtak is az orvoshoz. A doki épp a szülészeti szobában volt! Későn érkezett Wiához, így nem tudta megmenteni.

- Exit a 4. emeleten!

Kiabálta az egyik betegszállítós srác, majd odarohant a lifthez, ami csakhamar kitárult - és már ment is le. Furcsa, hogy az itt dolgozóak csak egy egyszerű szóval - exit - jelzik a halálesetet. Míg az átlag humán egy összetett szóval: meghalt.

Futólag még megdörzsöltem meztelen karomat - révén, hogy csak egy újatlan póló volt a szövetkabátom alatt - és elszántam magam, hogy bemegyek. Hallottam mindent amit Strify mondott: nem az jött át belőle, ami Shinnek a véleményképe! Ígyhát... semmi nemű negatívumot nem észleltem arra, hogy ne menjek be hozzá...

- Strify...

Lassan, óvatosan, reszketve helyeztem bal kezemet Strify vállára, aki rá volt borulva a halott nőre, és magához ölelte azt. Szorosan tartotta, mintha abban reménykedne, hogy így nem kell elengednie - képletes értelemben!

Mikor a nevét mondtam még csak meg se moccant. Ám mikor sóhajtottam és leemeltem róla a kezem megijesztett: egy hirtelen mozdulatsort lejtve elkapta a kezemet. Megszeppenten szaporáztam levegő vételemet, és azt vártam, hogy megtudjam mi van vele... - óvatosan elengedte másik kezével Wayolette-t és felállt. Megfordult: velem szembe. Láttam a könnyeket az arcán... bár kissé meg kellett emelnem államat ahhoz, hogy szemkontaktust létesítsek a kb. 175 cm magas sráccal - de utánna megérte, mert szóra nyitotta ajkait:

- Köszönöm, hogy elkisértél... de mint azt láthatod felesleges volt! Rima, ő már nem jön vissza...

Sokkal inkább úgy hangzott, mintha magát akarta volna meggyőzni, sem mint engem. De bólintottam neki és részvétemet tanusítva megöleltem.

Az üveg túlsó oldalán az említett doki ácsingózott egy mappa szerűséggel a kezében. Szemüvegének lencséje szikrázott a lámpa fényében, miközben megigazította az orrán. A nővérke biccentett neki, majd a doki elindult. Láttam, hogy Strify is oda néz. Gyorsan vázoltam neki a helyzetet - de talán nem kellett volna elmondanom...

- Nem ért ide időben, más dolga volt. Ha előbb jön meg tudta volna menteni, de...

- Valóban?

Most hallottam először megszólalni az elmúlt 5 percben, amit ölelésemmel foglalatoskodva töltött. Riadtan jutott tudomásomra, hogy most épp a doki felé szaporázta lépteit. Jaj ne!

- Strify állj meg! Már mindegy. Nem tudsz vele mit csinálni!

Kapaszkodtam bele pulóverébe, de mintha meg sem érezte volna, csak csörtetett tovább előre. A kórteremből kifordulva, könnyes pillantások közepedte suhant a lift felé. A doki épp most készült megnyomni a "hívó" gombot, de mikor észrevette, hogy feléje tart megdermedt és nem cselekedett.

- Meg tudta volna menteni, de mégsem tette! Magának csak ennyit jelent egy élet?!

Támadta le rögtön a felbőszült énekes szerencsétlen doktorurat, aki egész higgadtan kezelte a gallérját szorongató, dühödt srác gyilkoló haragját. Tanácstalanul jutott tudtomra e helyzet komolysága, és már tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle... hiába győzködném, úgyis szikla szilárd maradna! Azért annyira nem vagyunk LB-k, hogy hallgasson is rám.

A doki válaszolt:

- Sajnálom, Andreas... de tudja: más emberek is vannak a világon, akiknek szükségük van rám! Nem csak a kis barátnője.

Most Strify helyében én is pofán vágtam volna, mert ez jelen idő. És köztudott, hogy a Wia nevű hölgyemény már... nos: egy jobb helyen van! És ezt első sorban a doktor úrnak köszönhettük...

Strify mérgében teljes erejéből - már amennyi tőle tellett - kilökte a liftnek és még erőteljesebben adott hangot haragjának:

- Hogyan?! Szóval magát teljes mértékben hidegen hagyja, hogy egy páciense épp most halt meg?!

- Orvos vagyok, Herr Hudec... előfordul!

Csodálatomat nem tudtam leplezni a még mindig higgadt doktor megjelenésétől... de mikor a helyzet komolyodott volna pár nővérke jelent meg a színen nyugtatót tartalmazó fecskenővel a kezükben. Ezt azért már mégsem engedhetem! Strify nem őrült meg, csak egy kicsit dühös... mellesleg jó nagyon kicsit!

Odarohantam és bevetettem magam a látszólag sokkot kapott fiú elé... kitártam karjaimat, hogy ezzel is védelmezzem - majd a doki elém lépett, sarkában a két nővérkével:

- Ez csak nyugtató.

- Nem látom a szükség jelét, doktor úr! Én se lennék más helyzetben ilyen szituációban. De szerintem maga sem!

- Hm. Ez a kishölgy kicsoda?

Strifyre nézett, de az sokat mondóan hallgatott és kitágult pupillával, könnyes pillákkal meredt maga elé, és követhetetlen gyorsasággal kapkodta a levegőt.

A doki ezt követően ismételten velem foglalatoskodott. Fiatalnak tűnt, nem több 28 évesnél... középmagas - tőlem persze magasabb - világos barna hajú, zöld szemű alak, nem túl box-bajnok testfelépítéssel, de meglehetősen pedofil pofával...

- Maga Andreas úr húga?

- Nem. Egyik barátja vagyok!

- Értem.

Mosoly lebbent az arcán át, majd megfogta államat és szeméből kellő gonoszság szűrődött át...

- Kevés ember olyan szerencsés, mint a maga barátja, hölgyem... az ilyen barátok nem teremnek fán, sajnálatos módon! Minden esetre: öröm volt magával társalogni...

- Jól lehet... de az öröm ez esetben nem kölcsönös! A magam módján semlegesnek titulálnám ezt a szitut... most pedig: ha nem bánja... mi mennék Andreassal!

Most volt az első alkalom, hogy a rendes nevén szólítottam. Mit ne mondjak: ebből nem fogok rendszerességet előigézni...

***

A havazás újból belekezdett, de legalább tompította a komorságot, ami körbefont minket.

Strify szinte semmit sem szólt hosszas időkig, majd mikor hangot adott magának hangjából minden keserűség és bánat lerít...

- Sajnálom a bent történteket. Téged is kínos helyzetbe hoztalak, nem?

- Tudod: ez nem kifejezés. De nem bánom! Ami megtörtént azt már nem lehet visszacsinálni. Remélem ezzel te is tisztában vagy!

- Az a köcsög, rohadt, szarkavaró orvos tehet mindenről!

- A munkáját végezte, máshol is dolga akadt... ezért tanácsos ugyanazon a szakterületen több alkalmazottat is - nos öö... alkalmazni!

- Persze, de... mindegy... Rima, már most hiányzik...

- Értem.

Itt lett volna alkalmam a poénkodásra (pedig itt vagyok melletted stb.) - de nem szóltam semmi humorosat. Nem akartam rosszabbítani ezen a siralmas hangulaton! Nem akartam még jobban a lelkébe taposni... ez a nap szerintem örök trauma marad így is!

- De hálás vagyok, hogy eljöttél velem... de most ha nem gond... hazamennék!

- Persze, menj csak...

- Hazavigyelek?

- Nem kell. Amúgy is akadna még egy kis dolgom a városban!

- Akarod, hogy elkisérjelek?

- Nem. Egyedül szeretném elintézni! Te menj csak nyugodtan... majd találkozunk ... ! Valamikor...

- Igen... szia Rima.

Furcsa mód búcsú gyanánt megölelt. Persze: ilyenkor kell valaki közelsége... ilyenkor ez a legfontosabb! Igen: hogy valaki ott legyen melletted. Hogy valaki melegséggel árasszon el! Egy kis emberi jóindulat sosem árt... persze, most azért nem akadékoskodtam, hogy "mennyire örülnék ha elkísérnél", mert meg volt az elképzelésem erről a helyzetről. Mit ne mondjak: nem túl rózsás... ilyenkor jobb ha egyedül vagy! Szerintem legalábbis... ha meg nem: ugyan! Vannak nálam közelebbi barátai is, akik tudnak bele némi lelket önteni... pl. Kiro?

Búcsút intettem - aztán elváltunk... nem tudom meddig!

***

Strify a hazaérés pillanatában nekidőlt az ajtónak és lassan lecsúszott a földre. Arcát kezeibe temette, és csak bánkódott... de több könny már nem lazított a helyzetén! Elfogyott. Mind!

Kiro az ajtófélfájának támaszkodva leste ki barátját. Persze szíve szerint azonnal odasuhant volna hozzá, és mindent megtett volna, hogy felvidítsa, de tudta: ez most nem lehetséges... így inkább: visszatért Yu mellé a meleg ágyába. A srác már aludt... telefonjával a kezében, mert várt egy SMS-t Erintől - de az természetesen szart visszaírni! Kirot ma többek között ez is bántotta... de a legjobban Strifyt sajnálta! Hisz: tudta mi történt. A jóelőbb beszélt Rimával, a lány nyomatékosan megkérte rá, hogy tegyenek meg Yu-val mindent annak érdekében, hogy Strify legalább két perc erejéig elfeledkezzen ennek a borzalmas napnak legszörnyűbb emlékképeiről.

Feljebb húzta a takarót Yu vállára, és kivette a telefont annak kezéből. Ezt letette az asztalra. Majd már épp befeküdt volna - mikor megmerevedett. Megfordult, és kiment Strifyhez...

17.rész: Igazságosztás - avagy a férfiak is könnyeznek

Sziasztok!

 Az újév első része. :) Fogadjátok szeretettel! ^^

[Strify szemszög]

/Sírhatnékom van, ha eszembe jut

A szeles éj, amelyen elaludt

S valahányszor hörögve sír a szél,

Mindig azt gondolom, hogy ő beszél./

- Móra Ferenc -

A havazás csak nem hagy alább - már lassan kezdek véglegesen beletörődeni. Ezekben a percekben ugyanis semmi sem aggaszt jobban, mint Wia... vajon mi lehet vele? Már lassan 2 napja semmi hír róla, és még továbbra sem engedték ki a kórházból... - felzaklató gondolataimból akkor tértem ki mikor megálltam egy ruhás bolt kirakata előtt. Ismerem ezt a kollekciót! Wayolette nagy kedvence. Ó, éss ez a darab... mennyeien állna rajta! Ha megvenném neki karácsonyra, örömét lelné benne, vajon? El tudom képzelni...

Nem gondolkoztam tovább: beállítottam és rögtön kérdőre vontam a pénztáros hölgyikét:

- Jó napot, asszonyom. Mondja csak: milyen méretek vannak a kirakatban álló, kék ruhából?

- Az ott középen? Nos: M és S. Az L-es már elfogyott.

- Remek!

Hátra is vonultam és felmartam egy S-es méretűt. Tudtam, hogy Wia ilyet hord, hiszen már volt alkalmam leszedni róla egy jó pár S-es pólót.

Kiválasztva a darabot ismét a pénztáros hölgy elé léptem - de már adtam is a ruhát és elővettem az egyik bankkártyámat.

- Hm. A barátnőjének lesz?

- Igen.

- Akarja, hogy becsomagoljam?

- Jó lenne.

A boltból való távozás után elérkeztem a könyvesboltig, ahol benézve a kirakaton (remélve, hogy Valaki ott lesz) elmosolyodtam és elhatároztam, hogy nekem is be kell ugranom a boltba...

Belépve az üzlet ajtaján az afölé elhelyezett csengő felcsilingelt, mire a kasszás vetett rám egy futó pillantást. Széles mosoly terült arcomra mikor elérkeztem az illető mögé:

- Hali Kiro!

- Bazdmeg Strify...

- Már megint? Miért?

- Megijesztettél. Mit keresel te itt? Egy könyvesboltba?!!

- A kirakaton át megláttalak, ennyi. És te mit keresel errefelé?

- Tudod... Shinnel és Rimával jöttem! Egy könyvet akartak megvenni. Aztán Shinnek el kellett mennie és itt maradtam Rimáva.

- Rima is itt van?

Éreztem, ahogy szemem árulkodóan felcsillan. Ma még nem volt alkalmam nevetni! Mostmár lesz.

- Itt hát. Éppen hátul keres valamit!

- Valóban?

- Már megtalálta. Ott jön!

És valóban Rima jelent meg egy könyvvel a kezében. Fel sem nézett úgy olvasgatta a kis, kemény fedelű könyvecskét. Haját időnként füle mögé simította, aztán lapozott. Manapság a nők mind ilyen sokat olvasnak? Wia is, anyám is, akkor Rima is... miért? Mi olyan izgalmas egy könyvben? A képregények sokkal kedvemre valóbbak... lehet az manga vagy hentai, nekem mindegy! Csak legyen benne kép. És ne pedig csak betűkből álljon! - dehát be kell lássam: a többségnek ez okoz örömet. Én még ahhoz is lusta vagyok, hogy fantáziállgassak egy adott témáról. Többnyire jobb szeretek a magam piszkos kis világában képzelegni...

- Üdv Rima!

Köszöntöttem a kis vöröskét, aki erre olyan pillantást vetett rám, mint maga a Halál akció előtt... de hamar mosolyra váltotta komor orcáját és fogadva köszönésem, eként üdvözölt engem:

- Szia Strify... furcsa és meglepő dolog pont téged, pont egy könyvesboltban látni!

- Csak megláttam Kirot a kirakatban. Nem tudtam, hogy Te is itt vagy! De már nem bánom.

- Ó, vagy úgy... remek! Csak nem indulni készülsz?

- Ellenkezőleg. Inkább maradnék!

Vágtam vissza neki, majd igyekeztem megint bevetni a biztos fegyverem: a csábos féloldalas mosolyt. Ez még a legfapofább csajt is megrengeti! Hát miért pont Rima lenne ez alól kivétel?

- Jól van. Mi meg végeztünk! Akkor szia.

Frappáns válasz. Erre nem számítottam! A francokat megy el!

- Mit veszel?

Tartottam fogva - legalábbis igyekeztem - a lányt. Dehát csak nem adja fel. Már javában a kassza felé tart!

- Forever - Maggie Stiefvater... a shiver folytatása!

- Ó. De jól hangzik!

- Igen. Vérfarkasos! Nem neked való.

- Legalább ebben egyetértünk!

Vettem a poént (ami könnyen lehet, hogy nem is volt poén igazából), majd követtem a kasszáig. Kiro meglehetősen sokat pislogott - talán nem értette miért követem úgy Rimát, akár egy kiskutya... - ezt az igazat megvallva én sem értem, csak egy dolgot tudok: imádom, amikor dühös. Arra begerlyedek! Viccen kívül!!

- Csak ez lesz?

- Igen.

- Jó. 10 € lesz!

Kifizette, majd berakták neki egy szatyorkába és mihelyst kezébe vette szóra nyitotta ajkait:

- Mehetünk, Kiro?

- Természetesen.

- Strify? Te biztos maradni akarsz?

- Meggondoltam magam...

***

Kiro csakhamar levált tőlünk, révén, hogy az este folyamán (mint újabban mindig, most is...) Yu-val fellépnek egy helyi szórakozó helyen. Nem tudtam mire vélni Rima hangulatváltozásait, ezért én Kiro távozása után továbbra is a sarkában maradtam.

A havazás végre alább hagyott. Csendes, téli szél fújt. Nem rontotta semmi se a táj varázslatosan fehér arculatának látványát, csak az olykor elsikló gépkocsik kipufogó füstje. Épp egy kevésbé forgalmasabb részlegen tartottunk hazafelé, mígnem Rima megtörte a csöndet:

- Hallod... nem gondolkoztál azon, amit mondtam?

- Mit is mondtál?

- Hát, hogy... tudod! A Cinema Bizarre...

- Ja, hogy az... nem, nem gondolkoztam! Sajnálom.

- Azért fontold csak meg, jó?

- Természetesen.

Az idő múlásával a hazudozási technikáimat is majd' hogy nem tükörsimára csiszoltam, de Rima szemében mégis lerít a kétségbe vonás képe. Tudtam, hogy ha valakit, akkor hát őt nem könnyű átverni! Azt is tudtam újabban, hogy Rima nem hülye - tudja mikor hazudik az ember, és tudja mikor mondd valaki igazat! Jó ember ismerő, és emellett mégiscsak kedves. Leszögezem: egészen hasonlít Wiára. De a nagy különbség az, hogy amikor Wiával vagyok az valahogy másabb, mint amikor Vele... elképzelésem sincs, hogy ez most pozitív értelmet rejt, vagy esetleg negatívat - de valami van, az lefixálható...

- Na ééééés... mi van a barátnőddel?

Tette fel a kérdést, amire csodával határos mód megcsörrent a telefonom...

- Bocsi, ezt felveszem! Talán ő lesz...

Rápillantottam a kijelzőre, majd mosolyogva megint Rimára meredtem - csak míg fel nem vettem a kagylót...

- Igen, ez ő...

Telefonbeszélgetés...

~ Hallóóó!

~ Strify? Ugye te vagy az?

~ Persze, szerelmem, mondjad csak!

~ Nem tudnál... gyorsan bejönni a kórházba?

~ Miért? Történt valami?

~ Igen. Kicsit rosszul érzem magam... vagyis... ehemehem! Khm... - kicsit nagyon! És félek...

~ Micsoda? Nem értelek!

~ FÉLEK!!!!

Persze ezt már értettem... rögtön zakatolni kezdett a szívem!

~ Te jó ég! Ne aggódj... megyek!

~ Köszönöm... szere... - - - ###### - - -

Hirtelenjében megszakadt a vonal... nem tudtam miért, de rettegés költözött szívembe! Kétségbe esetten néztem a mellettem álló Rimára, aki ugyancsak megszeppent pillantást vágott felém nézőleg. Eltettem a telefont...

- Mi az? Valami gond van?

- Igen. Fáj neki valami... és borzalmasan fél!

- Akkor miért nem mész be hozzá? A kórház itt van egy 5 percre...

- Azért nem mert... mert csak...én izé...

Tudtam, hogy Rimának bármit el lehet mondani, de valamiért mégsem akartam a tudtára adni mennyire félek... akárcsak Wia! Borzalmasan félek... - ám csakhamar megtörtem hatalmas, barna szemei látványától:

- Félek...

- Ö... az nem segít! Neki szüksége van rád! Menj már!

- Tudom, de... nem merek! Most nem.

- Dehát miért? Mi tart vissza?

- Tán csak az érzés, mi szerint nagyon aggódom, hogy valami történni fog...

- Ó, vagy úgy. Ezen nem nagyon tudok neked segíteni!

- De tudsz.

Kapva-kaptam az alkalomnál és már éhesen vártam, hogy rákérdezzen:

- Miként?

- Gyere te is velem!

- Én? Dehát én nem is ismerem!

- De engem igen. Kérlek, Rima!

- Persze, jó... menjünk!

Hamarába szaporáztuk lépteinket, ami részéről már futásba torkollott - ennyire gyors volnék? Persze... ilyenkor az ember léptei is pehely könnyűek!

Mikorra elérkeztünk a kórház kimagasló tömb épületéhez már a szívem rég cserben hagyott. Elképesztő mennyire féltem! Elhiheted nekem: a férfiak is tudnak félni! Ők is ugyanúgy éreznek olyankor mint a nők. Csak ők nem sírnak! Nekik nem szabad, mert oda a büszkeségük!

Lassan bemasíroztunk az épületbe, ahol kérdőre vontak merre megyünk. Ezt a részét galád módon Rimára hagytam!

- Ö. Egy beteghez! Hívtak, hogy valami nem okés, be kéne jönnünk!

- Igazán? Ki a beteg?

- Wayolette! Wayolette... Wayolette?

Ismételgette Rima Wia nevét, mert természetesen nem tudta a  vezeték nevét. Túlságosan bennem volt a sietség, ezért visszanyúltam Rimáért, elkaptam a karját, majd magam után vontam és fennhangon feleltem az információs illetőnek:

- 128-as kórterem! Tudom merre van.

A lift megvárásához többnyire nem volt semmi féle türelmem... ezért jobb híján inkább lépcsőzésre vetemedtem. Rimát egy percre sem engedtem el, mert féltem, hogy lemarad, és én képtelen lennék megvárni...

Elérkezve a teremhez egy falfehér nővérke fogadott:

- Maga Andreas Hudec?

- Igen.

- Értem. Szóval... részvétem!

Részvétem - mondta. Sejtettem, hogy valami baj lesz, de hogy ekkora??!

Ebben a percben a szó szoros értelmében úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen veréb, akinek épp most lőtték le a szárnyait, és magában a földön vergődik... nem tud mit tenni, még ha arra is szánja magát, hogy akkor sétál bármikor elkaphatja egy róka, vagy egy farkas. Nos... engem már el is kaptak!

Szívem dobogásával egy ritmusban haladtam beljebb a terembe. Wia még ott volt... általában rózsapiros arcából az összes szín elköltözött. Szemei lecsukva. Kezei maga mellett voltak - mintha csak feküdne. A szülei ott ültek körülötte! Wia anyja így szólt hozzám:

- Mindjájan tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap... sajnálom Strify...

Zokogva borult férje vállára, akinek szeme sarkában még én is véltem felfedezni egy könnycseppet, miközben felállva elmentek mellettem... úgy! Ezek szerint a férfiak is sírnak...

Kimentek nyilván a mozsdóba. - le kell nyugodniuk, ez ellen már semmit sem tehetnek! Meg kell hagyjam: szép karácsonyi ajándék... ugyanis két nap múlva szent este!

Betértem a falfehér Wia mellé. Térdem súrolta az ágyat - zsibbadtak végtagjaim. Nem ilyen befelyezésre vágytam!

Ernyedten roskadtam össze, és már csak a földön térdeltem. Kezemet remegve emeltem Wayolette hideg kézfejéhez, és megszorítva kissé túllőttem a célon: beszélni kezdtem...

- Igazán kedves tőled, hogy itt hagytál engem! Persze... felhívtál, hogy jöjjek be érted! És életed során is: bármikor csak küldtél egy üzenetet, vagy hívtál mindig ott voltam. De ha én hívlak vissza téged, te miért nem jössz most vissza??! MIÉRT? KELLETT EZ NEKED? IGAZÁN? Mondd csak: jó érzés, hogy most egy romhalmazt csináltál belőlem??! Wia?!!

Éreztem ahogy Wayolette apja sorsára jutottam: bárhogy is próbáltam visszafolytani a könnyeket nem bírtam velük... Wia elment.

- WAYOLETTE!!! Miért... ???!! Most magyarázd meg: neked ez mire volt jó? HE? MIRE?? Áruld már el nekem: mire?!

De hiába rángadtam az ernyedt kis testét - abba bizony már semmi élet nem volt. Szomorúnak kéne lennem, ehelyett csak dühöngök - és még a halálon túl is bántom. Soha nem akartam őt bántani! Senkit sem... mit ártottam én a világnak, hogy így ver a sors?!

- WIAAAA ... !!

Hangosan felsírtam. Kezdtem érezni ahogy a szánalom egyik magasabb fokára csöppenek: és ez probléma. Aggasztó probléma!

- Óh, Wia... senkim sincs rajtad kívül! A barátaim mind elfordultak tőlem, a szakmámba nem vagyok már olyan hibátlan sokak szerint. Rengeteg rajongót elveszítettem! Még... még Shin is utál engem! ... Csak te voltál... és már te sem vagy! Miért?!

Lehajtottam fejemet hűvöskés karjára és továbbra becsukott szemekkel nyitottam akadályt könnyeimnek - de azok akkor is túljártak az eszemen. Immár semmi kétségem sincs afelől, hogy a férfiak is sírnak!

2012-es gondolatok :)

Hát szokták mondani: egy évvel több. Persze ezt csak így egyszerűen lezárják! Gondoljatok bele: ma éjfélig még 2011 a jelen, aztán holnap már 2012, és 2011 a múlt. De semmi sem vet gátat az írásomnak! Addig fogok írni míg megint be nem döglik a laptopom. xD

BUÉK minden kedves olvasómnak! :D

Remélem jövőre is lesztek ennyien, vagy többen! Idén már nem jelentkezem... pussyy: Meloddy

16.rész: Téli gondolatok

Sziasztok!
 Tudom, hogy késtem, nem kell felhántolgatni! Sajnálom. De most itt van a rész! És ezúton kívánok...

Boldog Karácsonyt Minden Kedves Olvasómnak! ^^

[Rima szemszög]

/Nézd mennyi csillag! A város tiszta fény.

Ezernyi titkot rejt még a tél...

A fényeken, s a hópelyheken túl:

Egy angyalkönny épp a földre hull./

- Barbee: Hógömb -

Tekintetem Shin felett is átsiklott az ablakra. Odakint még mindig sötétség van. Lehet ettől nagyobb sötét nem is létezik - csak talán Yukito fejében... - de az utcalámpák fényében tökéletesen láttam, ahogyan esett a hó. Immáron a harmadik napja csak megáll - majd újból nekikezd. Tökéletes, decemberi időjárás... Erinnel már elterveztük, hogy elmegyünk szánkózni, de mikor ezt közöltem Shinnel, csak ennyit nyögött rá: köcsög Strify. - ez számomra nem volt egyértelmű válasz a kérdésre, így nem különösebben törődtem vele, de ami lejött belőle annyi volt, hogy: ajjhe. Ez már megint rossz kedvű! - mondjuk ha úgy vesszük: egy majdnem 23 éves srácnak a havazásról nem rögtön a szánkózás jut az eszébe. Sokkal inkább a születésnapja! Történetesen ehónap 19-én lesz 23 éves, az én kicsi szerelmem. De addig még van 2 nap! Pontosan 2, mert ugyanis 17-e van. Már korán reggel (kemény fél 4-kor) azon kattog az agyam, hogy mit kéne neki vennem... de nem sok ötletem támadt ezeddig. Talán ha megkérdezem Kirot, neki lesz egy ötlete! Kreatív egyén. Bár szerintem ő már vett neki ajándékot. Aztán meg Yunak Shin szülinapjára 10 nappal lesz a sajátja! Mennyi ünnep. De Yunak nem hinném, hogy bármit is tudnék venni, mert a karácsonyra általában az összes pénzem elmegy... Aky-sannak túl drága ajándéka van, Yukié sem két forint. Bár a szüleimet lerendezem hamar: anyának szokásomhoz híven étkészletet veszek, apának meg egy üveg bort, valami hülye sci-fi könyvvel. De Akiko még kicsi! Neki játékot kell vennem, és ő teljes mértékben elhiszi, hogy a Mikulás hozza az ajándékot! Yuki meg talán van olyan hülye, hogy ő is. Na jó! Ez erős volt. Biztos, hogy nem!

- Miért nem tudsz aludni?

Édes hangja úgy zavart bele az éjszaka csöngjébe, mintha valami isteni sugallat lenne. Nem tudtam leplezni örömöm és ezvégett el is mosolyodtam. Megfordultam, ránéztem és ő is viszonozta az én mosolyom.

- Hát nem.

- Értem. Akkor: nem kelünk fel?

- Micsoda? Tudod mennyi az idő? Még csak fél 4!

- Nem baj. Te mondtad, hogy nem tudsz aludni. Amúgy is: ma el kell intéznem valamit, ezért nem árt, ha már előbb készen leszünk.

- Elintézni? És mit?

- Nem számít. Csak keljünk!

Nehézkesen felkeltünk és kimentünk a konyhába. Hamarosan pirítós kenyeret ettünk nutellával, majd ittunk hozzá teát. Erre az egzotikus kajára is természetesen én szoktattam rá drága páromat - de még a múlt hónapban, mikor én aludtam nála. Reggelről beugrott Kiro is és azt mondta úgy enne pirítóst - Shin is társult hozzá, így gondoltam nem lesz gond ha egy kis "Hanataro" ízt is belepaszírozok, így nutellával kentem meg nekik margarin helyett. Tetszett nekik és azóta Shinnel minden reggel ezt eszünk!

Reggeli közben tekintetem kisiklott az utcára. Továbbra is csak sötét volt. De a havazás nem állt le! Ránéztem a velem szemben ülő Shinre, aki meglehetősen gondterheltnek tűnt ebben a percben. Sóhajtások közepedte szántam rá magam arra, hogy megszólítsam a pillanat töredékénél:

- Van valami baj?

- Dehogy! Miből gondolod?

- Semmi. Csak meglehetősen elgondolkoztál...

- Van ez így!

Megtalálva bögréje fülét ajkaihoz emelte és miután lefújta a hömpölygő gözkavalkádot, ami a tea hőfoka következtében szállt fel - beleszürcsölt. Beletörődésemet mutatva én is így tettem, majd hamar befejeztük a reggelit.

***

Már az osztálytermem ajtajába érve elkapott az érzés, mi szerint inkább hazamennék. De természetesen ez nem történhetett meg révén, hogy idén már meglehetősen sokat hiányoztam. Persze a többségük mind-mind lógás a tesi, infó és ének órákról. Már-már hagyománnyá vált nálam, hogy ezt mindig eljátszom, de idén besokaltak a szüleim. S bár apa még mindig nem ért haza anya még szemmel tarthat. Mondta is, hogy "ha még egyszer beírnak igazolatlanul hiányzónak kereshetsz magadnak egy albérletet, mert én nem fogok érted felelőséget válalni! " - persze ez tömör fenyegetődzés, és tudom, hogy amúgy se tenné meg velem, de minden esetre azért bezavar a képbe, ha ilyet mond az ember anyja. Szóval már verhettem is ki a fejemből a lógás gondolatát, és igyekeztem nem tervezgetni szökési kísérletem útvonalát - de ez nagyon nehéznek bizonyult. Minden bizonnyal azért, mert mostanában igen kevés könyvet olvasok, és hiányzik a fantáziálás, így szeretem elképzelni az olyan eseteket, mint pl. a "Lógjunk Suliból" c. gondolat. Igaz, ami igaz: a napokban egy könyvet sem sikerült rendesen végigolvasnom, de amit végig tudtam az is csak ihletet adott az ilyen terveimhez. Amúgy is szeretem a hihetetlen ötleteket!

- Na lám, Hanataro! Testnevelés óra lesz, mit is keresel itt?

Poénkodott Peter a 4. padból. Pillantásra sem méltattam, csak kivettem a szekrényből patyolat tiszta - s mindenek előtt NEM használt - tesi felszerelésemet. Hamar felegyenesedtem és már trappoltam is kifelé, de ekkor Elmira és Naomy állt be elém. Ők ikrek és természetesen együtt is útálnak.

- Talán hiba volt. Nagyon meg fogod szívni a tesi órát!

- Persze. Minden bizonnyal.

Térültem-fordultam, s ezek után kilebbentem közöttük. A tornaterem felé siettem mikor megláttam Erint.

- Halihó Nyuszifül!

Üdvözölt barátnőm, mire én csak mosolyogni tudtam.

- Nocsak! Tesid lesz. Mit keresel itt?

- Ma mindenki ezt kérdezi? Ne már! Csak besokaltam és elhatároztam, hogy ez lesz az oktatóimnak szánt karácsonyi ajándékom, hogy a téli szünetig egyszer sem fogok hiányozni órákról.

- Hű de kedves. És ez meddig tart?

- Kb. a téli szünet végéig.

- Szóval mikor legközelebb jövünk már lógsz.

- Pontosan!

Majd kikerültem, bementem az öltözőbe. Szerencsémre az osztálytárs nőim csak becsöngetés után vetemednek arra, hogy átöltözzenek, így nekem volt 3 percem felöltözni. Érdekes: sikerült. Mire a többiek jöttek fel én már kék melegítőben és egy lila pólóban feszítettem a sportcipőm addidas társaságában.

Óra folyamán igyekeztem minnél jobban a háttérbe olvadni, és ez a kaméleon effektus olykor-olykor már fáradalmakkal járt számomra. Végülis a röplabda ideje alatt végig a tanárnő mellett ültem a padon.

- Carol, Mira! Vigyázzatok! Próbáljatok felfelé játszani. Kosár érintés! Kosár érintés. Végre! Ejnye Eric. A labdát figyeld, ne Brendat!

- Bocsánat tanárnő.

Amihelyst belemelegedtek a játszmába én kihasználva az alkalmat surrantam is a kijárat felé, de ekkor Marny eltalált a labdával. Nevettek.

- Bocsi Rima!

Szóra se méltattam már mentem is kifelé. Borzalmas volt! És ez még csak az első óra...

***

Utolsó órám informatika, és megint csak maradnom kell. Már vagy 8x csörgettem Shint, de egész nap fel se veszi... ennyire elfoglalt? Na mindegy. Csak nincs baja! És végre egy sms...

Bocs. Némán voltam.

Mizujs?

Shin

Persze, hogy némán volt! Mikor a legnagyobb szükségem lenne az ő lelki támogatására... feleslegesnek tartom, hogy ezen idegeskedjek! Inkább vissza sem írtam neki. Aztán Frau Moskovics besurrant a terembe és kezdetét vette az óra...

***

Kiro sóhajtva szürcsölte be a kávéját, majd lapozott az újságban. Fél álomban ugyan, de az estét tervezte, hiszen Yu-val ők lesznek a DJ-k ma este a Super Night Club-ban. Nem tudta most vajon milyen estéje lesz, de titkon örvendett a gondolatnak mi szerint Yu-val fognak fellépni - EGYÜTT! És nem lesz ott Erin. Mint a múltkor - na az brutális volt! Kiro akkor gondolkozott életében először azon, hogy megüssön egy lányt... de mégsem tette, mert tudta, hogy Yu akkor kicsit dühös lenne... ezt nem akarhatta!

- Reggelt.

Jött ki az említett személy a szobájából... Kiro szeme egyből felcsillant és a haverjára mosolygott.

- Neked is.

Válaszolt egyenesen. Hamar Yu is bekeverte a saját napi koffein adagját, és leült Kiroval szembe. Persze a kis szőke hamar megtörte az ideiglenesen beállt csöndet:

- Hogy aludtál?

- Remekül. Hát te?

- Ööh. Lehetett volna jobb is... na nem számít!

- Mert?

- Semmi.

- Strify is mesélte, hogy mostanában nem alszol sokat. Mi a gond? Rosszakat álmodsz, vagy mi?

- Álmok? Hanyagoljuk. Semmi értelmük!

Felállt és a mosogatóba helyezte a poharát. Yu nem kifejezetten értette Kiro mire gondolt, de olyan szinten nem is érdekelte, hogy esetleg vissza kérdezzen. Inkább elvette Kiro újságát és azt lapozgatta. Kiro inkább nem kérte vissza... sarkon fordult és bement a szobába. De csakhamar fel is visított:

- YUUUUUU!!! A MACSKÁÁÁÁÁD!

Yu hirtelen berohant Kiro szobájába, de annyira nem figyelt, hogy a kis gitárost fel is lökte. Persze az rögtön a földre hanyatlott, mikor Yu kétségbeesetten utánna kapott. Hát: már nem sikerült elkapni.

- Kiro?

- Macska!

Szólt vissza Kiro, majd Yu leguggolt mellé. A szőke srác az ágyra mutatott. Yu feltekintett és azt vette észre, hogy a macskája elterült Kiro ágyán, így elfoglalta az egész mozgásterét barátjának.

- Juj.

- Nem juj! Hanem bolha.

Kiro hangjából tökéletesen kivehető volt a szarkazmus, és a harag. Yu meg felsegítette.

- Végre. Most pedig: vidd a macskát!

Yu engedelmesen az ágyhoz lépett, és lelökte róla a macskát. Aztán leült és Kirora mosolygott.

- Nem ülsz le mellém?

- Eltaláltad. Kicsit pihenni akarok! Nem baj?

- Nem! Megértem.

Kiro megkerülte az ágyat így a másik oldalról csusszant be takarója alá. Aztán esetlenül jutott tudtára, hogy drága barátja még mindig az ágya szélén ült.

- Itt akarsz maradni, Yu?

- Ha nem baj.

- Dehogy is! Miért lenne? De rossz a fűtés a szobámban. Délután jönnek a szerelők!

- Nem baj. Akkor bebújok melléd.

Kiro szemei nagyra kerekedtek és tehetetlenül nézte végig, ahogy barátja valósággal becsusszan mellé a takaró alá. Mélyen elpirult, amit a takaróval próbált leplezni, de felesleges volt, mert Yut ez nem zavarta. Szinte észre sem vette! Kiro ennek persze örült, de tudta: ha Yu mellette van még inkább nem fog menni az elalvás. - alig, hogy ezt végiggondolta hamar tudtára jutott, hogy Yu épp most emelte át karját felette és magához húzta a szőke gitárost.

- Yu?

- Nem tudsz aludni. Hátha így jobb lesz! Csak nyugi.

És valóban meg is nyugodott. Mintha egy álom vált volna valóra! Hamarosan ő is hozzábújt és lehunyta sötét pilláit.

***

- Az egész napom úgy el van cseszve ahogy kell!

Adtam hangot a bennem már reggel óta tomboló dühnek. Erre Erin és Shin egyszerre bólintottak. Nem sok hozzáfűzni valójuk volt ez idáig tombolásomhoz. Inkább csak csöndben hallgattak végig. Persze ez engem nem állított meg abban, hogy ne folytassam panaszlapomat!

- Borzasztó volt. Majd felakasztom magam!

- Úr Isten Shin. A barátnőd emós!

- Mi? Az nem emo, ha öngyi akarok lenni!

- Nekem az. 

- Te anti-emo-fan!!!

Böktem oda neki. Sóhajtottam és belecsaptam a fejem Shin vállába, aki erre kuncogva magához ölelt.

- Nyugi kicsim.

- NEM! Nincs nyugi! Shin, te ezt nem értheted...

- Tudom.

- Azért szeretlek!

- Valóban?

- Aha! De mire fel ez a hirtelen bizalmatlanság?

- Ha tudnád... na hosszú! Sziasztok lányok, mennem kell.

Csókolt meg, majd le is lécelt. Az irány a kocsija felé vitte. Erinnel mi a könyvtárba tartottunk. Vissza akartam hozni négy könyvet. És kinéztem egy újat!

A könyvtárban én izgatottan forgolódtam jobbról-balra, de Erin láthatólag csak együteműen meredt maga elé.

- Nézd! Ez egy karácsonyi sztori! Ez most alkalomba vágó.

- Ha.

- Jaj úr isten! Ez megvan itt? Ez is kell!

- Ha.

- Mi bajod van?

- Semmi. Siessünk már!

- Bocsesz.

Ugrottam és már mentünk is a gép előtt ülő nőhöz. Meglehetősen telt egyén volt, aki piros kosztümöt viselt, és lila körmei voltak. Haja csúnyán festett vörös volt, és a segge szinte lefolyt a székről...

- Ezt szeretném!

- Ok. Vettem a lapot.

Látom sugárzik az életkedvtől két hamburger elfogyasztása közben... minden esetre hamar kiadta a könyveimet és már startoltunk is lefelé. Lerohantunk a lépcsőn, köszöntünk a biztonsági őrtől és már mentünk is tovább - de!! - ekkor megállított minket egy kopaszodó férfi, aki beérve belém rohant. Szerencsémre Erin elkapott, de az ember kezéből kirepült az aktatáskája...

- Hé! Az ágyban aludj, vakegér!

Bökte oda neki barátnőm védelmemre kelve. Én kétségbe esetten kaptam fel a férfi aktatáskáját.

- Hagyjad Erin. Én nem figyeltem!

- Ne-ne! Kisasszony. Én kérem elnézését! Figyelmetlen és óvatlan voltam. Sajnálom! De hova igyekeznek? Nem maradnak az esti vetítésre?

- Hát... miért ne?

Gondolkodás nélkül beleegyeztem és mentünk a könyvtár galériájába, ahol is egy hatalmas fehér tábla fogadott bennünket és egy projektor. Máskor már hallottam róla, hogy a könyvtárban délután 5-től vetítés van - de várjunk már! Ennyire elszaladt felettünk az idő? Akkor Erin nem hiába volt olyan ideges! - futott át fejemen, majd leültünk a harmadik sor közepére...

15.rész: Minden, ami örömet okoz számomra

Sziasztok!

Végre hoztam a részt. Remélem megéri feltenni! ;) Ja és bocsi a 18 +-ért de mostanában rá vagyok kattanva az intim jelenetek írására xDxD

+18

[Strify szemszög]

/A régi láz most meghalt, üt az óra

Új szerelemnek kell kigyúlnia.

A szép lány, kit imádott Rómeója,

Nem szép neki, csak egy szép: Júlia./

- Shakespear: Romeo és Júlia -

Aznap már javában tél tombolt a környező településeken. Mindenhol fél méteres hó, és zúzmara. A csillogó táj fehérsége ezüstre emlékeztetett, bár nem volt szebb annál, aki most emberi lány személyében mellettem didereg. Persze köztudott, hogy a havazás hideggel jár, de most Wia még jobban fázott! Remegő ajkai szemet szúrtak az első perctől kezdve, és őmaga is reszketés közepedte bújt hozzám. Szeme talán lefagyott, mert pislogásnak még a legapróbb jelét sem láttam - de beszédfoszlány sem hangzott köztünk el. Becsukta a könyvét és behelyezte a táskába - persze még mindig hozzám volt szorulva - majd melegséget árasztó barna tekinteteit belém fúrta és szóra nyitotta rózsavörös ajkait:

- Strify, nagyon hideg van.

- Csak - 2 ° C, kicsim...

- Jó, értem én, de akkor is fázok.

- Netalán elmehetnénk sétálni. Vagy ha úgyis szeretsz olvasni menjünk a könyvtárba és ott jó meleg lesz.

- Aláírom, de na... ahhoz meg kéne indulnunk.

Akadtak nehézségeink - bár ez már a kapcsolatunk része - de hamar felálltunk és elindultunk az imént meginduló hószálingózásban a könyvtár irányába. Utunk során egy sétáló utcán haladtunk, mikor Wia ismét köhögésbe kezdett.

- Megálljunk? Itt van egy pad.

Igyekeztem erős, okos, univerzális és céltudó férfinak tűnni, de közben azon izgultam, hogy mégis mi lesz? De Wia láthatólag nem nagyon tudott jelenleg mit kezdeni... a hó tovább esett. Beterítve a sétálóutcát, mostmár (a sok járó-kelő végett) kissé piszkosfehér árnyalatnak örvendett. Wayolette köhögése csak nem hagyott alább. Emlékszem: aznap cappuchino barna, kissé pufajkás kabátot viselt, sötétkék, sztreccs farmert, és fehér, kívülről szőrmével díszített, lapostalpú csizmával. Fekete haját kibontva hagyta, ami fényes árnyalatokban omlott vállára. Arca hófehér volt, és ki volt húzva a szeme - ezt már csak onnan is tudom, hogy magam húztam ki neki a tegnapi este után, kora hajnalban, mikor a vizsgáira igyekezett az egyetemre. Kellemes este volt - meg kell hagynom... jellegzetes, és hagyományos jelzőkkel illetném... az egész azzal kezdődött, hogy...

Visszaemlékezés...

Már késő délután volt, mikor Rima drága végett be kellett ugranom a stúdióba. Állítólagos alapon édesapja üzenetet hagyott a számomra, amit a stúdióban lévő telefon üzenetrögzítője vett fel. De mikor beértem nem volt ott más csak a banda többi tagja és ő.

- Rima! Mi ez az egész?

Rohamozta meg Shin barátnőjét, aki tüstént válaszolt a fel tett kérdésre:

- Nagyon szeretném - és még rajtam kívül több millió ember - ha ismét összeállna a Cinema Bizarre.

A helyzet komoly hatást keltett és hirtelenjében mindd összenéztünk. Aztán folytatta:

- Na jó. Tudom: most hirtelen jött ez az egész számotokra, de az az igazság, hogy véleményem szerint nektek is jobb volt amikor bandátok volt.

- És ezt honnan veszed?

Tette fel a következő kérdést Yu, aki látszólag nem volt elragadtatva az ötlettől. Biztosra veszem - márha csak magamból kiindulva is. De Rima sem tágított könnyen:

- Nézzétek... én csak jót akarnék mindenkinek! Ha felléptek valahol ugyanúgy játszátok a CB dalait is, nem? És attól, hogy te, Shin és te, Strify nem vagytok épp LB-k, még szeretitek egymást. Akkor mi értelme volt egyáltalán feladni?

Erre persze megkaptam, mert mindenki rám nézett: én persze rögvest pipacspiros lettem, majd elfordultam a többiek vádaskodó tekintetei elől...

- Mi benne lennénk, csak kérdés: Strify és Shin mit akarnak?

Így Kiro. Vajon ő kinek az oldalán áll? Egyáltalán hogy jön ez a kislány ahhoz, hogy öt, 20 év feletti férfi jövőjét megszabja? Számomra kissé idegölő egy téma... de most Shin válaszolt neki először: felállt, odalépett barátnője elé, megfogta a kezét - erre én megforgattam a szemem, mert az ilyen megindító pillanatok szokták bennem elindítani az ebédet felfelé... - majd megpuszilta homlokát és szóra emelte ajkait:

- Kicsim, itt pont ez a harci övezet kiváltója: Strifyre azért haragszom elsők közt, mert anno ott hagyott minket, és miután feloszlottunk, és ismét össze akartunk volna állni, kijelentette, hogy ő már pedig csak azért sem fog! Nos... ez nekem elég érv volt ahhoz, hogy felhúzzam magam!

A kis vöröske továbbra sem hagyott megnyugodni, csak azért is folytatta...

- De... ! Shin én... szerintem... ajj! Strify! Miért?

Ellépett Shin mellől és most egyenesen megállt előttem: tehetetlenül lógatta karjait és kiegyenesedett. Szemeiből a bánat és a düh egyszerre kivehető volt. Vállat vontam, és morcosan elhúzódtam... nem várt esemény következett soron: ezt eddig senkitől sem láttam, aki felkért a Cinema Bizarre ismét összehozására... ökölbe rándultak kezei, de már az erek is tökéletesen kivehetőek voltak. Szaporán kezdte venni a levegőt és mikor következőleg rátekintettem már könnyben állt a szeme. Valamit mondott, de hogy mit azt nem értettem, mert japánul mondta. Megfordult és elszaladt. Az ajtóban Shin el akarta kapni, de ő félre lökte. Gúnymosoly terült arcomra, amivel lepleztem, hogy legbelül számomra mennyire bántóak ezen esemény fejlemények... amikor láttam, hogy sírt olyat éreztem mint még soha: talán bűntudatnak hívják?

- Te köcsög paraszt.

Vágta fejemhez Shin, majd barátnője után rohant. Romeo helyeslően bólintott. Utánna ment - vagyis nem tudom... bár hamar választ kaptam, mert megkérdeztem:

- Most meg hova mész?

- Haza. Nincs értelme annak, hogy tovább itt tartózkodjak.

Ilyen sokat már rég nem beszélt nekem. Kilépett az ajtón, ami a rugó végett visszacsuklott. Hamarosan Yu is követte, és mikor Kiro kapcsolt, hogy csak kettesben maradtunk, Yu nyomába szegődött, de még az ajtóban visszaszólt:

- Kicsit magadba nézhetnél.

Éppen beoltottam volna, de már el is lépett. Zavartan és egyedül maradtam a hatalmas stúdió hideg termében - merthogy még a fűtés is le volt kapcsolva.

Mikor kiléptem a stúdió épületéből már javában esett. Nem régen kezdhetett neki, mert még csak porcukor szinten volt behintődve vele az egész főváros. Utam a kocsimba szállva Hozzá vezetett. Wayolette. Megérkezve mindent elpanaszoltam neki... de úgy látom ez nem az én napom:

- Hát... szerintem jogos, amit Kiro kért tőled. De azért még nem vagy paraszt!

- Te kinek az oldalán állsz??!

Nevetve simított végig arcomon, majd megölelt:

- De tényleg. Miért is nem akarod összehozni a bandát?

- Hát mert... tudom is én! Ahh. Kettőt és könnyebbet.

- Szóval még Te sem tudod?!

- Nem én.

- Te valóban hülye vagy!

Megfogta a kezem és behúzott a szobájába. A szülei ma sem voltak otthon: rámtört, hogy kihasználjam az alkalmat...

- Hol vannak a szüleid?

- Túlóráznak. Majd jönnek! Nem alszol nálam? Olyan egyedül vagyok.

- Hogyne aludnék. Ha nem kérdezősködsz többet a bandáról!

- Oké.

Az idő múlsával egyre jobban felbátorodtam és egy kisebb csókáradattal igyekeztem Wia tudtára adni szándékomat, de láthatólag született ária, ugyanis nem nagyon vette a lapot. A későbbiekben viszont lassanként elértem célom mivoltját: megtalálva ajkait igyekeztem teljesen összetapadni vele, mindeközben szorgalmasan simogattam testének csodás domborulatait. Mikorra átkarolta a nyakam már tudtam, hogy leesett neki (végre), hogy mit akarok. Levette a pólóját, majd az enyémet is. Nem is tudom hova dobhattuk a ruhaneműket, de a következőkben már a nadrágoknak is nyomuk veszett. A tempót kissé gyorsabbra készültem venni és még erőteljesebben eresztettem nyelvemet megkívánt útvonalára, és közben a melltartó csatjával vacakoltam. Nem tellett bele sok idő, majd ezt is eltűntettem. Mikorra már az utolsó akadályt jelentő ruhadarab is lekerült rólunk végre feldobhattam a napomat. Tudtam, hogy Wia törékeny lány, ezért is próbáltam óvatos lenni ezzel a behatolás témával, majd minnél óvatosabban mozogtam benne. Igyekeztem minnél gyorsabb lenni, s közben minden jelenleg elérhető helyre csókokat hintettem. Bársonypuha bőrét símogatva próbáltam minnél izgatóbb hatást elérni, és láthatólag ezen ötletem sikerrel is járt, mert apró, és félénk nyögések hagyták el a száját. Bár szex közben nem tudom, hogy lehet az ember félénk - de ő tud az lenni, azt én is vágom! Én viszont kevésbé... bár éreztem, hogy minnél erőteljesebben húz magához, és csodás mellei egyre erősebben fúródtak felső testembe, ami számomra egy erőteljes löketet jelentett a csúcsra...

A "dolog" végén következett a "szex utáni nyugalom" téma, de láthatólag ez is alvásba fulladt...

E kellemes este emlékei számomra örökké megmaradnak elmémben... csak akkor még nem vettem számításba, hogy elképzelhető: ez lesz az utolsó ilyen alkalom...

Reggel idejében felkeltünk ugyan, de negyed órán át hemperegtünk, nevetgéltünk, és én még csiklandoztam is őt, amire az este bevésődött hangeffektusok voltak a válaszok.

Mikorra végre kikeltünk áttémferegtünk a fürdőbe és együttes erővel letusoltunk, ami kis híján egy újabb közösülésbe torkollott - persze ismét csak miattam. Wia nem ilyen bátor, bevállalós szerelem téren - ő csak szimplán hagyja magát...

Reggelire ittunk egy kávét, és ettünk melegszendvicset. A falatozás közepedte szóba elegyedtünk:

- Szerintem most ez jobb menet volt, mint a múltkori...

Szólaltam fel hirtelenjében - persze bók gyanánt - de Wayolette válasz helyett csak kiköpte a kávéját, ami az asztalra és a pólómra fröccsent. Aztán gyorsan felállt, és véletlenül meglökte az asztalt, és az azon lévő váza virág nadrágomra ömlött. Erre már odarohant hozzám, hogy gyorsan mentse ami menthető és a nagy hevben véletlenségből rálépett a lábamra - ez persze belőlem is érdekes hangokat hozott ki.

- Jézus Mária! Strify! Ne haragudj! Sa-sajnálom. Olyan szerencsétlen vagyok!

- Ne! Ne! Nyugi. Én zavartam be, mert egy nem épp reggeli evészet közben felmerülő témával áltam elő...

- Úr Isten. Ne haragudj!

- De nem haragszom.

- Van még itt ruhád! Gyorsan: gyerünk! Öltözz át!

Miután átvedlettem elfurikáztam az egyetemig, majd kiszállás előtt még egy csókkal búcsút vettünk egymástól. Közöltem vele:

- 2re itt vagyok!

- Oké...

A jelenben...

Ezen megindító eseménysorozatok után még az egész délutánt együtt töltöttük. Elmentünk, vettünk hamburgert, később beültünk egy forrócsokira, majd eljutottunk a sültkrumplizásig a sarki gyorskajáldába.

És most itt vagyunk két köhögő roham között!

- Hallod, Wia! Mindenki minket néz. Gyere gyorsan! Üljünk le.

Ingatta a fejét, de válaszolni nem tudott, mert tovább fulladozott. A köhögése egyre csúnyábbá vált - és a hóhoz hasonló, fehér kesztyűjét szájához emelte. Rászorította, és becsukta a szemét. Szempillái sűrűjéből egy könnycsepp tört utat magának. Egy hatalmas köhintés: és az ujjai közül egy irigylésre méltóan szép, piros, sűrű folyadék tört elő. Fehér kesztyűjét teljesen befestette.

- Atya ég!

Szólt egy járó kelő, és már egy kisebb csoport vett minket körül. Hirtelenjében nem tudtam mitől féljek jobban: a paparazzóktól, vagy Wia esetleges halálától? Persze az utolsót választottam, és elkiáltottam magam, mikor Wia térdre rogyott.

- Valaki hívjon már egy mentőt, basszus!

Nem volt épp a legszebb módja a közvetlen közlésnek, de ilyen helyzetekben az ember nem tudja kontrollálni idegszálait. Az aggodalom végett kipirult az arcom - éreztem - és letérdeltem Wiával szembe. Magamhoz szorítottam. A köhögés megint kezdetét vette. Tudtam jól, hogy az én kabátom is beszíneződik, de egyáltalán nem érdekelt. Mellkasomra szorítottam, mire egy rekedtes hang nevemen szólított. Az ő hangja.

- Stri-fy...

Tovább köhögött, és éreztem, ahogy egyre jobban elnehezedik. Oldalra dőlt. Már tudtam, hogy elájult... odasietett egy illető, aki közölte velünk a tényeket:

- Orvos vagyok, talán tudok segíteni. Fektessük ki!

- Megőrült??! A hó miatt teljesen felfázik!

- Kérem, higgyen nekem!

Talán magam sem tudom miért, de ezekben az óvatlan percekben rámtört egy "igen, hiszek neked" hullám, amit hamarosan a mentő autó sípolása szakított félbe. Két nagyobb darab férfi lépett elő a kocsiból, akik hátra rohantak egy hordágyért. Felrakták rá Wia vékonyka testét.

- Dr. Mason?

- Igen, én volnék.

- A maga betege lesz, nem igaz?

- De. szóval tüstént irány a kórház! Maga is velünk jön, uram?

- Igen, ha nem probléma.

- Már hogyan is lenne? A kis hölgy örülni fog annak, ha magát látja meg először.

- Szóval még meg tudja menteni?

- TBC beteg, ugye?

- Igen.

- Akkor most még igen, de nem tudom meddig bírja még.

Megkönnyebbültem kissé, de még mindig aggodalmaskodtam. Bár hamarosan bejutottunk a kórházba, és Wiát bevitték az elsőbbségire - de oda már nem engedtek be. Amíg bent voltak Wayolettevel, addig felhívtam a szüleit, de ők közölték, hogy csak két óra múlva tudnak bemenni. Münchenben vannak, ami nem épp egy közeli város... szóval továbbra is csak magamra maradtam a félelmeimmel.